1

Az irodalomtudomány különböző ágainak, területeinek és fogalomkészletének megismerése sokféle kérdésfeltevést ölel fel, az áttekintés az irodalomtudomány tudományrendszertani helyének és módszertani elképzeléseinek megismerésével indul.

1.1. Előzetes megjegyzések

Az irodalomtudomány alapjaival foglalkozó kurzus bevezetés jellegű, egyfajta „bevezetés az irodalomtudományba”. Ez a megjelölés három elemet tartalmaz: a „bevezetés” a szövegtípust nevezi meg, az „irodalom” a tárgyat, a „tudomány” pedig a tárgy megismerésének módjára utal. Első közelítésben e három elemről a következőket mondhatjuk:

A „bevezetés” olyan kurzust vagy írásművet jelöl meg, melynek célja egy ismeretkör alapvető összefüggéseinek bemutatása (németül: Grundkurs/Leitfaden (elavulóban), franciául: Introduction à la …, spanyolul: Introduction del …, angolul: An Introduction to …). Egyetemi tanulmányok fő ismeretköreinek elsajátításához rendszerint bevezetések nyitják meg az utat: ezek többnyire az elért eredményeket áttekintő előadások, de tartalmazhatnak új alapvetést adó felismeréseket is. Híres „bevezetés”-ek például Wilhelm Dilthey Einleitung in die Geisteswissenschaften. Versuch einer Grundlegung für das Studium der Gesellschaft und der Geschichte (1883) vagy Martin Heidegger Einführung in die Metaphysik (1935) című műve. Ironikusan használja a fogalmat Esterházy Péter (Bevezetés a szépirodalomba), s ez a cím azt sugallja, hogy a szépirodalom is egyfajta tudomány, a lehetséges normák megismerését szolgálja.

Megismerendő tárgyunk tehát az irodalom (elsősorban a szépirodalom): sajátos, rendszerint írásban rögzített nyelvi alkotások, amelyeknek sajátossága abban rejlik, hogy az általuk hordozott leglényegesebb információkhoz csak úgy juthatunk, ha a megalkotottságuk módját meghatározó elveket is feltárjuk.

Tudományosnak tekintjük a megismerésre törekvésnek azt a módját, amely igazolható állításokhoz: ismeretekhez vezethet. Tudományon pedig az igazoltnak tekintett állítások, vagyis ismeretek rendszerét értjük.

A három itt tárgyalt elem közül a bennünket érdeklő jelenségekre vonatkoztatva a legvitatottabb a harmadik. Ami az elsőt illeti: a nemzetközi egyetemi gyakorlat tanúsítja, hogy a szépirodalom tanulmányozásához szükség van a fenti értelemben vett bevezetésekre. A második elemre vonatkozóan elmondhatjuk: a szépirodalom körét köznyelvi értelemben kijelöli az írói és kiadói gyakorlat, az olvasói elvárás. Ha esetenként nehéz is eldöntenünk, hogy egy bizonyos írásmű a „szépirodalom” részének tekinthető-e, egy adott történelmi korban és kulturális közösségben az esetek többségében egyetértés van abban, hogy mi tartozik a „szépirodalom” körébe (vö. 1.5. fejezet). Komoly viták folynak azonban a harmadik elemről, hogy lehet-e, s ha lehet, szükséges-e a szépirodalmat tudományosan megközelíteni. Ez a bizonytalanság tükröződik azoknak az intézményeknek az elnevezésében is, amelyekben a szépirodalommal hivatásszerűen foglalkoznak (pl. a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, de az ELTE BTK Germanisztikai Intézet Német Nyelvű Irodalmak Tanszéke), ill. abban, ahogy a különböző nyelveken a szépirodalomra vonatkozó kutatásokat vagy ezek eredményét megnevezik. Az angol nyelvű országokban például a szépirodalmi tárgyú intézményes oktatással összefüggésben többnyire a „literary studies” kifejezést használják, míg a vonatkozó magyar szövegekben előforduló „irodalomtudomány”-nak leginkább a „literary criticism” felel meg. Ugyanakkor például franciául, németül, oroszul használatos az „irodalom”-mal házasítva a „tudomány”-nak vagy a „tudományok”-nak megfelelő kifejezés. Az intézményi elnevezés és egy adott nyelven belüli szóhasználat őrzi a szépirodalom kutatásának jelentős hagyományait vagy aktuális fő irányait, de nem döntő abból az elvi szempontból, hogy lehet-e a szépirodalom a tudomány tárgya.

Hogy a bevezetésünkben elfoglalt álláspontot megalapozhassuk, először is tisztáznunk kell, mit értünk tudományos megismerésen, s mi annak a bizonytalanságnak az oka, mely e kérdésben a szépirodalomról szóló diszkurzusban uralkodik.

1.2. A megismerésről

Első megközelítésben azt mondtuk: Tudományosnak tekintjük a megismerésre törekvésnek azt a módját, amely igazolható állításokhoz vezethet. Tudományon pedig az ismeretek rendszerét értjük. Nézzük meg most közelebbről, miként értelmezzük e két állítás legfontosabb összetevőit.

Ha a tudomány célja a megismerés, akkor először is azt kell meggondolnunk, mit is jelent megismerni valamit. A megismerés folyamatát legáltalánosabban három összetevő közötti viszonyként írhatjuk le: (1) valaki (2) a megismerendőt (3) „valamiként” felismeri. Ez alapvetően különbözik a megismerendő puszta ismerős voltától, amelyet csupán két összetevőjű viszonyként fogunk fel: (1) valaki ismeri (2) a megismerendőt, azaz ismerős neki, van benyomása, valamiféle tapasztalata róla. Ha a viszonyok leírására a logikában szokásos rövidítéseket használjuk, akkor még jobban kitűnik a két folyamat közötti különbség.

Legyen

(1) valakinek, vagyis a megismerésre törekvő szubjektumnak a jele S;

(2) a megismerendőnek, vagyis a kérdéses jelenségnek a jele a;

(3) az amiként felismertnek pedig P.

Most mondhatjuk, hogy

S számára ismerős a,

de megismeréséről csak akkor beszélhetünk, ha

S a-t P-ként ismeri fel.

Ugyanakkor e leírásból az is világosan látszik, hogy a ismerős volta szükséges feltétele a megismerésének. Tehát minden megismerés nemcsak egy megismerőt (S) feltételez, hanem egy a megismerő számára ismerős jelenséget (a) is. A megismerést magát (a-t P-re vonatkoztathatónak tartjuk) két módon érhetjük el:

(1) a (valamely módon megtapasztalt) jelenséget be tudjuk sorolni egy osztályba (a P része) vagy

(2) egy szabály érvényesülésének egyik megnyilvánulásaként tudjuk felfogni (a mert P).

Megismerésre törekvésünk tehát csak akkor lesz sikeres, ha nem csak a megismerendő jelenségről van valamiféle tapasztalatunk, hanem ismerünk vagy képesek vagyunk megalkotni olyan osztályokat, ill. szabályokat, melyek a szempontjából lényegesek. (Mivel a megismerésnek két alapvetően különböző módjáról van szó, a továbbiakban ezt a megnevezésben is ki fogjuk fejezni: Ha P osztályokat jelenít meg, a P^O, ha szabályokat, a P^SZjelölést használjuk.)

Mindazonáltal önmagában az, hogy valaki egy jelenséget egy osztályba sorol vagy egy szabály megnyilvánulásaként fog fel, csupán e művelet végrehajtójának meggyőződését dokumentálja: az osztályba sorolás vagy a szabály alá rendelés tudományos ismeretté csak akkor válik, ha e művelet eredménye megokolhatóan – legszigorúbb felfogásban: szükségszerűen – igaznak tartható. Ebben az értelemben mondtuk korábban, hogy a tudomány igazolható állítások rendszeréből épül fel.

Eközben azt is észre kell vennünk, hogy a megismerés három elemét létezésük módját figyelembe véve különböző osztályokba sorolhatjuk. Míg a megismerésre törekvő szubjektumot (S) és a számára ismert jelenséget (a) adott esetben a természet megtapasztalható részeként foghatjuk fel, addig azok az osztályok (P^O) vagy azok a szabályok (P^SZ), amelyek révén a megismerés lehetővé válik, minden esetben emberi alkotások (vagy legalábbis olyan létezők, amelyek a természetben ingereket kiváltóként, ebben az értelemben tapasztalatilag nem lelhetők fel). Ezek az osztályok, ill. szabályok a nyelv segítségével rögződnek. Egy közösség számára – tehát interszubjektív módon – csak a nyelv révén válnak megjeleníthetővé. Az ismeretek így csak a nyelv révén válhatnak közös ismeretté.

Belátható tehát, hogy a tudományos megismerés szükségszerűen nyelvi jellegű: lehet ugyan a megismerésre törekvőnek is nyelvi jele (S = „S”), lehet a megismerésre törekvőt stimuláló jelenségnek is nyelvi jele (a = „a”), az osztály (P^O) és a szabály (P^SZ) azonban csak a nyelv által („P^O” vagy „P^SZ”) tehető közzé. Másképp fogalmazva: a megismerő és a jelenség(együttes) megtapasztalható és megjelölhető egyediségében is (a megismerő mint individuum – lat. ,oszthatatlan (egész)’, az ógörög átomos (,atom’) tükörfordítása –, a jelenség mint elem: egyedi tárgy, egyszeri állapot, az osztály és a szabály azonban csak mint valami általános gondolható el. Mivel bármely jelenség megjelenítésére alkothatunk nyelvi jelet, a jel által rögzült tárgy felismerése közölhetővé válik: „a P^O része” vagy „a mert P^SZ”.

A megismerés logikai szerkezetének és az összetevők lételméleti jellemzőinek feltárásával megteremtettük az alapot arra, hogy megvitassuk: milyen értelemben lehet a szépirodalom a tudományos megismerés tárgya, ill., hogy pontosabban lássuk, milyen nehézségekkel kell a megismerésre törekvésnek megküzdenie, ha a megismerés tárgya a szépirodalom.

1.3. A megismerés területeiről és módozatairól

Világossá váltak a megismerés feltételei:

Legyen valaki (S),

(1) aki a tudományos megismerésre törekszik és

(2) tisztában van azzal, hogyan juthat ismerethez, igazolható állításhoz.

Nevezzük ezt az individuumot a továbbiakban kutatónak. (Ezt a „valakit” felfoghatnánk mint osztályt is, amelybe mindazok beletartoznak, akikre (1) és (2) jellemző, de célszerűbbnek tartjuk továbbra is individuumként kezelni.)

Beláttuk továbbá, hogy

(3) a megismerést megelőzi az inger, az ingert kiváltó jelenség tudomásul vétele: A kutató számára hozzáférhetőnek kell lennie tehát annak a jelenségnek, amelyre a kutató megismerési törekvése irányul.

(A megismerés folyamatának ebben a szakaszában azért nem beszélhettünk még a kutatás tárgyáról, mert ez a szóhasználat azt sugallta volna, hogy lehetne valami számunkra meghatározottan adott, a kutatástól függetlenül is. Ugyanez vonatkozik a tapasztalatra is, ezért használjuk a „benyomás”, „valamiféle tapasztalat” vagy az „ingert kiváltó jelenség” kifejezéseket.)

A megismerés logikai szerkezetéből az tűnt ki, hogy a jelenség tárggyá minősítéshez legalább a kutató meggyőződése szükségeltetik, amelynek státusza az igazolási folyamat kezdetén feltételezés – vagy ógörög eredetű szavunkkal: hipotézis, végén pedig – vagyis ha az igazolási folyamat eredménnyel zárul – hamis feltételezés vagy igaz feltételezés: tévedés vagy ismeret. A kutatás tárgyát, amelyre vonatkozóan állításokat tehetünk („a P^O része” vagy „a mert P^SZ”) tehát végső soron maga a kutatás határozza meg. Ebből következően, amikor a tudományt a kutatott tárgyak szerint bontjuk ágakra, szigorú értelemben az igazoltnak tekintett állítások rendszerét bontjuk alrendszerekre. Például ahhoz, hogy a tudományt, mint szokásosan történik, a természetről, a társadalomról és a gondolkodásról szóló tudományokra bontsuk, minden vizsgált vagy vizsgálható jelenségről el kellene tudnunk dönteni, hogy a róla szóló ismeret a természetről, a társadalomról vagy a gondolkodásról szóló ismereteink részének tekintendő-e. Ebből a lehetséges dilemmából az is kitűnik, hogy a tárgy nem csak körülhatároltságának mértékében különbözik a jelenségtől, hanem abban is, hogy a tárgyat a kutató felismerései – vagy átmenetileg: hipotézisei – alkotják meg, teszik – ebben az értelemben – körülhatárolttá. Különbség mutatkozik jelenség és tárgy között továbbá abban is, hogy egy adott jelenségcsoport a megismerésre törekvés szorosabb szempontjából: a kutató megismerési érdekből következően különböző tárgyak megalkotásának lehet alapja. Így például az ember mint jelenség-együttes a megismerési érdektől függően egyaránt lehet fizikai lényként a természettudományok, cselekvő lényként a társadalomtudományok, gondolkodó lényként a gondolkodás alakzatait kutató tudományok, például a logika tárgya. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ha minden kutatás a jelenség-együttes osztályba sorolásával kezdődik, akkor a további állítások arról az osztályról szólnak, amelybe a jelenség-együttest sorolták. A tudomány tárgya tehát nem az egyes jelenség, hanem a jelenségek bizonyos, a megismerési érdek által meghatározott, nyelvileg rögzített nézetének osztálya.

Nos, eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol feltehetjük a bennünket közelebbről érdeklő kérdést: Megalkotható-e ebben a rendszerben az „irodalom” mint tárgy? Mielőtt közvetlenül e kérdés megvitatásába kezdenénk, vissza kell még térnünk a tudományágak szokásos hármas osztatára, közelebbről arra, hogy mi az alapja e felosztásnak. A természet, a társadalom és a gondolkodás mint tudományterület az alá-fölérendeltségi viszony – ógörög szóból származtatva: a hierarchia – szempontjából nézve ugyanis nem azonos rangú. A fő elágazás a természet és a társadalom megkülönböztetése révén jön létre, míg a harmadik tárgy: a gondolkodás, pontosabban az ismeretszerzés lehetséges alakzatai, már a társadalmat alkotó ember sajátos képességével kapcsolatosak. Ugyanakkor a természetet a társadalomtól is épp azáltal tudjuk megkülönböztetni, hogy tovább nem bontandó részeit elemként vagy individuumként fogjuk fel, vagyis azáltal, hogy mely egysége nem rendelkezik a gondolkodásra való képesség jegyével, és mely egysége rendelkezik vele.

A gondolkodásra való képesség meglétének messze ható következményei vannak. Ennek a képességnek birtokában nem csak az ismeretszerzésre mint cselekvésre nyílik lehetősége az individuumnak, de mindenfajta cselekvésre. Az individuum megismerési érdekének megfogalmazásával nem csak ismeretszerzésének célját tudja meghatározni, de mindenfajta cselekvésének célját. Ezt a célt megválasztó képességet nevezzük az individuum szabad akaratának. Az a körülmény, hogy a gondolkodás képességéből adódó szabad akarat, a szabad akaratból levezethető cselekvés egyaránt individuumokhoz, s nem osztályokhoz kötött, hatással van azoknak a szabályosságoknak (P^SZ) jellegére is, amelynek megalkotására a tudományos megismerés folyamatában lehetőség van. Míg a jelenségek azon osztálya, melyekhez a gondolkodásra való képesség nem rendelhető, csak olyan szabályosságokat mutathatnak, amelyek közös, osztályt alkotó tulajdonságaikból következnek, addig azoknál az osztályoknál megfigyelt szabályosságok, amelyek részei a gondolkodás képességével rendelkeznek, származtathatók egyedeik szabad akaratából is. Az előbbi meghatározott jelenségek: elemek osztályára vonatkozó szabályokat szokásosan törvénynek (P^t), míg az utóbbi meghatározott jelenségek: egyedek osztályára vonatkozó szabályokat normáknak (Pⁿ) nevezzük. A norma az, ami érvényesül valami létrehozásával vagy megtartásával, szándék (intenció), amely létrehozta a tárgyat, érték. Törvényt csak kutató ismerhet fel, a normákat közös (vagy egy közösségben uralkodó) akarat is létrehozhat. A törvény egyetemes érvényű, megváltozhatatlan és addig működik, amíg az alája rendelhető osztályok nem válnak üressé. A norma korlátozott érvényű, szélső esetben egyetlen egyedre korlátozódik, mint például az Európa elrablása kapcsán keletkezett latin norma: Quod licet Iovi, non licet bovi ! Azaz: Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek! A norma a közösségben uralkodó akarattal megváltoztatható, a közösség egyedei megszeghetik.

Ez a megkülönböztetés akkor is fenntartható, ha kutatók között vita van a törvények, ill. a szabad akarat hatóköréről, gondoljunk a kvantummechanika törvényfelfogására vagy a pszichológia egyes iskoláinak nézeteire a szabad akaratról, a marxista vagy az egzisztencialista filozófia felfogására a társadalmi törvényekről.

Egy máselvű megkülönböztetés ugyancsak a gondolkodás képességével függ össze. A kutatás tárgyaiból két osztályt képezhetünk annak a jegynek a figyelembevételével is, hogy emberi akarat és munka hozta-e létre őket vagy sem. Ennek alapján a természet körébe soroljuk azokat a tárgyakat, amelyek munkavégzés nélkül jöttek létre, a többieket pedig a kultúra körébe. A munkavégzés mindig szándékolt és célirányos: intencióból (lat. intentio, azaz ,szándék’, ,törekvés’) fakad, a munka eredménye, a megalkotott dolog pedig akkor jó, ha a célnak megfelelő szerepet be tudja tölteni. Az alkotások lehetnek fizikai tárgyak – latin szóval: artefactumok (lat. arte ‚ügyesen’ és factum ‚az elkészített’) –, s ennyiben megalkotásuknak igazodni kell a természet törvényeihez is, vagy pusztán gondolati alkotások – ugyancsak latin szóval: konstruktumok (lat. constructum ‚egymásra rakott’, megépített’, ‚létrehozott’, vö.: struere ‚struktúra’) – s ennyiben függnek a gondolkodás lehetőségeitől is.

A konstruktumok közé sorolhatjuk a köznyelvet is, amely egy közösség alkotása, abból a célból, hogy tapasztalatait és gondolait rögzítse, mégpedig oly módon, hogy erről a közösség más egyedeit is tudósíthassa. (Maga a rögzítés és tudósítás aktusa már artefactum, hiszen a beszédnek és az írásnak fizikai hordozói vannak.)

Szembetűnő, hogy a tapasztalatot rögzítő nyelvhasználat és a jelenség megismerése egyaránt háromelemű viszonyként írható le. A megismerés sémáját így adtuk meg:

S a-t P-ként ismeri fel.

A tapasztalatot rögzítő nyelvhasználatot pedig így írhatjuk le:

S a-t P-ként nevezi meg.

Mi a különbség a megnevezés és a megismerés között, ha P-t P^O-ként értelmezzük? Hiszen jól látható, mindkét esetben egy jelenség-együttesnek egy gondolati konstruktumba: egy osztályba sorolásáról van szó. Ezek az osztályok számunkra, mint már tisztáztuk, csak mint gondolati alkotások léteznek és így csak nyelvi jelek révén informálódhatunk róluk. A különbség az osztályok ismeretelméleti státuszában van: a megnevezés révén történő besorolás a nyelvhasználók többé-kevésbé világos megegyezése – latin eredetű szóval: konvenciója – alapján történik, s így elvileg sem a besorolás, sem a lehetséges osztályok száma és egymáshoz való viszonya nem szigorúan szabályozott. A megismerést célzó besorolás esetében a konvenció csak ajánlás lehet: vélemény, sejtés, meggyőződés; a besorolás maga csak pontosan megadott megkülönböztető jegyek – ógörög eredetű szóval: kritériumok – alapján történhet meg, mégpedig az osztályok rögzített, hierarchikus rendszerének ismeretében. Csak ha mindezen feltételek megvannak, kerülhet sor következtetések levezetésére és állítások ellentmondás-mentességének bizonyítására, csak ezeknek a feltételeknek a megléte esetén juthatunk igazolt állítások: ismeretek rendszeréhez.

1.4. A szépirodalom mint a megismerés tárgya: köznyelvi vagy tudományos alkotás?

Az eddig elmondottak figyelembe vételével azt mondhatjuk, hogy az irodalomtudomány egyik különlegessége épp abban rejlik, hogy a szépirodalom és a tudomány egyaránt nyelvhez kötött alkotás. Ha lehetnek a szépirodalomról rendszerezett ismereteink, akkor e rendszerezett ismereteinket csak tudományos irodalom tartalmazhatja. Szóhasználatunk azt sugallja, hogy a szépirodalmat nem tartjuk a tudományos irodalom részének, de azt is kétségessé teszi, hogy a köznyelvi megnyilatkozás részének tarthatnánk. Emlékezhetünk: első közelítésben, vagyis kiinduló hipotézisként azt állítottuk, hogy a szépirodalmi művek osztályába sorolandó nyelvi alkotások sajátossága abban rejlik, hogy az általuk hordozott leglényegesebb információkhoz csak a megalkotottságuk módját meghatározó elvek feltárásával juthatunk.

Egyre világosabbá válik, hogy milyen kérdések elmaradt feltevése vagy eltérő megválaszolása okozza azt a bizonytalanságot, amely a szépirodalom tudományos vizsgálatának lehetséges voltáról szóló diszkurzusban uralkodik. De eközben egyre közelebb kerülünk annak tisztázásához is, hogy milyen nehézségekkel kell a megismerésre törekvésnek megküzdenie, ha a megismerés tárgya a szépirodalom. Egyrészt meg kell tudnunk indokolni, hogy a szépirodalmat alkotó szövegek nem tartoznak sem a köznyelv, sem pedig a tudományos nyelv szövegei közé. Másrészt ki kell tudnunk fejteni azt a szépirodalomra vonatkozó hipotézisünket, mi szerint e körbe tartozónak tekintett szövegek megkülönböztető jegye, hogy az általuk hordozott leglényegesebb információkhoz csak úgy juthatunk, ha a megalkotottságuk módját meghatározó elveket is feltárjuk. Azt ugyanis, hogy lehetséges a köznyelvi és a tudományos szövegek osztályán túl egy harmadikat is megalkotnunk, épp azáltal igazolhatjuk, hogy megmutatjuk: sem a köznyelvinek, sem a tudományosnak tekintett szövegek által hordozott lényegi információkhoz való hozzájutás nem igényli azt a fajta feltáró tevékenységet, amely a szépirodalom osztályát megkülönböztető jegyként létrehozza.

1.4.1. A köznyelvi közlemények sajátosságai az információ átadása szempontjából

A köznyelv alapvetően egyedi jelenségek egyes nézeteinek – aspektusainak – megnevezésére szolgál. Ki lehet fejezni vele a szubjektum (beszélő/író) érzelmi állapotát is, ill. segítségével fel lehet hívni a hallgatót vagy olvasót (befogadót) arra, hogy valamit megcselekedjék, vagy valaminek megcselekedésétől tartózkodjék. Ezért a befogadónak az a kérdése, hogy a megjelenítés – prezentáció (lat. praeesse ‚elöl van’ igéből) mire irányul, mi helyett áll, vagyis mit reprezentálhat, elsősorban abból a helyzetből érthető meg, amelyben a közlemény elhangzik, vagy amire a közlemény vonatkoztatható. Vagyis ahhoz, hogy egy köznyelvi megnyilatkozás által hordozott leglényegesebb információt mint befogadók átvegyük, a használt nyelv létrehozását meghatározó konvenciókon túl elsősorban azt a szituációt kell ismernünk vagy megalkotni tudnunk, amelyre a közlemény – S megnyilatkozása – vonatkozik.

Fennáll ez még akkor is, ha a köznyelvben (látszólag) általános, osztályokra vonatkozó megállapítások születnek. Ha például egy adott összefüggésben elhangzik: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek!”, aligha van szükségünk a kijelentés által hordozott legfontosabb információ megértéséhez arra, hogy tudjuk, ógörög mondák szerint Főnix lányát, Europét Zeusz (latinosan: Jupiter) bikává változva vitte Kréta szigetére, hogy ott elcsábítsa. Elég annyit tudnunk, amit a köznyelv elsajátítása révén tudhatunk, vagyis hogy Jupiter (lévén isteni lény) és az ökör (lévén kasztrált, korlátozott értékű állat) között rangkülönbség van, hiszen ennek a köznyelvinek tekintett kijelentés által hordozott leglényegesebb információ nem más, mint hogy (adott esetben) a jogok rangokhoz kötődnek. Sőt arra a további kérdésre, hogy miért hangoztatja valaki ezt, akkor tudunk válaszolni, ha ismerjük azt a szituációt, amelyben elhangzik és amelyre vonatkozik. Bonyolultabb a helyzet, ha az ilyen mondásokat – szentenciákat (lat. ,vélemény’), közmondásokat – tudományos hipotézisként kívánjuk kezelni, vagyis nem akarjuk egy konkrét szituációra vonatkoztatni. Ekkor ugyanis azt a kérdést kell feltennünk, hogy juthatunk-e általuk tudományos ismerethez? Itt csak azt jegyezhetjük meg, hogy együttesen aligha hordoznak ilyen ismeretet. Sem az a tény, hogy nem igazolható következtetések vonhatók le belőlük, sem pedig az a lehetőség, hogy egyes szentenciák vagy közmondások ellentmondjanak egymásnak, nem vezet szükségszerűen ahhoz, hogy adott megnyilatkozást tévesnek ítéljük meg: ezt mindig csak adott szituációra vonatkoztatva tudjuk megtenni, s ezzel visszatértünk köznyelvi szemléletükhöz.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy a köznyelvinek minősített nyelvhasználat esetén ahhoz, hogy adott közlemény által hordozott leglényegesebb információkhoz befogadója hozzájusson, nem a megalkotottsága módját meghatározó elvek feltárására, hanem annak a szituációnak a hozzáférhetőségére van szükség, amelyre a közlemény vonatkozik. Ha egy köznyelvi megnyilatkozás esetében feltárhatók lennének olyan szabályok is, amelyek kívül esnek a nyelvhasználatot általánosan meghatározó konvenciókon, az információ közlés szempontjából másodlagosnak tekintendők.

1.4.2. A tudományos nyelvű közlemények sajátosságai az információ átadása szempontjából

Most vizsgáljuk meg a tudományos nyelvhasználatot abból a szempontból, hogy szükség van-e a segítségével létrehozott szövegek által hordozott leglényegesebb információkhoz való hozzájutáshoz arra, hogy a befogadó feltárja a megalkotottsága módját meghatározó elveket.

A tudományos nyelv mint konstruktum alapvetően osztályok és a köztük lévő viszonyok megnevezésére szolgál. Ezért nem lehet feladata, hogy használójának (a beszélő/író egyednek) belső állapotát fejezze ki, ill., hogy a befogadót felhívja arra, hogy valamit megcselekedjék, vagy pedig valaminek megcselekedésétől tartózkodjék. Mivel osztályokról szól, használata és befogadása független attól az (egyedi) szituációtól, amelyben és amelyre alkalmazzák. Ezért a befogadónak arra a kérdésére adandó válasz, hogy adott tudományos megjelenítés (prezentáció) mire irányul, mit reprezentálhat, elsősorban azokból az állításokból vezethető le, amelyek e prezentációt: az értekezést alkotják. Amíg egy köznyelvi megnyilatkozás állhat egyetlen mondatból, addig az értekezés szükségszerűen több mondatból áll. Szükségszerűen azért, mert a tudományt „ismeretek rendszere”-ként fogalmaztuk meg, s rendszerről pedig csak akkor beszélhetünk, ha részeit több osztály képezi. Ezek megnevezéséhez pedig nem elegendő egyetlen mondat. De még egy vonatkozásban mutatkozhat szükségszerűnek, hogy az értekezés több mondatból álljon, mégpedig akkor, ha az értekezés – mint ahogy többnyire történik – a köznyelvre épül. Mivel a köznyelv működését garantáló konvenciók nem elegendőek ahhoz, hogy ismereteket alapozzanak meg, tudományos szövegbe emelésük csak további, szigorúbb konvenciók megfogalmazásával érhető el.

A köznyelv működését garantáló konvenciók azért nem elegendőek tudományos szöveg megalkotására, mert:

(1) A nyelvhasználatról szóló konvenciót létrehozók köre nyitott.

Bár minden egyes konvencióra eredendően egy egyén tesz javaslatot (a jelenségegyüttes neve adott szituációban legyen P^O), azt azonban, hogy épp milyen megegyezés van érvényben, többnyire a többség nyelvhasználata határozza meg. A többségi nyelvhasználat idővel változhat is, mégpedig indoklási kényszer nélkül.

(2) A konvenciók tartalma korlátozottan világos.

Mint már korábban megállapítottuk: sem azt, hogy éppen most mit tart érvényesnek, nem rögzíti a beszélő/író minden megnyilatkozás előtt, sem arról nem gondoskodik, hogy az egyes nyelvi konvenciók egymáshoz való viszonyát tisztázza, esetleges ellentmondásosságukat kizárja. Ha ezekből a műveletekből bármi a megnyilatkozásban vagy a befogadóval folytatott kommunikációban – legtöbbször a könnyebb megértés érdekében – mégis megvalósul, akkor ez csak alkalmi érvényű megállapodás lehet, hiszen senkinek sincs felhatalmazása arra, hogy a köznyelvre vonatkozó konvenciókat megváltoztassa vagy egyszer s mindenkorra rögzítse.

Más a helyzet a (tudományos nyelvet használó) értekezések esetében. A tudományos nyelv, ha a köznyelvre épül is, lényegét tekintve szigorúan individuális alkotás. A kutató szabja meg azokat a szabályokat, amelyek egyes kifejezések használatával függnek össze. Ezeket a használati szabályokat ugyan bárki átveheti, vagyis ez esetben nem a szabályt létrehozók köre hanem alkalmazóinak köre nyitott. Természetesen bármely kutató módosíthat is egyes szabályokat, de csak kifejtett indokok alapján. Ha ki tudja mutatni, hogy az általa átvenni kívánt szabályok rendszere nem tökéletes: ellentmondásos vagy hiányos. Ez esetben a módosított rész válik a módosítást bevezető kutató alkotásává: így tisztulhat meg a tudomány azoktól a téves állításoktól, melyeket korábban igaznak tartottak, ill. így gazdagodhat új ismeretek beépítése révén rendszere. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a tudományosnak minősíthető nyelvhasználat esetén ahhoz, hogy az adott értekezés által hordozott leglényegesebb információkhoz befogadója hozzájusson, nincs szükség a megalkotottsága módját meghatározó elvek feltárására, mégpedig azért, mert ezeket az elveket, a nyelvhasználatot megindokoló szabályokat, magának az értekezésnek kell kifejtetten tartalmaznia.

1.4.3. Hogyan lehet a köznyelvet értekezések megírására alkalmassá tenni?

A tudományos nyelvhasználatot lehetővé tevő szabályoknak főbb céljai a következők: először is meg kell szüntetni a köznyelv kifejezéseinek többértelműségét, másodszor, meg kell szüntetni a köznyelv homályosságát, harmadszor pedig biztosítani kell a nyelvhasználat következetességét: koherenciáját (lat. cohaerere ,összefügg’ igéből).

1.4.3.1. Feladat: Megszüntetni a köznyelv kifejezéseinek többértelműségét

A köznyelvi kifejezések többértelműségén azt értjük, hogy ugyanaz a kifejezés különböző osztályok neveit jelölheti. Például a köznyelvi „elbeszélés” szót különböző értelemben használhatom:

(a) „Elbeszélése hosszadalmas és idegesítő volt.”

(b) „Barátom elbeszélése szerint minden rendben zajlott le.”

Az „elbeszélés” kifejezés fenti kontextusai révén meg tudjuk alkotni azokat a szituációkat, amelyben az egyes kijelentések elhangozhatnának, s így meg tudjuk különböztetni az „elbeszélés” három lehetséges értelmét is:

(a) kontextusban az elbeszélés folyamatáról van szó,

(b) kontextusban az elbeszélés folyamatának eredményéről van szó,

(c) kontextusban irodalmi műfajról van szó, a szerző, a kiadó vagy a beszélő értelmében, amely feltehetőleg rokon jegyeket mutat (b)-vel, de nem beszéd eredménye, hanem írásé.

Előfordulhat az „elbeszélés” szó azonban olyan kontextusokban is, amely nem ad egyértelmű eligazítást abból a szempontból, hogy a lehetséges szituációk melyik osztályára kell vonatkoztatni. Ezért a többértelműséget a tudományos nyelvhasználatban ki kell zárni. Ez természetesen nem csak a magyar köznyelvet használók feladata. Például a magyar „elbeszélés” szónak a francia nyelvben bizonyos kontextusokban a „récit” felel meg. A „récit” használható az (a) és a (b) kontextusban, a (c)-ben nem (vagy csak megszorításokkal, pl. „récit humoristique”), sőt előfordulhat akkor is, ha arról a (d) történetről van szó, amelyet az elbeszélés tartalmaz. A problémakör egyik francia kutatója, Gérard Genette ezért joggal állapíthatta meg, hogy az „elbeszélésre” vonatkozó tudományos irodalomban zavart okoz a „récit” többértelműsége (vö. Genette 1994). Hiszen már ebben a kontextusban sem lehet világos a befogadó számára, hogy a Genette által hivatkozott tudományos irodalomban az elbeszélés folyamatát vagy eredményét vagy az elbeszélt történetet kutatják-e, mégpedig általánosan, vagy csak irodalminak minősített változatában? (vö. Bernáth 1998) A zavart csak fokozza, hogy az elbeszélésről szóló tudományos irodalomnak feltehetőleg az „elbeszélés” („récit”) valamennyi értelmezési lehetőségére szüksége van. Aligha lehet ugyanis az egyik összetevőt úgy vizsgálni, hogy ne foglalkozzunk a másik kettővel, induljunk ki a szövegalkotás folyamatából, a szövegalkotás eredményéből vagy abból a történetből, amelyet a szöveg prezentál. A köznyelvi „récit” (‚elbeszélés’) többértelműségét Genette értekezésében úgy szünteti meg, hogy gondolatainak kifejtése előtt kiköti: a szóban forgó kifejezést a köznyelvtől eltérően, individuális nyelvében csak akkor használja, ha a szövegalkotási folyamat eredményéről (b) akar beszélni. Egyéb esetekben pedig a „récit” megfelelő változataiból válogat. Így, ha a szövegalkotás folyamatáról (a) van szó, akkor azt következetesen a „narration” (,narráció’, ,történetmondás’) szóval jelöli, ha a szöveg tartalmáról (d), akkor pedig következetesen a „histoire” (‚história’, ‚történet’) kifejezést fogja használni. A „narration” és a „histoire” a francia köznyelvben a „récit” rokon értelmű kifejezései, szinonimái, tehát bizonyos köznyelvi kontextusokban – ténylegesen az (a), ill. a (d) típusú kontextusokban – helyettesíthetnék egymást. A tudományos nyelvben azonban ki kell zárni azt a lehetőséget, hogy a kutatott terület meghatározó osztályainak a nevét: az értekezés terminusait (lat. terminus ,szakkifejezés’), egymással felcserélhessük. De azzal a lehetőséggel sem célszerű élni, hogy egy adott osztályt több azonos értelmű kifejezéssel nevezzünk meg. Ez csak akkor elkerülhetetlen, ha egy értekezést egy más köznyelvre épülő tudományos nyelvbe ültetünk át. Genette értekezésének magyarra fordításánál például kiköthetjük, hogy a „récit” és az „elbeszélés”, a „narration” és a „történetmondás”, a „histoire” és a „történet” azonos osztályokat neveznek meg.

A fordításnak egyik sajátos esetéről van szó, amikor azonos nyelven belül a művelt köznyelv más nyelvekből átvett szavait feleltetjük meg egy szélesebb körben használt köznyelv szavaival, s így jutunk azonos értelmű kifejezésekhez. Ezt az eljárást alkalmazzuk mi is: kiindulva a magyar köznyelvből, folyamatosan rögzítjük egyes általunk használt kifejezések értelmét, kezdve a „bevezetés”, az „irodalom” és a „tudomány” szavak használatának korlátozásával. Ahol pedig szükségesnek láttuk, megadtuk a korlátozott értelmű szavak, a bevezetett terminusok más nyelvből átvett megfelelőjét is. Így megkötésünk szerint a feltételezés és a hipotézis ugyanannak az osztálynak lett a neve, s hasonlóan azonos értelemben használjuk az alá-fölérendeltségi viszony és a hierarchia, az ember alkotta fizikai tárgy és az artefactum, a gondolati alkotás és a konstruktum kifejezéseket.

Ezeket a fordításokat a szélesebb körben használt köznyelv szavairól a művelt köznyelv szavaira azért láttuk szükségesnek, mert az így bevezetett kifejezések (a „hipotézis”, a „hierarchia”, az „artefactum”, a „konstruktum” stb.) gyakran fordulnak elő a tudományos diszkurzusban, különböző köznyelvekre épülő értekezésekben. De miért használnak az értekezések olyan gyakran nyilvánvalóan más nyelvből származó, sokak számára idegen, érthetetlen kifejezéseket? Semmiképpen sem azért, mert az „idegen” szó minden esetben egyértelmű volna! A figyelmes befogadó észrevehette, hogy például a „szituáció” (lat. situs ,helyzet’) és „kontextus” (lat. contextus ,szöveg-, beszédösszefüggés’) szót ebben a bevezetésben különböző értelemben használjuk: az előbbi arra a (beszéd)helyzetre utal, amely révén a közlemény által hordozott információ megérthető, ill. amelyre a befogadó által vonatkoztatandó, az utóbbi pedig egy kifejezés szövegkörnyezetére. Ezeket a kifejezéseket azonban más kutatók gyakran eltérő értelemben használják. Vannak, akik arra, amit mi a „szituáció” szóval fejezünk ki, a „kontextus” szót használják, míg arra, amit mi a „kontextus” szóval fejezünk ki, a „ko-textus”/„kotextus” terminust alkalmazzák. Vagyis mindegy, hogy egy kifejezést más nyelvből átvettnek vagy sajátnyelvinek érzünk, az egyedi tudományos nyelvhasználatban mindenképpen egyértelműsítenünk kell.

Az „idegen” szónak megvan mégis az az előnye, hogy egyértelmű használatát könnyebb biztosítani. Ebből a szempontból minél idegenebb egy szó, annál jobb: minél kevésbé értjük köznyelvileg, annál inkább rá kell kérdeznünk értelmére, s így az az értelem, amellyel a szót egy kutató adott értekezésében bevezeti, ha nehezebben is, de jobban rögzül, és bevezetett értelmét – legalább is a befogadó szempontjából – megőrzi minden későbbi kontextusban. Ugyanennél az oknál fogva nagyobb eséllyel őrzi értelmét különböző értekezések kontextusában is, mint egy széles körben használt köznyelvi kifejezés. Például a „hierarchia” szavunkról már csak kevesen tudják, hogy az ógörög köznyelvben – mint azt első használatánál megadtuk – (fő)papi hivatalt jelölt, s a görögök ezt a megjelölést a hierós ‚szent’, ‚isten áldott’ és az árchein ,első állapotában van’, ‚vezető helyzetben van’ szavaikból képezték. Így ilyen értelmű használati lehetősége a mai magyarban aligha merül fel. Ezért – s ez az idegen nyelvekből átvett szavak használatának további előnye – nincs a használatot zavaró, a megértést befolyásoló sugallata. A „hierachia” kifejezést hallva aligha társítjuk a rend osztályával a szent, megváltoztathatatlan, isteni hatalomból levezetendő rendet, sem azt, hogy valamiféle vezértől függő rendről volna szó. (Ez utóbbi gondolattársítás a szélesebben használt magyar köznyelvre épülő kifejezésben – alá-fölérendeltségi viszony – lehetőségként ott rejtőzködik.)

Egyes „idegen” szavak azonban sok esetben egyáltalán nem hatnak idegennek: régóta beépültek a művelt, sőt a szélesebb körben használt köznyelvbe is, s legkülönbözőbb kontextusban, gyakran különböző értelemben használjuk őket. Ilyen átvett szónak tekinthető a középiskolai nyelvoktatásban megismerhető „szinonima”, a sajtónyelvben nagy gyakorisággal előforduló „szituáció” és a „kontextus” is, amelyeknek többértelműségéről épp az imént beszéltünk. Ez annak a jele, hogy mai, ismeretszerzésre törekvő gondolkodásunk alapjait az antik kor – főleg görög és latin nyelven író – kutatói rakták le. Az eddigiek során azt is tapasztalhattuk, hogy az átvett szavaink eredetét illetően a latin nyelv „dominál”. A köznyelvi dominál ‚uralkodik’ szavunk is latin eredetű: a lat. domus ‚ház’ szóból képzett dominus ‚(házi)úr’-ra vezethető vissza. Elterjedését, mint sok más latin kifejezésnek is, a katolikusok (1963-ig) latinul tartott egyházi szertartásai is segítették. A szentmise folyamán például a pap többször is így köszönti a megjelent hívőket: Dominus vobiscum!, ‚Az Úr legyen veletek!’

A latin nyelv dominanciájának azonban nem az az oka, hogy a római birodalomban született volna meg a legtöbb alapvető ismeret. Inkább arról van szó, hogy az ógörög tudományosság is latin közvetítéssel terjedt el szélesebb körben. Tudnunk kell azonban azt is, hogy számos esetben a görög szövegekben előforduló terminusokat a rómaiak sem fordították le, hanem „idegen” szóként átvették őket. Szempontunkból tanulságos a görög poiesis szó vándorlását megfigyelni. Köznyelvi használatának az ‚elkészít’, ‚megformál’, ‚megalkot’ felel meg a magyarban. Arisztotelész, a szépirodalomról szóló első értekezés szerzője, a Kr.e. 384-322 között élő görög filozófus nevezte „alkotásoknak” mindazokat a történetábrázoló műveket, amelyeknek addig nem volt közös neve, s poétikának (poietike) azt a tanítást, amely ezekről szólt. Ha a rómaiak nyelvükre fordították volna ezt a kifejezést, kézenfekvő lett volna „konstruktumokról” (vagy esetleg „produktumokról”) beszélniük, de ehelyett az ógörög szót vették át és illesztették saját nyelvükbe. A latinos forma került aztán a magyar nyelvbe is poézisként és poétikaként, miközben használati körük – különösen a poézis tekintetében – jelentősen megváltozott.

A latin domináns pozíciójának kiépüléséhez az is hozzájárult, hogy a római birodalom bukása után is, egészen a késő középkorig, a latin maradt a tudományosság nyelve. A 16. és a 17. században is szokás volt még: Ha a kutató anyanyelvén írta meg értekezését, (latin eredetű szóval: disszertációját), akkor többnyire magának vagy másnak célszerű volt latinra fordítania. Erre akkoriban már nem azért volt szükség, hogy minél szélesebb körben ismertté válhassanak a kutató eredményei. Inkább azért használták a latin nyelvet is, hogy az új teljesítmény kapcsolható legyen a nagy elődök munkájához. Ha a tudomány nyelvét individuális alkotásnak tekintjük, akkor ebből az is következik, hogy a tökéletes tudományos nyelv egynyelvű: hiszen elegendő, ha minden megnevezett osztálynak egy neve van. Ráadásul ez a megértést is segíti. A modern tudományosság számos területen ezt az elvet úgy valósítja meg, hogy a tárgyát alkotó osztályok számára minden nyelvben azonos értelmű jeleket, egységes rövidítéseket vezet be: gondoljunk a matematikában vagy a kémiában használt jelekre. Mi is egységes jeleket használtunk, amikor a megismerés szerkezetét az „S”, az „a” és a „P” jelekkel írtuk le. Ezeket a jeleket, bármily köznyelvet is beszéljenek, mindazok értik, akik alapvető logikai ismeretekkel rendelkeznek. Ezért, ha e bevezetést olyan más nyelvre fordítanánk, amely logikai ismeretek közvetítésére is szolgál, változatlanul használhatnánk őket. E jelek bevezetése a logikai nyelvébe mellesleg ugyancsak a latin nyelvre és írásra megy vissza. Az „S”, mint magunk is megadtuk, a „szubjektum”, a latin subiectum ,alávetett’ szó rövidítése. De nem teljesen önkényes a többi jel választása sem: a „P” a „predikátum”, a latin predicatum vagy predicator vagyis ,az az osztály vagy szabály, ami az alája vetettet meghatározza’ rövidítése, az „a” pedig, mint a latin abc első betűje az aritmetika gyakorlatából került a logika nyelvébe és onnét ide: a latin abc első betűivel (a, b, c) rendre konstansokat, ,szilárd’, egyedi jelenségeket szokás jelölni, szemben az utolsó betűkkel (x, y, z), amelyek változók jelölésére szolgálhatnak.

További oka a latinra visszanyúló nyelvhasználat fennmaradásának, hogy a római birodalom területének egy részén idővel kialakultak különböző fejlődésen átmenő változatai, a neolatin köznyelvek. Ezek keveredhettek az őslakosok nyelvével (például így alakult ki a modern angol nyelv a neolatin (ó)francia és a germán nyelvcsaládokhoz tartozó nyelvek összeolvadásából). Más területeken pedig a római katolikus egyház, vagy a római jogra épülő igazságszolgáltatás őrizte és terjesztette a latin nyelv használatát. A 19. század derekáig Magyarországon is a latin volt a hivatalos nyelv. Ezért gyakran találkozhatunk olyan latin eredetű terminusokkal, amelyek a köznyelvből, s nem a tudományos hagyományból kerültek értekezésekbe. A köznyelvi francia „narration”, „récit”, „histoire” egyaránt latin eredetű, ezért nem meglepő, hogy közülük kettőnek a magyar nyelvben is megtalálhatjuk latin eredetű megfelelőit. Terminusként azonban nem vehetők át minden megszorítás nélkül: a „históriá”-t a francia „histoire”-ral ugyan közel azonos értelemben lehetne használni, a „recitál” azonban csak a művelt köznyelvben fordul elő, mégpedig sokkal szűkebb használati lehetőséggel.

1.4.3.2. Feladat: Megszüntetni a köznyelv homályosságát

A köznyelvi kifejezéseket akkor tartjuk homályosnak, ha bizonytalanok vagyunk a tekintetben, hogy egy kifejezést adott jelenségre használhatjuk-e vagy sem.

Nézzünk néhány esetet a német szépirodalom köréből (valamennyi itt felsorolt mű magyar fordításban is olvasható):

(a) Heinrich Böll első könyvét, amelynek címe: Der Zug war pünktlich (A vonat pontos volt). Alcíme: Erzählung (,elbeszélés’). Egy irodalmárral folytatott beszélgetésében Böll ezt az írását következetesen regénynek nevezi. Böll számára az „Erzählung” és a „Roman” (regény) azonos értelmű szavak? A Wo warst du, Adam? (Ádám, hol voltál?) című regényét, amely a Der Zug war pünktlich után jelent meg, első vagy második regényeként tartsuk számon?

(b) Azt a feladatot kapjuk, hogy egy beszámolóra olvassunk el Thomas Manntól egy regényt és három elbeszélést. Ha már olvastuk Tristan című írását, amely alcíme szerint novella, már csak két elbeszélést kell a feladat teljesítéséhez elolvasnunk vagy hármat?

(c) Johann Wolfgang von Goethe számos drámája közül csak egyet jelölt meg tragédiaként. Mondhatjuk ezért, hogy csak egy tragédiát írt? Ráadásul ez a mű a Faust című drámája, melynek hőse végül az isteni kegyelem révén megmenekül. Összeegyeztethető ez a sajátos szóhasználat azzal a szokásossal, hogy akkor beszélhetünk tragédiáról, ha a dráma hőse, a középpontjában álló alak, (menthetetlenül) elbukik?

Nyilvánvalóan itt különböző szituációkban különböző emberek különböző kritériumok alapján soroltak egy-egy szöveget egy bizonyos műfaji osztályba. Bár a kifejezések egyértelműek – minden szituációban és kontextusban műfajt jelölnek meg – mégis, mivel a besorolás kritériumai rejtettek maradtak, mi magunk csak bizonytalanul tudjuk ezeket a kifejezéseket használni. Homályban maradtak azoknak az osztályoknak a határai, amelyeket az „elbeszélés”, a „novella”, a „regény”, a „tragédia” kijelölnek, s ez a homály csak fokozódik, ha azonos nyelvhasználó is különböző műfajokba sorol be egy művet. (Böll első könyvének műfaját a kiadó határozta meg elbeszélésként. Böll maga ezt a könyvet írásainak sorában inkább regénynek gondolta, de egyes megnyilatkozásaiban elfogadta a kiadó minősítését is, és így az Ádámról beszélt, mint első regényéről. Mann Tristánja abban a goethei értelemben és 19. századi német irodalmi hagyományt figyelembe véve kapta a „Novelle” megjelölést, amely különbséget tett az elbeszélés két nagy csoportja: a mese/műmese és a novella, ill. az elbeszélés és a novella között, de a kötelező olvasmányok listáján általában nem szokás novella és elbeszélés között különbséget tenni, mint ahogy Mann műveinek összkiadásaiban a Tristant gyakran alcím nélkül az elbeszéléseket tartalmazó kötetbe veszik fel. Goethe, aki maga is sokat foglalkozott a műfajok problémakörével, így a tragédia mibenlétével is, feltehetőleg értelmező szándékkal választotta a megjelölést: „Eine Tragödie” (Egy tragédia.)

A köznyelvi homályosság ellenszere a kifejtés (explikáció, lat. explikatio), amikor is egy bizonytalan határú osztályt jelölő kifejezést (explikandum) értekezésünkben határozottan megvonható határokkal rendelkező osztályt kifejező szóra (explikátum) cserélünk. Ha az explikandum nemcsak homályos, hanem többértelmű is, akkor annyi explikandumot kell megalkotni, ahány értelmét világossá kívánjuk tenni. A kifejtés leggyakoribb módja a meghatározás (definíció, lat. definire), bár a meghatározás nem minden típusa szolgálja a kifejtést. Ilyen például a nominális definíció, amikor is egy hosszabb – egyértelműnek és világosnak tekintett kifejezést – helyettesítünk egy azonos értelmű rövidebbel. Ezt mi is többször alkalmaztuk már eddig. Például, amikor igazolható állításokat egy szóval ismereteknek neveztük el, az ismeretek rendszerét pedig tudománynak. Az ilyen rövidítések bizonyos mértékig, hasonlóan az egy köznyelven belüli fordításokhoz – azáltal, hogy a jelölendő osztályt különböző tulajdonságát kiemelve nevezi meg – hordozhatnak új információt is. – Emlékezzünk az „egyed” „individuum”-mal való megfeleltetésére: az előbbi a jelenség egy voltát, az utóbbi – a latin szó ismerői számára – oszthatatlanságát fejezi ki. Ez a meggondolás nem vonatkozik a betűjelekre korlátozott rövidítésekre, mint amilyenek szövegünkben a P^O, P^SZ, P^t, Pⁿstb.) A kifejtést szolgáló meghatározás szokásos, bár nem minden esetben alkalmazható formájával akkor élünk, amikor egy kifejezés használhatóságának korlátait azzal adjuk meg, hogy megjelöljük azt a nagyobb terjedelmű osztályt, amelybe a kifejezés által megnevezett osztály tartozik. „A „bevezetés” olyan kurzust vagy írásművet jelöl meg”, kezdtük fejtegetéseinket, megnevezve két olyan, egymással egyenértékű osztály nevét is, amelybe a bevezetés osztálya tartozhat, jelezve ezzel azt is, hogy nem minden kurzus vagy írásmű bevezetés. Ezután azzal határoltuk el a bevezetést más kurzusoktól vagy írásművektől, hogy megadtuk azokat a jegyeit, amelyek a többi kurzustól vagy írásműtől megkülönböztetik: „melynek célja egy ismeretkör alapvető összefüggéseinek bemutatása. Egyetemi tanulmányok fő ismeretköreinek elsajátításához rendszerint bevezetések (kurzusok/könyvek) nyitják meg az utat: ezek többnyire az elért eredményeket áttekintő előadások (kurzusok vagy azok leírásai, a kurzuson elsajátítható ismereteket felölelő jegyzet), de tartalmazhatnak új alapvetést adó felismeréseket is.” Az „irodalomtudomány” összetett szóban szereplő „irodalom” értelmét is azáltal kíséreltük meg világosabbá tenni, hogy megneveztük azt a terjedelmesebb osztályt, amelynek részének tekintjük az irodalom szóban forgó osztályát. Ez a nyelvi alkotások osztálya volt, amelynek elemei rendszerint írásban rögzítettek. Az irodalmi alkotásokat azzal a megkülönböztető jeggyel határoltuk el a köznyelvet, ill. a tudományos nyelvet használó alkotásoktól, hogy kijelentettük: az általuk hordozott leglényegesebb információkhoz csak úgy juthatunk, ha a megalkotottságuk módját meghatározó elveket is feltárjuk. (Ezután – logikai sorrendről van szó, a definíciót adó mondatunk sorrendje más volt! – az egészet lerövidíthettük, és e célból bevezethettük – nominális definícióval – a szépirodalom szót.) A meghatározásnak klasszikus, az osztályok terjedelmének különbségére épülő módja a görög filozófiai gyakorlatban alakult ki, s latin elnevezésekkel hagyományozódott ránk. Azt az osztályt, amelybe a meghatározandó bennfoglaltatik, genus proximumnak (,a legközelebbi felső nem’-nek, ,nemfogalom’-nak) nevezzük, azokat a jegyeket pedig, amely ezen az osztályon belül kijelölik a meghatározandó osztály, a „fajfogalom” határait, differentia specifica (‚megkülönböztető sajátosságok’ névvel illették.)

Példáinkból mindenesetre az is látható, hogy bár az egyes definíciók segíthetnek abban, hogy az explikandum helyes használatát elősegítsék, a kifejezések homályosságát nem képesek teljesen megszüntetni. Vajon ismeri-e minden gólya, hogy a felsőoktatásban mi számít kurzusnak? Vajon a befogadó számára elég világossá válhatott eddigi fejtegetéseinkből, hogy mit nevezünk „leglényegesebb információnak” és mit értünk egy szöveg megalkotottságának módját meghatározó elveken? Jól választottuk-e meg a „legközelebbi” osztályt, amelynek része az elhatárolandó osztály, vagy van tőle közelebbi is? Például nem lett volna helyesebb a bevezetésre vonatkozóan írásmű helyett tankönyvről beszélni? Elegendő megkülönböztető, osztályalkotó (konstituáló) jegyet soroltunk-e fel? Például nem számítanak-e a nyelvtanításra szolgáló szövegek is fenti meghatározásunk szerint „szépirodalomnak”, s ha igen, elfogadjuk-e a szépirodalom osztályának ilyen felfogását? Ezeket a kérdéseket akkor tudjuk megválaszolni, vagyis az explikandumok homályosságát csak úgy tudjuk nagyobb mértékben csökkenteni, ha osztályok egész rendszerét alkotjuk meg.

1.4.3.3. Feladat: Koherens elméletet alkotni

Az „egész”-et itt „sok elemből álló” értelemben használtuk, de valójában a „teljes” és „szerves” értelmében kellene értenünk. Elvileg ugyanis meg kellene találnunk azt a legáltalánosabb osztályt (kategóriát, az ógörög kategoría szóból, vö.: agoreúein ‚mondani’, és agorá ,piac’ tehát tulajdonképpen ,a piacon, a nyilvánosság előtt beszélni’), amely magába foglalna mindent, amire az elméletet vonatkoztathatnánk. Ezután addig kellene e legáltalánosabb osztályt megkülönböztető jegyek kiemelésével újabb és újabb, kevésbé átfogó osztályokra bontani, amíg oszthatatlan osztályokhoz: egyedek és elemek osztályához nem jutunk. Ezt az eljárást holisztikus látásmódú kutatók választják, és analízisnek, magyar eredetű szóval elemzésnek nevezzük. A definíció genus proximum/differentia specifica-módja is erre az eljárásra támaszkodik. Mi is ezt a módszert alkalmaztuk, amikor előbb a tudományt, mint a legnagyobb terjedelmű, minden lehetséges ismeretet felölelő osztályt határoztuk meg, majd aszerint bontottuk elemibb osztályokra, hogy az ismeretek a természetre, a társadalomra vagy a gondolkozás alakzataira vonatkoznak-e. Ismételten feltehetjük azonban a kérdést, hogy ezzel a hagyományos bontással vajon valamennyi ismeret helyét ki tudjuk-e jelölni. Nem „marad”-e olyan igazolható állítás, amely egyik alosztályba sem tartozik vagy aminek helyét nem tudjuk egyértelműen meghatározni? Másképp fogalmazva, a természet, a társadalom és a gondolkodás osztályaiból felépíthető-e egész és teljes világunk? Aki így kérdez, az a szintézis eljárásának eredményességére kérdez rá. A szintézis mint eljárás tehát az analízis megfordítása. Amíg az analízist alkalmazó kutató a mindent magába foglaló osztályból kiindulva kíván a tovább nem oszthatóig eljutni, addig a szintézis eljárását alkalmazó kutató a tovább nem oszthatóból, az elemi osztályokból indulna ki, s tesz kísérletet arra, hogy egyre nagyobb terjedelmű osztályokat hozzon létre. Ennek az eljárásnak célja, hogy feltárja az osztályok lehetséges kapcsolódási szabályait. Az analízis és a szintézis munkát nevezzük elméletalkotásnak, az eredményét pedig elméletnek vagy ógörög szóval teóriának. Az elméletet, akár „felülről”, újabb és újabb megkülönböztető jegyek kiemelésével alkotjuk meg, akár fordítva, „alulról”, elemi osztályok kapcsolódási lehetőségeit megadva építjük fel, úgy kell megalkotnunk, hogy ellentmondásmentes legyen, vagyis ne lehessen egy megadott kritérium alapján egymást kizáró osztályokba sorolni azokat az elemeket vagy egyedeket, amelyekre az elmélet vonatkoztatható. Ha elméletünk (S) például azt állítja, hogy minden krétai (x) hazug (P), akkor nyilvánvaló, hogy ha valaki (a) krétai, akkor hazug is (P). De hogy fogadjuk ezt az állítást, ha (S) egy krétai?

1.4.3.3.1. Analitikus eljárások

Az ellentmondás-mentességet és a teljességet is – itt a teljességet kimerítő értelemben használjuk – úgy tudjuk legkönnyebben elérni, ha tagadással vagy egy megkülönböztető jegy kiemelésével kettős osztatú (bináris) rendszereket építünk ki: a vagy P alá rendelhető vagy nem – harmadik eset nincs. A tagadás ebben az értelemben nem más, mint egy osztályt konstituáló jegy megvonása a jelenségtől. Ezzel a módszerrel gyakran találkozhatunk, bár nem mindig tudatosítjuk magunkban, hogy ennek a módszernek alkalmazásáról van szó. Mint például akkor is, amikor az angol nyelvhasználat normáit megalapozó felosztásokra kerül sor. Mindenki, aki angolt legalább alapfokon tanult, tudja, hogy az angol főnevekhez kapcsolható, mennyiségre vonatkozó rokon értelmű névszavak közül az éppen megfelelőt úgy tudjuk helyesen kiválasztani (szelektálni), ha ismerjük, hogy a főnév által megnevezett osztályba sorolhatók tovább oszthatók-e, megszámolhatók-e (countable) vagy sem (noncountable). Megkülönböztető jegyek kiemelésével mondtuk mi is, hogy P vagy osztály (P^O) vagy szabály (P^SZ) – harmadik eset nincs. P^SZ osztályába tartozókat tovább osztottuk: egy szabály vagy törvény (P^t) vagy norma (Pⁿ) – harmadik eset nincs. (A tudományos nyelvhasználatban (a logikát követve) – azt, hogy „harmadik eset nincs” –, gyakran latinul fejezik ki: tertium non datur.) Ezt az eljárást addig folytathatjuk, amíg megkülönböztető jegyet tudunk a lehetséges jegyek közül kiemelni.

Bár ez az eljárás igen egyszerű, sokszor mégis azzal találkozunk, hogy egy adott tárgyterületet a kutatók egy csoportja három vagy több, egymásnak alá nem rendelt részre bont. Már említettük, hogy hagyományosan az ismereteket is három nagy osztályba szokás csoportosítani, aszerint, hogy a természet, a társadalom vagy a gondolkodás területét érintik-e. Mint tudjuk, a szépirodalmat is szokás három területre bontani: a líra, az epika és a dráma területére. Ez a fajta bontás érdekes módon leginkább a német irodalomtudományban, valamint ott, ahol hatása domináns, terjedt el leginkább, míg például az angol irodalomtudomány ezt a felosztást sokkal ritkábban használja. A szépirodalom felosztását lírára, epikára és drámára a modern műfajelméletek legújabb időkig Arisztotelészre hivatkozva tették meg, bár Arisztotelész Poétikájában ilyen felosztást nem találunk. Van is olyan angol kutató, aki szerint a hármas osztás hajlama a német tudományban, s így az irodalomtudományban is, a német nyelv sajátosságából adódik. Az a körülmény ugyanis, hogy a német főnevek osztályát a nem (Geschlecht, Genus) kritériuma alapján három részre osztják, azok gondolkodását, akik német nyelven fejezik ki magukat, mélyen meghatározza.

1.4.3.3.2. Szintetikus eljárások

A szintetikus eljárásra is Arisztotelésztől hozhatunk példát, ezúttal a nyelvészet területéről. Az itt ismertetendő elméletet Arisztotelész a történet ábrázoló szépirodalomról szóló Poétikájában fejti ki. Nem véletlenül „keveredett” e nyelvelmélet a Poétikába. Arisztotelész volt ugyanis ismereteink szerint az első elméletalkotó, aki hangsúlyozta, hogy a szépirodalom lényegét tekintve nyelvi alkotás, s az, hogy egyes típusait színpadon is előadják, vagy hogy zenével is kísérik, másodlagosnak tekintendő. A szépirodalmi művek által hordozott leglényegesebb információkat nem ezek a lehetséges rétegek jelenítik meg. Ebben az összefüggésben foglalkozott tehát a nyelvvel, mégpedig oly elméleti erővel s eredményekkel, amit a modern nyelvészet bizonyos vonatkozásokban csak a 20. században ért el újra, például Louis Trolle Hjelmslev (1899-1965) dán nyelvész munkássága révén – lásd 1943-ban közölt bevezetését a nyelvelméletbe. Arisztotelész nyelvészeti eredményei azért maradtak szinte a mai napig homályban, mert az arisztotelészi ismeretek átvétele és átadása – legalábbis a latin nyelvű tudományosságban – különböző okokból hosszú időre megszakadt. Amikor végül a középkorban, majd az új kor elején újra feléje, a „Nagy Filozófus” művei felé fordult a kutatók figyelme, a tudományok ágakra szakadása következtében a Poétikát jobbára csak a szépirodalom iránt érdeklődők tanulmányozták, a nyelvészet iránt érdeklődők más antik szerzőnél kerestek elődöket. Így a nyelvtudomány történetének legújabb áttekintéseiben is csak jóval Arisztotelész után, a Kr.e. 2. században tevékenykedő Dionüsziosz Trax és Apollóniosz Düszkolosz szerepel mint a nyelvtudomány alapjainak lerakója. Ami pedig az elméleti erőt illeti, az az Arisztotelész által megalkotott logika ereje, az itt tárgyalt összefüggésben a szintetikus eljárás következetes alkalmazása a nyelv rendszerének felépítésében.

Lássuk a példát. Arisztotelész Poétikájának XX. fejezetében olvasható nyelvtani vázlata ugyan az ógörög nyelv jelenségeinek leírására szóló osztályokat építi fel, de olyan elvek alapján, amelyek más nyelvekre is alkalmazhatók. Megkeresi a rendszer tovább nem bontható egységeit, és ezekből a bináris osztás megfordításával: bináris kötésekkel összetettebb egységeket épít fel, s folytatja ezt mindaddig, amíg el nem éri az alkalmazott szabályok segítségével felépíthető legnagyobb egységet. A bemutatásban megmaradunk ezen az általános síkon: aki a XX. fejezetet veszi a kezébe, szükségszerűen sokkal bonyolultabb képpel kerül szembe. Az elmélet a nyelvi megnyilatkozás oszthatatlan, legkisebb egységének az emberi hangot tekinti. Arisztotelész meghatározása szerint a hangot a zörejektől és az állathangoktól az különbözteti meg, hogy szabályokat követve képesek kapcsolódni. A kapcsolódni képes hangoknak két szélső típusa van: olyan, amely önmagában is megáll (tehát kapcsolódhat, de nem szükségszerű, hogy kapcsolódjék), s olyan, amely csak más, önmagában is megálló hanggal kapcsolódva hangozhat el, azzal alkotva egészet.

Ami egész (vagy mert önmagában is megáll, vagy mert egy önmagában is megállóval jelenik meg) az egy másik aspektusból szótagnak (ógörög szóval: szüllabé) is tekinthető.

A szóalkotó elemekről – egy újabb szempontból vizsgálva – megállapítható, hogy vagy képes egy önmagán túlmutató szerep betöltésére, vagy nem képes erre. Ha képes, akkor szónak is tekinthető, ha nem, akkor annyi szótagot kell összekapcsolni, míg olyan egységhez nem jutunk, amely már képes egy önmagán túlmutató szerepet betölteni.

A szavakból is, mint a hangokból, két típus van: Az a szó, amely más helyett áll, megáll önmagában is (egyfajta „magánhangzó” a szavak szintjén), míg az a szó, mely csak egy ilyen szóval együtt töltheti be funkcióját, csak összetételben fordulhat elő (egyfajta „mássalhangzó” a szavak szintjén – ilyenek például a német határozott névelők is). A szavaknál nagyobb egységet, amelyben mindkét szótípus szerepelhet, megnyilatkozásnak nevezi Arisztotelész, határait pedig két dimenzió bevonásával: a szavak szintjén és a jelöletek szintjén lehetséges kapcsolódások számba vételével határozhatjuk meg. E szerint van egyszerű és összetett megnyilatkozás. Az előbbi annyiban egyszerű, amennyiben egyetlen „magánlevőre” (egy osztályra vagy annak egy tagjára) mint egészre vonatkozik (bár a szavak szintjén az ilyen megnyilatkozás is rendszerint összetett). Az összetett megnyilatkozás ezzel szemben nemcsak a szavak szintjén szükségszerűen összetett, hanem összetett a jelöletek szintjén is, vagyis több olyan magánlévőre vonatkozik, amelyek valamilyen szabály révén egymáshoz kapcsolódva egészet alkotnak.

Láthatjuk tehát, hogy Arisztotelész a lehetséges nyelvi megnyilatkozások felépítését lényegében mindössze egy kritérium és egy szabály rekurzív (tehát az elmélet különböző szintjein ismételt) alkalmazásával világította meg. A jelenségeket minden szinten aszerint osztotta két osztályba, hogy önmagukban megállnak-e vagy sem. Minden szinten alkalmazta továbbá azt a szabályt, hogy az önmagában meg nem álló képes egy önmagában megállóval kapcsolatot teremteni. Így minden szinten meg tudott különböztetni egyszerű és összetett egészet, s ez az eljárás jó példa a szintetizáló elméletalkotásra.

1.4.3.4. Leírás és magyarázat

Eddigi fejtegetéseink alapján világossá válhatott, hogy minden jelenségcsoportra, így az egyes nyelvekre és a szépirodalmi szövegek osztályára is lehet teljes és ellentmondásmentes leíró elméletet alkotni. Az elméletalkotó kiindulhat abból, hogy milyen szövegeket minősítenek szerzők, kiadók, kritikusok szépirodalminak, vagy sorolnak be a szépirodalom egyik alcsoportjába, de csak elmélete fogja megadni az osztályoknak azt a rendszerét, amelyek egyikébe adott szöveg jegyei alapján besorolható. Ha elfogadunk egy elméletet, akkor tudományosan a lehetséges szövegek azon csoportjai fognak csak szépirodalminak minősülni, amelyek megfelelnek az elméletet kifejtő értekezésben található rendszernek. Ne tévesszen meg bennünket, hogy különböző leíró elméletetek különböző megkülönböztetéseket, és azonos megkülönböztetésekre különböző elnevezéseket használhatnak, sőt, a köznyelvi – szerzői, kiadói, kritikusi, olvasói – nyelvhasználatban minden elmélet ellenére továbbra is előfordulhat, hogy esetenként különböző konvenciók jutnak érvényre, tehát ugyanazon szöveg egyszer novellának, másszor elbeszélésnek, vagy ugyanazon szöveg egyszer regénynek, másszor elbeszélésnek minősül. Ha azonban képesek vagyunk egy adott elmélet alapján a szövegek tetszőleges sorának egyértelmű besorolásra, nem marad elfogadható érv a leíró értelemben vett irodalomtudomány lehetőségének megkérdőjelezésére.

Van azonban egy olyan szigorúbb felfogása is a tudománynak, mely szerint egy jelenség osztályba sorolása csak a magyarázat előfeltétele, hasonlóan ahhoz, ahogy a jelenség ismerős volta csak előfeltétele az osztályba sorolásnak. Olyan elmélet pedig, amely csak a leírás számára alkot meg fogalmakat, de nem képes a leírtakra magyarázatot adni, nem tudományos elmélet.

A magyarázat szerkezetét tekintve következtetés: ha van egy szabály(rendszer), és fennállnak azok a feltételek, amelyek megléte esetén a szabály(rendszer) érvényre jut, akkor egy esemény bekövetkezik. Legáltalánosabban megfogalmazva: a szabály (ha A akkor B) és a kezdő állapot (a) ismeretében kikövetkeztethetjük egy esemény záró állapotát (b): Az esemény szabály(rendszerek) manifesztációja. A nagybetűk (A, B) azt jelzik, hogy a szabály osztályokra érvényes, a kisbetűk (a, b) pedig azt, hogy a szabály egyedi jelenségeket magyaráz, amennyiben az egyedi jelenségeket a szabály által érintett osztályokba tudjuk sorolni.

Korábban már megkülönböztettük azokat az állapotokat, amelyekben elemek fordulnak elő, azoktól, amelyekben egyedek szerepelnek, figyelemmel arra, hogy az elemek állapotváltozásait tulajdonságaikból levezetett törvények (P^t), az egyedek állapotváltozásait közösségi normák (Pⁿ) határozzák meg, melyek azonban az individuum által, lévén szabad akarata, megszeghetők, ill. módosíthatók, egészen addig, hogy az individuum mint szubjektum, mint kutató, gyökeresen új normarendszert alakít ki. Bár a természettudományos elméletekben is kérdéses, hogy meddig lehet az anyagot részekre bontani, sőt, hogy az anyagi világ mily szintjéig van egyáltalán értelme „oszthatóságról” beszélni, nem kétséges, hogy bizonyos elemi szinteken, például ameddig a kémia hatol le, egyértelmű törvények határozzák meg az állapotváltozásokat. Mindannyian emlékezhetünk iskolai tanulmányainkból például a (teljes) cserebomlás (metatézis) kémiai törvényére, mely azt mondja ki, hogy ha bizonyos egymásra ható vegyületek találkoznak, akkor egyes alkotórészeik szükségszerűen kölcsönösen helyet cserélnek egymással, és ezáltal új vegyület keletkezik. Vagyis ha AC találkozik BD-vel, akkor AD és BC keletkezik. (Például: CH3COO-CH3 + HCOO-C2H5 → CH3COO-C2H5 + HCOO-CH3.)

A társadalomtudomány azonban egészében nem tekinthet el attól, hogy lehatoljon a társadalmat alkotó individuumokig, s ennek következtében nem tekinthet el attól sem, hogy az individuumnak szabad akaratot tulajdonítson, hiszen abban a döntési lehetőségben gyökeredzik az egyén erkölcsi felelőssége, hogy egyaránt képes normakövető és normaszegő magatartásra. Ez a körülmény lényeges különbségtételre ad lehetőséget a társadalomtudomány és a természettudomány között: amíg az utóbbi a természeti folyamatokat meghatározottnak mutató törvényeket felfedezi, addig az előbbi megalkotja azokat a normarendszereket, amelyeket a társadalom tagjainak bizonyos értékek megőrzése vagy megvalósítása érdekében célszerű követni. Egy ilyen normarendszer fő szabálya lehet például Immanuel Kant kategorikus imperatívusza (parancsa), amely annyiban kategorikus, amennyiben egy feltétlen (vagyis a körülményektől és individuumtól független) legyent fejez ki, szemben a maximával (életelvvel), amely egyes individuumok cselekvését adott helyzetben határozza meg. Kant A gyakorlati ész kritikája című értekezésében kategorikus imperatívuszát konkrétan így fogalmazza meg: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.”

Az általános normák és az egyedek maximái közötti összhang vagy szembenállás már Arisztotelész tanára, Platón szerint is az egyedek jelleméből következik. Egyedi intencióik (cselekvési szándékuk) többnyire jellemük általános jegyeiből vezethetők le. Ameddig érvényesnek tekintjük azt a hipotézist, hogy az egyedeknek szabad akaratuk van, a jellem az egyetlen belső tényező, amely adott esetben a szándék abszolút szabadságát korlátozza. Vagy a magyarázat szempontjából tekintve, az egyedek jelleme működhet olyan szabályként, amely adott helyzetben a cselekvés célját, az állapotváltozás irányát valószínűsítheti.

Ezzel lezártuk azoknak a főbb szempontoknak az áttekintését, amelyek révén a köznyelv és a tudományos nyelv használatával létrejött szövegeket: a köznyelvi megnyilatkozásokat és az értekezéseket megkülönböztethetjük. Láttuk, hogy a köznyelvi megnyilatkozások szituációhoz kötöttek, míg az értekezések osztályokat konstruálnak és szabályokat, amelyek az osztályok közötti viszonyt határozzák meg. Az értekezés a magyarázat itt tárgyalt típusa, az úgynevezett szubszumciós modell segítségével képes az egyedi állapotváltozásokat magyarázni. Az a szabály, mely alá az egyedi foglalható, csak akkor minősül szükségszerű állapotváltozást megfogalmazó törvénynek, ha az egyedi jelenség elem, míg abban az esetben, ha az egyedi jelenség individuum, az állapotváltoztatás irányát a rávonatkozó kategorikus norma, vagy az individuum jelleméből fakadó maxima legfeljebb csak valószínűsítheti.

1.4.4. A szépirodalom mint értekezés köznyelvi álcában

Mindezek után megállapíthatjuk, hogy az olyan szépirodalmi szövegek, amelyek individuumok állapotváltozásait írják le, a megismerés eszközeként az emberi cselekvés lehetséges rendszereiről szólnak. Sajátos értekezések tehát a köznyelvi nyelvhasználat álcájában. Értekezések annyiban, hogy osztályaiknak rendszerét – „terminusait” – a kutatónak kell felfednie, s azokat a szabályokat is, amelyek az eseménysorokat meghatározzák. Köznyelvinek tűnik a nyelvhasználat annyiban, hogy látszólag szituációkhoz kötött individuumok egyedi állapotváltozásairól szól. Valójában, szépirodalmi mű voltában azonban nem a szituáció határozza meg a nyelvhasználatot, s az individuum nem jelleme szerint cselekszik, hanem, mint már Arisztotelész megállapította, a müthoszban (cselekményben) mutatkozik meg jelleme. Ugyanakkor a müthosz felépítését meghatározó „normák”, melyeket a kutatónak kell felfednie, nem csupán valószínűsítik az irodalmi individuumok, a szereplők cselekvéseit, hanem törvényszerűen, szükségszerűséggel előírják. Részben ennek a felismerésnek a gyümölcse Johann Wolfgang von Goethe regénye, a 19. század elején született Wahlverwandtschaften, amely Vas István magyar fordításban a Vonzások és választások címet kapta, míg Goethe regényének címét a kémiai szaknyelvből vette. A 17. század második felében fedezték fel a cserebomlás törvényét, amelyet Torbern Bergman latin nyelvű könyvében tett közzé (De attractionibus electivis, 1775), s amelyet a korabeli német terminológia kissé antropomorf módon a ,választott rokonságok’ kifejezéssel adott vissza.

Olvassunk bele az Első rész Negyedik fejezetébe, amelyben a regény négy főszereplője közül három van jelen: Eduard és barátja, a kapitány magyarázzák Eduard feleségének, Charlottének a kémiai szaklapból megismerteket:

A kapitány: „Mindenesetre azok a cserebomlások a legjelentősebbek és legfigyelemreméltóbbak, amelyekkel ezt a szinte hanyatt-homlok történő vonzást, rokonulást, elhagyást, egyesülést igazán ábrázolni lehet; amelyekben négy, idáig kettesével összekötött lény, érintkezésbe kerül, eddigi egyesülését elhagyja, és új kapcsolatba lép. Ebben az elválásban és összetapadásban, ebben a menekülésben és keresésben az ember igazán magasabb rendeltetést vél látni; az ember az ilyen lényeknek akaratot és választást tulajdonít, és esetünkben a választott rokonság szakkifejezést teljesen indokoltnak találja.

– Mondjon el nekem egy ilyen esetet – kérte Charlotte.

[…] Most rettenetes műszavakkal kellene magát untatnom, amelyeknek tartalmát úgysem tudná elképzelni. Ezeket a holtnak tetsző és tevékenységre legbelül mégis hajlandó lényeket működés közben kell szemünk előtt látni, részvéttel nézni, amint egymást keresik, vonzzák, megragadják, szétrombolják, elnyelik, elfogyasztják, és azután a legbensőségesebb egyesülésből megint megújult, váratlan alakban előlépnek: akkor igazán örök életet tulajdonítunk nekik, sőt, még érzéket és értelmet is, mert saját érzékeinket alig érezzük elegendőnek ahhoz, hogy igazán megfigyeljük őket, és eszünket alig kielégítőnek a megismerésükhöz.

– Nem tagadom – mondta Eduard –, hogy annak, aki nem békült ki velük érzéki szemlélet és fogalmak révén, annak a furcsa műszavak terhesekké, sőt nevetségesekké válnak. De egyelőre könnyen kifejezhetjük betűkkel is azt a viszonylatot, amelyről szó volt.

– […] ilyen jelbeszéd segítségével röviden össze tudnám foglalni az egészet. Gondoljon el egy A-t, amely egy B-vel bensőségesen egyesül, és semmi móddal és erőszakkal sem lehet tőle elválasztani; gondoljon el egy C-t, mely éppen így viszonylik egy D-hez. Most hozza érintkezésbe a két párt; A D-re, C B-re veti magát anélkül, hogy meg lehetne mondani, melyik hagyta el előbb a másikat, melyik lépett hamarabb kapcsolatba a párjával.” (Goethe 1983: 169 sk.)

Nyilvánvaló e modell szerepe a regényben: miközben a törvényeknek engedelmeskedő kémiai elemek akarattal és így választásra képes egyedekként vannak megjelenítve, a regény akarattal és választási képességgel felruházott szereplőinek cselekedeteit és magatartását, mintha csak elemek lennének, ténylegesen „magasabb rendeltetés”, a regény világának törvényerejű normái szabják meg. S ugyanígy van ez minden történetalkotó műben, amely a lehetséges normákról ismeretet közvetít.

1.4.5. Tudomány, ismeret, megismerés: történetiség és viszonylagosság

A fentiekben vázolt tudományelméleti koncepció sajátos premisszákból indul ki, azt feltételezi, hogy a tudományos megismerés objektív folyamat, melynek során (a megfelelő szabályok alkalmazásával) megbízható és interszubjektív módon ellenőrizhető ismeretek birtokába jutunk. A különböző tudományterületeken koronként is változóan ugyanakkor mindig is megfigyelhető volt bizonyos tudományos elképzelések, elméletek és módszertanok versengése, esetlegesen persze dominanciája is (e dominanciának vagy dominancia-törekvéseknek ékes példája a természettudományos megismerésben a ptolemaioszi és a kopernikuszi világkép hosszas, nem ritkán éppenséggel a szó szoros értelmében véres küzdelme – elég, ha csak az „új” nézeteket vallók kiközösítésére, tanaik megtagadásának kikényszerítésére, sőt fizikai megsemmisítésére gondolunk).

A tudományos megismerés közvetítettségének és a megismerő személy (a megfigyelő, a kísérletet végző stb.) e tevékenységétől való függőségének és általa való befolyásoltságának felismerése jelentős tudományelméleti következményekkel jár: a modern természettudományok a 20. század folyamán eljutnak annak belátásához, hogy az objektív megismerés és ismeret mindig tartalmaz szubjektív mozzanatot, ill. bizonytalansági tényezőt: például Werner Heisenberg (1901-1976) fogalmazta meg a kvantummechanikára vonatkoztatva az ún. határozatlansági relációt, amely azt mondja ki, hogy egy részecske impulzusa és helye nem állapítható meg egyszerre egy adott értéknél pontosabban, vagyis a hely és az impulzus egymás kiegészítői, komplementer tulajdonságok (a másik híres Heisenbergtől származó határozatlansági reláció az energia bizonytalanságára vonatkozik). Megemlíthető Kurt Gödel (1906-1978), a matematikai logika egyik legkiválóbb képviselője, akinek elmélete a tudományos megismerés két alapelemére, a teljesség és az ellentmondás-mentesség elvére nézve járt fontos következményekkel: Gödel 1931-ben publikálta ún. „nemteljességi tételét” Über formal unentscheidbare Sätze der Principia Mathematica und verwandter Systeme című cikkében, melyben azt bizonyította, hogy az axiomatikus matematikai rendszerekben a bizonyíthatóságnak belső korlátai vannak, mert lehetetlen a logikai konzisztenciájukat bebizonyítani, ha a bizonyítás alapelveit nem fogadjuk el axiómaként. Vagyis az ilyen rendszer, ha elletmondásmentes, akkor tartalmaz megoldhatatlan problémákat. Továbbá, minden ilyen formula az adott rendszer ellentmondástalanságát állító formula maga is. A nemteljességi tétel bizonyításának kulcsgondolata az, hogy Gödel megadott egy formulát, ami pontosan akkor igaz, ha nem bizonyítható. Így, hacsak rendszerünk nem ellentmondásos, sem a formula, sem tagadása nem lehet bizonyítható.

A példákból látható, hogy a tudományos megismerés abszolút jellegű alapelveinek eleget tevő elmélet szinte nem hozható létre, bár bizonyos eljárások figyelembevételével és a korlátok szem előtt tartásával lehetséges (az ily módon „korlátolt”) tudományos ismeretekre szert tenni. A tudományos megismerés maga viszont viszonylagos, mind történetileg, mind abszolút értelemben: a történeti változékonyság egyrészt azt jelenti, hogy az, hogy egyáltalán mit értünk tudományon, koronként is igen változó lehet (gondoljunk csak az alkímiára vagy a csillagjóslásra, amelyek ugyanakkor bizonyos mértékig hozzájárultak a modern kémia és csillagászat kialakulásához is), valamint egy-egy tudományterület ill. diszciplína sohasem lezárt, hanem folyamatában, felismeréseiben, hipotéziseiben, módszereiben állandóan alakul.

Az irodalom tudományos igényű tanulmányozására is fontos alkalmazni ezeket a felismeréseket: mint a következő fejtegetésekből látni lehet majd, az irodalomtudomány nem egységes, történetileg is többféle nézetrendszer és módszertan alapján közelített az irodalmi szövegekhez, és tárgya meghatározásában is változékony. Lényeges mozzanat, hogy irodalmi szövegekről lévén szó, a megértés és a nyelviség kérdése alapvető fontosságú, s éppen Dilthey hangsúlyozza (vö. 1.1. és 1.7.2.2. fejezet) az érzékelés és megismerés „élmény”-jellegét, tudati folyamatát (és ezen belül határozza meg az irodalmi élmény és megértés mibenlétét). A nietzschei kultúrkritikai és nyelvkritikai hozzáállás („fordulat”) pedig az emberi megismerés alapvető nyelvbe ágyazottságát és ezért „megbízhatatlanságát”, az objektivitásnak ellentmondó metaforikusságát tételezi, s sajátos helyet jelöl ki az irodalmi/művészeti ismeretnek és megértésnek. Fontos tényező ebből és a hermeneutikai látásmódból következően (vö. 1.7.2.3. fejezet), hogy az irodalmi szöveg, bár létrejötte szerzői aktus, alapvetően a befogadás, a megértés folyamatában jön létre, s mint ilyen (bár nem szakadhat el teljesen a szövegtől, hiszen az értelmezésnek vannak szabályszerűségei) individuális és történeti változók által determinált.

1.5. Az ’irodalom’ fogalma és az ’irodalom’ fogalmának viszonylagossága

Az ’irodalom’ kifejezés egy olyan területet, szövegek bizonyos osztályát jelöli, melynek körülhatárolása, elemeinek meghatározása többféle problémát vet fel, és elvezet a fogalom alapvető viszonylagosságának belátásához. Az ’irodalom’ kifejezés „terjedelme”, az általa jelölt szövegosztály elemeinek mibenléte, tulajdonságai és hovatartozásuk kérdése sok vitát váltott ki, és az osztályozás alapvető nehézségeihez vezetett, mégpedig az ’irodalom’ fogalmának mind történeti (diakrón) relativitása, mind egy-egy időszakaszra vonatkoztatott (szinkrón) viszonylagossága miatt: az, hogy mit tekintünk az ’irodalom’ osztályába tartozónak, koronként és kultúránként, valamint egy-egy időszakon belül is az osztályozási szempontok függvényében változott és változhat.

1.5.1. Az ’irodalom’ fogalmának történeti viszonylagossága

Az irodalom (ang. literature, fr. littérature, ném. Literatur) kifejezés etimológiája bepillantást nyújt értelmezésének változékonyságába. Maga a fogalom, ahogy napjainkban többnyire használjuk, alapvetően a 18. században alakult ki, s különböző kultúrákban (angolszász, német, neolatin) némiképp különböző értelmezési tartománnyal.

Az antikvitás irodalomfogalma nem az ,írás’-nak megfeleltethető görög vagy latin kifejezések jelentésére épül. Csak általánosabb értelemben használták a megfelelő kifejezéseket: a litterae ill. ta grammata tulajdonképpen a ,betű’ többes száma, de egyúttal mindent átfog, ami betűk sorából áll össze, például jegyzőkönyveket, leveleket, okiratokat, mindent írott dolgot, beleértve a szépirodalmat és a vallásos vagy tudományos irodalmat is. A Poétikában Arisztotelész sem használja a mai értelemben vett irodalom-fogalmat, nála a megalkotottság bizonyos szabályainak betartása a besorolás kritériuma. A római antikvitásban a litteratura szó megtalálható például Cicerónál ,írás’ értelemben, Quintilianusnál pedig az Institutio Oratoriaban (Kr.u. 1. sz.) ,nyelvtant’, az ,írás művészetét’ jelenti.

A középkorban a litteratura a grammatikát jelöli, a hét szabad művészet egyikét, ami a nyelvi fordulatok begyakorlását szolgálja. A 12. századi ófranciában is megjelenik ,írás’ értelemben, majd a 14. században a ,műveltség’ jelentéssel is bővül, ezáltal az ,írásnak’ bizonyos társadalmi funkciójára is utal. A 17. századi Franciaországban a „le corps des gens de lettres” kifejezésben jelenik meg, és azokat jelöli, akik „irodalommal” foglalkoznak, vagyis valamifajta, bizonyos elv alapján szerveződő testülethez tartoznak. Az ’irodalom’ fogalma végsősoron a 18. században kapja meg többé-kevésbé azt a jelentését, ami ma is sajátja: olyan átfogó, összefoglaló jelölés lesz, amely több korábbi műfaji vagy osztálybasoroló megjelölést fog össze. Ez a folyamat nem független a 18. század nagy szociális, ideológiai és kulturális változásaitól, melyek az esztétikai elméletalkotást és az írói praxist, valamint az irodalom recepcióját is jelentősen befolyásolták.

1.5.2. Az ’irodalom’ fogalmának szinkrón viszonylagossága

Az ’irodalom’ megjelölés egy-egy adott időszakra vetítve is érthető tágabban vagy szűkebben. Legtágabb értelmében ez a szó minden valamilyen formában és hordozón rögzített írott alkotást, szöveget jelöl. Ebben az esetben ide tartozna elsősorban a „szakirodalom”, de végsősoron minden nyomtatott megnyilatkozás, pl. telefonkönyv, szakácskönyv, tankönyv, szakkönyv stb. Az így értelmezett ’irodalom’ vizsgálata ebben az esetben nem annyira irodalomtudományos feladat, hanem egyfajta civilizációtörténet lenne.

Az ’irodalom’ fogalmának szűkebb értelmezése az írott/nyomtatott szövegek egy bizonyos csoportjára vagy bizonyos csoportjaira korlátozná használatát, amennyiben olyan szövegeket értene rajta, melyek a nyelvet sajátos módon „használják”, a nyelvhasználat sajátos módját képviselik (a „sajátos mód” kérdése maga is igen messzire vezet). Ezzel kijelölhető lehet egy szövegkorpusz, bár körülhatárolásának kérdései, kritériumai módszertani, történeti aspektusoktól függenek.

Végül lehetséges egy még korlátozóbb felfogás is, amely szerint az ’irodalom’ körébe csak az ún. „nagy”, azaz (esztétikailag és/vagy etikailag) „értékes” művek tartoznának. Ez a felfogás azonnal implikálja az „érték” fogalmának meghatározását, meghatározhatóságát, e meghatározás történeti és kulturális, esztétikai és az irodalmon belüli mozzanatok által sokrétűen befolyásolt mozzanatait, vagyis az értékelés, az értékítélet kérdéseit, bizonytalanságát, ideológiai problematikusságát. Az irodalomtudomány, az esztétika története számos példát szolgáltat a tágabb vagy szűkebb fogalomértelmezésekre és azok vitathatóságára is.

1.6. Az irodalomtudomány tudományágai

Az irodalomtudomány több tudományágat foglal magában, így az irodalomelméletet, az irodalomtörténetet és az irodalomkritikát.

Az irodalomelmélet az irodalmi szövegek jellemzőinek feltárásával, leírásával és magyarázatával, ill. az irodalom rendszerével foglalkozó tudomány. Tárgykörébe tartoznak például az irodalmi szövegek megjelenési formáival, szerkezeti törvényszerűségeivel kapcsolatos kérdések. Az irodalomelmélet előfutárának tekinthetjük az olyan hagyományos diszciplínákat, mint az esztétika, a poétika, a retorika és a stilisztika.

Az esztétika (gör. aisztheszisz ,érzékelés’, ,észlelés’) mint a „szép” filozófiája az esztétikum jellemzőivel, törvényszerűségeivel, a műalkotások létrehozásával, az általuk kifejtett hatásokkal foglalkozó tudomány, s mint filozófiai tudományágnak a keletkezése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a ,szép tudományok’/,szép művészetek’ elméletén belül az irodalom helyét is pontosabban meg lehessen határozni. Gondoljunk itt többek között az esztétikai kategóriák, minőségek alkalmazására (szépség – rútság közti skála) az egyes alkotások művészi jellegét, ill. egyéb értékszempontokat tekintve.

A poétika (gör. poétiké tekhné ,a költői mesterség’) mint a poézis (gör. poiézisz ,költészet’) elmélete nemcsak az irodalmi alkotások jellemzőivel, azok leírásával (deskriptív/leíró poétika) foglalkozik, hanem súlyt helyez azok művészi mivoltának kérdésére is s ezek alapján irányelveket fogalmaz meg (normatív/előíró poétika).

A retorika pedig mint – eredetileg – a szónoklattan mestersége, aztán az ékesszólás mestersége/tudománya/művészete a szövegprodukció/szövegalkotás alapelveivel foglalkozik, szem előtt tartva a szöveg szépségét (stílus), ill. a meggyőzés/rábeszélés szempontjait (lásd később részletesebben a 3.1.2. fejezetet a retorika történetéről).

A stilisztika a nyelvi kifejezésmódok eszközeit (stílus), jegyeit és törvényszerűségeit leíró és vizsgáló tudomány.

Az irodalomtudomány egy másik alapvető tudományága az irodalomtörténet (irodalomtörténet-írás), amelynek mindenek előtt a rendező/rendszerező funkciója emelendő ki. Az irodalomtörténet ugyanis kronológiai áttekintést ad többek között az irodalom körébe tartozó jelenségekről, a hagyományozott szövegekről, irányzatokról, szerzőkről, művekről, műfajokról, ill. az egyes nemzeti irodalmak egymás közti recepciójáról, egymásra gyakorolt hatásáról (összehasonlító irodalomtudomány), s összefüggéseiben értelmezi azokat.

Az irodalomkritika mindenek előtt az egyes irodalmi irányzatokkal, szerzőkkel, művekkel foglalkozik behatóbban, azokat elemzi és értékeli, s ezáltal nagymértékben befolyásolja azok pozícióját, jelentőségét az adott társadalom szellemi életében.

Az irodalomtudomány társtudományainak tekinthetjük többek között a nyelvtudományt, az etnográfiát, a történelmet, a kultúr-/művelődéstörténetet, a művészettörténetet. Ahogy az egyes társtudományok az irodalomtudomány segédtudományaivá válhatnak, ugyanúgy maga az irodalomtudomány is segédtudományaként funkcionálhat az előbb említett társtudományoknak. Napjainkban az interdiszciplinaritás szükségszerű követelményévé vált az irodalomtudományi vizsgálatoknak.

Az irodalomtudomány tudományágait más szempontok szerint is lehet klasszifikálni. Beszélhetünk például

(1) a történeti aspektus dominanciája alapján történeti irodalomtudományról, amely magában foglalja az irodalomtörténetet, a szövegkritikát és az összehasonlító irodalomtudományt.

(2) Az elméleti aspektus előtérbe helyezése alapján beszélhetünk elméleti irodalomtudományról, amely a poétika, a stilisztika, a műfajelmélet problémaköreit tárgyalja. Végül pedig megemlíthetjük a

(3) meta-irodalomtudományt, amely magának az irodalomtudománynak a módszereivel, modelljeivel, azok kérdésköreivel foglalkozik.

1.7. Irodalomtudományi koncepciók/irányzatok/szövegelemzési eljárások

Az irodalomtudományról alkotott elképzelések, éppúgy, ahogyan az ’irodalom’ fogalma is változékony, maguk is változóak és különféle, egymással versengő koncepciók alakultak ki, melyek különféle típusokba sorolhatók, történetileg különféle előzményeket integrálnak, s sokszoros kölcsönhatásokkal alakulnak ki.

1.7.1. Szövegelemzési és interpretációs eljárások, megközelítésmódok, módszerek

Noha nagyon fontos, hogy elméleti választ kapjunk arra a kérdésre, mi az irodalom (lásd előző fejezet), talán még lényegesebb az, hogyan foglalkozik az irodalmi szöveggel a gyakorlatban az irodalomtudomány, milyen kérdéseket vet fel a szöveg olvasása, megértése, értelmezése.

A leghétköznapibb gyakorlati foglalatosság az, ha elolvassuk a szöveget, tehát felismerjük a nyelvi jeleket és megfejtjük jelentésüket. Az általános nyelvi közlések egyszerűnek, egyértelműnek tűnnek, holott a köznyelvi kommunikációban is előfordulhat, hogy félreértjük egymást. Sokkal inkább így van ez az irodalmi szövegek esetében. A potenciális olvasó fel van készülve a sajátságos irodalmi nyelvezetre, s ennek következtében arra is, hogy a szöveget esetleg nem érti vagy félreérti. Az ilyen szövegek megértése/megfejtése tehát alaposabb, mélyrehatóbb munkát igényel.

Egy szöveget akkor értünk meg/fejtünk meg, ha annak minden ismert és általános szabályok szerint összerakott alkatrészét felismerjük, és értelmes közléssé tudjuk összerakni. Irodalomtudományi megközelítésből ez azt jelenti, hogy a szöveg szintaktikai és szemantikai összefüggéseit, struktúráját elemezzük. A (strukturális) szövegelemzés tehát a szöveg elemei közti kapcsolatokat tárja fel, s rajtuk keresztül fejti meg a szöveg jelentését. Az eredménynek, bár szubjektív benyomáson alapul, végsősoron interszubjektívnek/objektívnek kell lennie: nem függhet teljesen az elemző személyétől, tapasztalatától stb. A szöveg megértésébe az is beletartozik, hogy az olvasó a megszokott nyelvhasználatához nem tartozó szavakat, kifejezéseket szinonimákkal, esetleg – régi vagy idegen kultúrájú szövegeknél – a tárgyra vonatkozó ismeretek felidézésével fejti meg. (Erre a „szövegmunkára” a francia az „explication de texte”, az angol a „close reading” szakkifejezést használja.)

Ha a szöveg jelentését egy szubjektum tapasztalati valóságára vonatkoztatjuk, interpretációról beszélünk. Tulajdonképpen minden olvasás interpretáció is egyben, mert az olvasó maga választja ki, aktualizálja a nyelvi jelek jelentését, értelmét. Az, hogy ezt milyen szempontok szerint teszi, minden bizonnyal eltér a többi olvasó szempontjaitól. Ez a folyamat alapjaiban nem különbözik az irodalomtudományi elveknek megfelelő interpretációról. Ez utóbbi annyiban más, hogy szisztematikus szempontok szerint történik, s magát az interpretáció folyamatát is láthatóvá teszi, reflektálja, ellentétben a „műkedvelő” olvasással, amelyben ez a folyamat nem érhető tetten. Tehát míg a szövegelemzés a megismerő szubjektumot figyelmen kívül hagyja és a vizsgált tárgy formájára és funkciójára helyezi a hangsúlyt, addig az interpretáció éppen a szubjektum szövegértelmező folyamatát és annak reflexióját jelenti.

Az irodalomtudománnyal foglalkozó emberek (kritikusok, kutatók, oktatók, hallgatók stb.) „hivatásból”, professzionálisan olvasnak: az irodalmi szövegekről, azok bizonyos szempontjairól és összefüggéseiről lehetőleg objektív, elfogadható, érvényes és érvekkel alátámasztható értelmezést akarnak adni. Az irodalmi szövegek interpretációja tehát az irodalomtudomány fontos területe, s ha nem is lehet abban az értelemben egzakt, mint amire természettudományos eljárások törekszenek – hiszen a szöveg ’objektív’ befogadása, értelmezése nem lehet független az olvasó szubjektum háttértudásától, érzékenységétől és élettapasztalatától – mégiscsak bizonyos tudományos alapelvek, módszerek szerint történik. Egy szöveget többféle módon és szempontból közelíthetünk meg, s ennek megfelelően különböző értelmezéshez, olvasathoz jutunk. Ezeket a megközelítési módokat nevezzük interpretációs módszereknek, mely kifejezés elsősorban a német irodalomtudományban terjedt el (Methoden der Interpretation). Az angolszász irodalomkritika ugyanakkor az approach kifejezést használja, amely megalapozottnak tűnik, mivel az irodalomtudomány – mint általában az ún. szellemtudományok – jóval kevésbé tudja a vizsgálat tárgyát és a vizsgálat nyelvét, valamint a vizsgáló személyét szétválasztani, mint a természettudományok.

Mivel tehát többféle elméleti-módszertani megalapozottságú interpretáció-típus létezik, az irodalomtudományban nem beszélhetünk egységes interpretáció-fogalomról, nem tudjuk, milyen módszertani lépésekből áll a szövegértelmezés folyamata, s pontosan milyen kérdések megválaszolására alkalmas. A következő fejezetből kiderül, milyen nagy különbségek lehetnek az egyes megközelítési módok között a tekintetben, hogy mi az interpretáció célja (milyen kérdéseket intézünk a szöveghez), milyen érvrendszert használ, s nem utolsósorban hogy milyen irodalomelméleti alapon áll.

1.7.2. Az irodalmi szövegelemzés és interpretáció irodalomtudományi megközelítésmódjai

Az irodalomtudományi megközelítésmódok igen sokfélék, ugyanakkor néhány alapvető „irányzathoz” sorolhatók annak alapján, hogy az irodalmi kommunikáció melyik elemét vagy elemeit ill. kombinációit tartják elsőrendűen fontosnak. Az irodalmi kommunikáció egy lehetséges modelljéből kiindulva Harald Fricke a következő megközelítéseket vázolta fel (vö. Vogt 2002):

⁴NYELV

⁶történeti ⁹történeti

⁷pszichológiai ²SZERZŐ – ¹SZÖVEG – ³OLVASÓ ¹⁰pszichológiai

⁸szociológiai ¹¹szociológiai

aspektus ⁵MÁS SZÖVEGEK aspektus

E séma alapján, kissé leegyszerűsítve, a következő interpretációs módszerek, szövegelemzési eljárások rendelhetők hozzá az egyes elemekhez:

1: Szövegimmanens megközelítések (csak a szöveg)

2: Hermeneutika (a szerző alkotó intenciója)

3: Recepcióelmélet (az olvasó „alkotja” a művet)

4: Formalizmus/strukturalizmus (a szöveg nyelvi struktúrája)

5: Intertextualitás (referencia: más szövegekkel való kapcsolat, a szövegben megjelenő reáliák)

6: Pozitivizmus (a szerző életrajza)

7: Pszichoanalitikus interpretáció (a szerző tudattalanja)

8: Marxista interpretáció (társadalomszerkezet, társadalmi osztályok)

9: Hatástörténet (az olvasó elvárási horizontja)

10: Az olvasó pszichológiája (az olvasóközönség mentalitástörténeti változása)

11: Irodalomszociológia (Az irodalom mint társadalmi intézményrendszer)

Az elkövetkezőkben az irodalomtudomány-történeti szempontot figyelembe véve mutatjuk be az egyes irányzatokat.

1.7.2.1. A pozitivizmus

Az irodalomtudományi pozitivizmus a 19. század második felében válik a filológia tudományosan megalapozott módszerévé/iskolájává. Keletkezése szoros összefüggésben van a századra általánosan jellemző tudományos gondolkodással. A legnagyobb hatást talán a természettudományok felvirágzása és a kialakulóban lévő társadalomtudományok jelentették. A pozitivista gondolkodás eredete azonban a filozófiában keresendő: Auguste Comte, a francia filozófus, a szociológia alapító atyja nevéhez fűződik. A Cours de philosophie positive című fő művében (1830-42) meghatározta a „pozitív tudomány” fogalmát. Comte elsősorban társadalomtudós. Fő célja, hogy a társadalomtudományt a természettudományokkal azonos tudományos és módszertani rangra emelje. Történetfilozófiájában megalkotja az emberi ismeretszerzés három stádiumáról szóló törvényét/modelljét: az első stádiumban a tudomány teológiai, a másodikban metafizikai alapon áll, s célja, hogy abszolút, minden körülmények között érvényes ismereteket szerezzen meg. A harmadik az úgynevezett pozitív stádium, amelyben az emberiség belátja az ismeretek abszolút voltának képtelenséget. A relatív, azaz pozitív ismeretek empirikus úton megszerezhetők, ténylegesek és hasznosak.

Comte filozófiája nyomán születik meg Thomas Buckle kultúrtörténeti munkája, a History of Civilization in England (1857-61), valamint 1864-ben Hippolyte Taine Histoire de la littérature anglaise című műve.

A pozitivizmus alapjául az a felismerés szolgál, hogy a tudományos ismeret tárgyát a tapasztalati tények és megfigyelések képezik. Ami empirikus, vagyis tapasztalati úton nem közelíthető meg, az alkalmatlan a tudományos vizsgálatra. A megalapozott irodalomtudományi ismeretek tehát elsősorban olyan, magukban álló tények, amelyeket nagyobb csoportokba lehet rendezni, s induktív úton általános következtetések levonására alkalmasak. A pozitivista tudomány célja az, hogy a világ dolgait, jelenségeit kauzális (ok-okozati) kapcsolatba hozza egymással, s ezáltal általános törvényszerűségeket állapítson meg. Szellemi, metafizikai „spekulációknak” nincs helyük, s a módszer nem vizsgálja az egyes irodalmi művek egyedi, megismételhetetlen jegyeit, vonásait sem.

Mit is jelent ez az irodalom vizsgálatában? Mindenekelőtt azt, hogy a szerző élete és művei közé szinte egyenlőségjelet lehet tenni, s az irodalomtörténet voltaképpen azon tények összessége, amelyek az irodalmi művek keletkezéséhez vezettek. Ha rekonstruáljuk a törvényszerűségeket, megmagyarázhatjuk a megtörtént eseményeket: tehát például az író minden részletet kimerítő életrajzában potenciálisan benne rejlik írói alkotómunkájának, egyes művei keletkezésének, tartalmának, stílusának, formájának stb. magyarázata. Ezt a megközelítési módot nevezzük biografizmusnak. A már említett Hippolyte Taine kultúrtörténeti kategóriái (race, milieu, moment historique) alapján a germanista Wilhelm Scherer megalkotja azt a három fogalmat, amelyekkel a szerző-mű kauzalitása precízen és tényszerűen megérthető és leírható: az öröklött, a tanult és a megélt.

Nézzük meg közelebbről ezeket a fogalmakat! Taine fogalmai, a faj, a miliő és a pillanat a szerző szerint alkalmasak arra, hogy a tények és társadalmi események mögött lévő embert, esetünkben a szerzőt, a szükséges mértékben rekonstruáljuk, s rajta keresztül a műalkotást megértsük. A faj fogalma Herder néplélek-eszméjére vezethető vissza: egyes népcsoportok identitásához tartozó jegyeket rejt magában, például az adott népcsoport történelme, személyiségei, jellemző tettei, testi jellemzői temperamentuma stb. A miliő az a környezet, amelyben a faj él: a természet és a szociális körülmények, a klíma és a lakóhely egyaránt meghatározó szereppel bírhat a műalkotás értelmezésében. Taine például Shakespeare és az angol reneszánsz dráma tárgyalásakor bemutatja az angol korabeli színházat, a különböző társadalmi rétegek viselkedését és színházi környezetét, s a drámában is e jegyeket keresi. A pillanat az a pont, amit a szerző és műve elfoglal a hagyomány folyamatában, átmenet régi és új között, s éppen ezt az átmenetet kell az értelmezőnek megfejtenie.

A német irodalomtudományban a pozitivizmus az első olyan irányzat, ami a modern európai gondolkodás eredményeire épül. Scherer már említett adaptált fogalmai – az öröklött, a tanult és a megélt – egy új, pozitivista irodalomtörténet-írás alapjául szolgálnak, de ugyanilyen fontos kutatási célként, s egyúttal a pozitivista iskola legfontosabb eredményeként foghatók fel a legfontosabb újkori szerzők műveinek szövegkritikai kiadásai (amelyek alapjait a klasszika-filológusok rakták le) vagy a nagy bibliográfiai alapművek összeállítása.

1.7.2.2. A szellemtörténeti módszer

A szellemtörténet voltaképpen a következő alfejezetben részletesen tárgyalt hermeneutika elméleti alapján működő irodalomtudományi módszer, amely a pozitivizmus természettudományos elkötelezettségére való válaszként jött létre.

Az 1900-as évek elején becsvágyó programot fogalmaz meg a filozófus Wilhelm Dilthey. A szellemtudományok (történettudomány, közgazdaságtan, jog- és államtudomány, teológia, irodalom-, képzőművészet- és zenetudomány, filozófia, pszichológia) tudományelméletévé kívánja tenni a hermeneutikát, vagyis a ,megértés tudományát’, mivel azok szerinte a „megértés” aktusán alapulnak, ellentétben a természettudományokkal, amelyek legfontosabb módszere a megfigyelésen alapuló „magyarázat”.

Dilthey számára a megértés egyik legfontosabb tárgya a műalkotás, s kulcsszavai az élmény (Erlebnis) és a jelentés (Bedeutung). Az élmény (Erlebnis) annyiban különbözik a pozitivista Wilhelm Scherer „az átélt” (das Erlebte) fogalmától, hogy nem csak az egyénre ható külső tényezők befogadását, hanem azok bensővé válását, az azokra adott szubjektív reakciót is magában foglalja. Az alkotó folyamatban az egyén élményeit jelentéssel látja el. Mivel a befogadó/olvasó azonos lelki struktúrával rendelkezik, a megértés folyamatában azonosulni tud a szerző gondolataival és szándékával, rekonstruálni tudja az alkotás folyamatát. A műalkotás, s így a költészet az alkotó életének, élményeinek kifejezése, ábrázolása. Ugyanúgy az olvasónak a saját élete és élményei képezik a megértés alapját: „Magunkat és másokat is csak úgy értjük meg, ha a saját vagy más életének mindenfajta kifejezési formájába saját megélt életünket visszük bele” – írja Dilthey (vö. Jeßing/Köhnen 2003: 198). Az a felismerés, hogy egy individuum élményeit egy másik individuum képes a megértés folyamatában átélni, egyben azt is jelenti, hogy az egyéni álláspont az általános, egyetemes emberi tudással kerül kapcsolatba. Ez egyfajta módosított hermeneutikai kör (lásd 1.7.2.3. fejezet), melyben e két tényező egymásra vonatkozatatásából alakul ki a megértés folyamata. Így vezet az út az egyén megértésétől egy történeti korszak általános jelenségeinek megértéséig (pl. eszmék, stílusok, szabályok stb.). Ezeket az általános jelenségeket Dilthey az objektív szellem megnyilvánulásainak nevezi, s e szellem fejlődési logikáját próbálja rekonstruálni, kiolvasni az irodalom történeti változásából. A szellemtörténeti iskola képviselői (Dilthey mellett pl. Fritz Strich vagy Rudolf Unger) olyan kérdéseket tettek fel, mint például: Mikor és hogyan ábrázolta az irodalom első ízben az embert mint mindenkitől különböző individuumot? Melyik szövegben fogalmazódott meg először a romantikus szerelem-felfogás? S aztán hogyan változott az individuum szerelemről alkotott elképzelése az idők során?

A szellemtörténeti módszer a második világháborúig uralkodó irányzat volt nemcsak a német kultúrkörben és nyelvterületen, hanem például Itáliában is, ahol legfontosabb képviselője a filozófus és történész Benedetto Croce.

1.7.2.3. A hermeneutika mint a szövegértés alaptudománya és az irodalomtudományi hermeneutika

Minden interpretáció előfeltétele a szöveg megértése, ami – mint arról az előbbi fejezetekben már szót ejtettünk – távolról sem olyan egyszerű. Milyen szabályai vannak a szövegértésnek, mik a határai és nehézségei? Mi történik, ha olvasok, megértek és – többé-kevésbé tudatosan és módszeresen – értelmezek egy szöveget? Milyen mértékben interszubjektív a megértés és hol kezdődnek az egyéni különbségek? Mennyire befolyásolja maga a szöveg az értelmezést? Egyféleképpen olvasható vagy több olvasata is lehetséges? Ilyen, és hasonló kérdésekre válaszol a hermeneutika, a szövegértés alaptudománya.

A kifejezés maga a 17. századi latin hermeneutica szóból származik, melynek eredete a görög hermeneuien kifejezés, jelentése pedig ,kijelent’, ,közzé tesz’, ,tolmácsol’, ,magyaráz’, ,értelmez’. Egyesek összefüggésbe hozzák a fogalmat Hermész, az istenek küldöttje és tolmácsa alakjával. Manapság ezt a jelentésében többszintű fogalmat elsősorban a szellem- és társadalomtudományokban használják.

A hermeneutika először is a gyakorlati életben előforduló nyelvi közlések és más jelentéshordozók (pl. képek, gesztusok, cselekvések, szociális helyzetek, álmok stb.) megértésének folyamatát jelenti. E hermeneutikai tevékenység, vagyis a jelek és jelrendszerek megértése és értelmezése nélkül sem a műalkotásokat nem tudnánk befogadni, sem mindennapi helyzeteinkben nem tudnánk eligazodni.

Hermeneutikáknak nevezzük továbbá az olyan tudományos műveket, amelyek a társadalmi élet egy-egy fontos területének hermeneutikai tevékenységére vonatkoznak. A mi kultúránkban különösen fontos szerepet tölt be a teológiai és a jogi hermeneutika.

A keresztény hermeneutika gyökerei az antikvitás Homérosz-értelmezésére nyúlnak vissza, amely megkülönböztette a grammatikai-retorikai értelmezés eredményeképpen létrejött szó szerinti és az allegorikus értelmezés eredményeképpen létrejött átvitt értelmű jelentést (sensus litteralis ill. sensus allegoricus). A keresztény hermeneutikában az Ó- és az Újszövetség szöveghelyeit vetették össze ezzel a módszerrel, s keresték a szó szerinti jelentés mögött megbúvó magasabb értelmet. Ez vezetett el Szent Ágoston tevékenységén keresztül a középkori teológiában a jelentés négy szintjének tanához:

· a szó szerinti jelentés (pl. Jeruzsálem, a zsidók városa)

· az allegorikus jelentés (Jeruzsálem, az egyház allegóriája)

· a morális jelentés (Jeruzsálem, a hívő lélek)

· az anagogikus jelentés (Jeruzsálem, az örök élet reménye).

A reformáció a bibliaértelmezésben is új utakat keresett. Luther elvetette az allegorikus értelmezést és magát a szentírási szöveget helyezte az interpretáció középpontjába: alapelve, hogy az Írás önmagából értelmezhető és értelmezendő. Az egyházszakadás tehát a bibliaértelmezésre is rányomta bélyegét: Isten szavának egyetlen helyes értelmezése a felekezeti háborúskodás részévé vált. Ennek jegyében adta ki Christoph Dannhauer 1654-ben Strasbourgban Hermeneutica sacra (Szent hermeneutika) című művét, amely nem más, mint a Szentírás protestáns hit szerinti helyes megértéséhez szolgáló útmutató.

A hermeneutica sacrával szemben a hermeneutica profana (világi hermeneutika) részét képezik a jogi hermeneutikák, például a különböző törvényértelmezések. Jogrendszerünkben a jogi eljárás alapjául az szolgál, hogy az adott törvényt „helyesen”, azaz a tényállásnak és a törvényalkotó szándékának megfelelően értelmezzék. A törvény szövege önmagában ugyanis nem elég precíz és egyértelmű, szükség van annak magyarázatára, értelmezésére, és a konkrét esetre való alkalmazására.

Az 1800-as évek elejétől mind fontosabb szerepet tölt be az előbb bemutatott hermeneutikák alapján kialakult általános vagy filozófiai hermeneutika, amely a szövegértés és az interpretáció elméleteként határozható meg, s így az irodalmi művek interpretációs kérdéseit is magába foglalja. Az alábbiakban röviden bemutatjuk a hermeneutika általános elméletének legfontosabb képviselőit és munkásságuk lényegét.

Friedrich Daniel Schleiermacher a romantika korának protestáns teológusa. 1810 körül keletkezett definíciója így hangzik: a hermeneutika „más személy elsősorban írott/írásos formájú gondolatai helyes megértésének művészete”. A „művészet” szó használata nem véletlen. Schleiermacher szerint az értelmezés szubjektív és kreatív: a hangsúlyt a pszichológiai interpretációra helyezi, ami azt jelenti, hogy az értelmező szubjektumnak (az olvasónak) alkotó módon bele kell illeszkednie a szerző személyiségébe, s mintegy „társszerzőként”, alkotó fantáziával újjá kell teremteni a művet. De a művészetként felfogott interpretációnak a beszéd és az írás látszólag magától értetődő, legkisebb elemeiről sem szabad elfeledkezni – int Schleiermacher. Csak így érhető el, hogy az olvasó a szöveget először ugyanannyira, majd jobban értse, mint alkotója. Ehhez azonban szükség van egy gyakorlati interpretációs eszköztárra, amellyel a szöveg nyelvi struktúrája az adott történeti kontextusban megfejthető és leírható. Ez a folyamat a grammatikai interpretáció, amely kiegészíti a beleérző-pszichológiai értelmezést, s a kettő együtt adja a megértés folyamatát. A pszichológiai, beleérző intuíció a megértési folyamat egészét ragadja meg, míg a nyelvi értelmezés az egyes részek vizsgálatával az intuíció helyességét hivatott alátámasztani, s így visszahat a pszichológiai interpretációra. A megértés tehát körkörös formájú: a mű egészének megértését részei megértése befolyásolja, másrészt azonban a részek nem értelmezhetők másképp, csak az egész mű perspektívájából. Ez az ún. hermeneutikai kör valójában egy ismeretelméleti modell, ami azt sugallja, hogy a megértés maga nem (csak) racionális alapokon nyugszik.

Martin Heidegger egzisztencialista filozófus számára a hermeneutika/a megértés az élet alapfeltétele, a „lét univerzális meghatározottsága” (Vogt 2002: 57). Mivel a nyelv által meghatározott/megfogalmazott történelmi világban élünk, a mindennapi élet, a megismerés és minden cselekvés alapja a megértés. Heidegger szóhasználatával élve a „világban létezés” (In-der-Welt-Sein) (Jeßing/Köhnen 2003: 199) alapfeltétele a megértés, amely csak másodsorban irányul szövegekre, elsősorban a lét összefüggéseire, melyek minden értelmezési formája a létezés újabb lehetőségeit tárja fel.

Heidegger tanítványa, Hans-Georg Gadamer is abból indul ki, hogy a megértés a lét egy formája/módozata, és a hermeneutika legnagyobb teljesítménye az, hogy egy másik ’világ’ értelmét, annak összefüggéseit átvisszük a saját világunkba. Ugyanakkor Gadamer elsősorban a műalkotások interpretációjának problémájával foglalkozik, mely interpretációkat a kulturális élet fundamentumának tekinti. A műalkotás Gadamer számára nem zárt egység, amely a külvilág minden befolyásának ellenáll, hanem különféle értelmezési módok kínálata, melyekből a befogadó az esztétikai tapasztalat/megismerés során választ. Eközben megtapasztalja, hol húzódnak a mű esetleges ismeretlensége, idegensége miatt megértésének határai. Tehát az olvasó felismeri, milyen ,elő-ítélettel’ (Vor-Urteil) közelít a szöveghez, ugyanakkor aktív részese a szövegvilág újraalkotásának, úgy, hogy a szöveg új aspektusait saját világára vonatkoztatja/vetíti. Ez tulajdonképpen a szöveg még nem ismert, idegen horizontjának a rekonstruálása, amely a két fél, a szöveg és a befogadó között kérdés-felelet kapcsolatban megy végbe. A szöveg értelmének megfejtését tehát az értelmező személy gondolati horizontja határozza meg, de ez a horizont nem olyan merev álláspont, amelyhez mindenáron ragaszkodunk, hanem inkább vélemény vagy lehetőség. A szöveg és az értelmező dialógusából mint jelentésalkotó eljárásból Gadamer fontos következtetést von le: A szöveg jelentése sosem azonos a szerző intenciójával, szándékával, mindig több annál. Ezért a megértés nem csak reproduktív, hanem produktív folyamat is.

Az olvasás folyamata úgy működik, mint a hermeneutikai kör, amely ide-oda mozog a szöveg és az olvasó horizontja között, miközben azok kölcsönösen alakulnak, változnak. Ilyen, körforgásszerű kapcsolat van azonban a könyv és annak fejezetei, a szerző összes műve és egyes alkotása vagy a szerző élete és a művei között is. Olvasó és szerző, szöveg és szövegrész, múlt és jelen egymáshoz közelítését írja le Gadamer a körforgás elvével, amely végső soron az idegen mű megértéséhez, azaz horizont-összeolvadáshoz vezet.

1.7.2.4. Szövegimmanens megközelítések

A szövegimmanens megközelítések egyik legfontosabb irányzata a német irodalomtudományban a második világháború után virágkorát élő, a hermeneutika formál-analitikus ágának tekinthető szövegimmanens interpretáció, melynek elméleti programját Emil Staiger dolgozta ki. Staiger szerint az interpretációnak kizárólag a mű belső össszefüggéseit kell feltárnia, semmit nem kell figyelembe vennie, ami „a mű mögött, alatt vagy fölött található”, tehát sem a keletkezési körülményeket, sem a szerző személyét, életét, sem az adott kor történelmi-társadalmi viszonyait, ideológiáját. Ez a redukció elsősorban az irodalmi műről való felfogással magyarázható: az irodalmi mű olyan nyelvi műalkotás (sprachliches Kunstwerk, Dichtung), amely autonóm, önmagában zárt és teljes/tökéletes. Staiger interpretációs módszere a Dilthey-féle hagyományban gyökerezve az intuícióból, beleérzésből indul ki. Ezt a szubjektív, a mű egészét megragadó, közvetlen benyomást aztán a motívumok, képek, rím-, vers- és mondatszerkezetek objektív, formai elemzésével kell megvizsgálni és megmagyarázni. Az interpretáció ilyen kettős jellegét Staiger híressé vált mottójával érzékeltethetjük legjobban: az interpretáció lényege, hogy „megragadjuk, ami megragadott minket” („dass wir begreifen, was uns ergreift”).

Wolfgang Kayser, a szövegimmanens interpretáció másik kiemelkedő alakja A nyelvi műalkotás (Das sprachliche Kunstwerk) című művével írja be nevét a módszer (és az irodalomtudomány) történetébe. Noha ő is a műalkotás költői jellegének élményét tekinti az interpretáció előfeltételének, nagyobb hangsúlyt fektet az irodalmi szövegek jegyeinek objektív leírására, mint svájci kollégája. A nyelvi műalkotásról (das sprachliche Kunstwerk) szóló említett munkájában átfogó szövegelemzési eszköztárat dolgoz ki, amely a szöveg legkisebb, fonetikai egységeinek leírásától az átfogó műfaji és formai kérdésekig a szöveg minden szintjét igyekszik lefedni. A két tudós közti különbséget Schleiermacherre utalva úgy fogalmazhatjuk meg, hogy Kayser inkább a grammatikai interpretációt, Staiger pedig a pszichológiai interpretációt részesíti előnyben.

A szövegimmanes interpretáció egyik hiányossága, hogy a szöveg kontextusát, tehát keletkezésének társadalmi-történelmi körülményeit nem veszi figyelembe, s hangsúlyozottan ideológiamentes megközelítés. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy 1945 után a szövegeket meg kellett óvni az elmúlt vagy éppen keletkezésben lévő totalitárius rendszereknek való kiszolgáltatottságtól, s egyúttal az irodalomkritikus is elkerülhették a múlttal való szembenézést.

Ugyanakkor tény, hogy a német szövegimmanens irányzattal párhuzamosan, a huszadik század első felébe nyúló gyökerekkel, hasonló módszertani megközelítések hódítottak teret Európa más országaiban és az angolszász irodalomtudományban is. Ilyen például a francia „explikation de texte” irányzat vagy az angolszász újkritika „close reading”-módszere. A francia iskola a nyelvi forma és a mögötte meghúzódó idea elemzését hangsúlyozza, de foglalkozik a szövegkiadás kérdéseivel és a szerző életművének kontextusával is.

Az amerikai/angolszász újkritika a 20. század 30-as éveinek végétől az 50-es évekig élte virágkorát. Ebbe az irányzatba sorolják T. S. Eliot, I. A. Richards vagy W. Empson műveit, csakúgy, mint a vezető amerikai irodalomkritikusok (J. C. Ransom, W. K. Wimsatt, M. C. Beardsley stb.) munkásságát. Az újkritikusok számára az irodalom egyfajta új ideológia, sőt, új vallás szerepét töltötte be: nosztalgikus menedék volt a kapitalizmus elidegenedett valósága elől. A költészet – Istenhez hasonlóan – racionálisan megközelíthetetlen, önmagában zárt, tökéletes világ, tartalom és forma egysége, s mint ilyen, más szavakkal nem írható körül. Ebből következik, hogy az irodalmi mű (az újkritikusok elsősorban a versre koncentráltak) a szerzőtől és az olvasótól is független, a szerző értelmező szándéka a szöveg interpretációja szempontjából irreleváns. Ugyanígy kikapcsolták, elkülönítették a szöveget társadalmi és történelmi környezetéből, s egy valóság felett álló, magasztos közegbe emelték. Ugyanakkor szigorúan objektív szövegelemzést végeztek, amely elsősorban arra irányult, hogy a szöveg kétértelműségeit, paradoxonjait, iróniáját felderítsék, majd megmutassák, hogyan oldja fel és integrálja őket a szöveg struktúrája. Az újkritika szerint tehát a vers olyan ellentmondások zárt rendszere, amelyek sosem veszélyeztetik komolyan az olvasó harmónia iránti igényét, mivel mindig feloldódnak a mű egységében.

1.7.2.5. A recepcióelmélet

Az, hogy mely szöveget nevezünk irodalmi szövegnek, az irodalomtudomány hosszú ideig a szöveg jellegéből, kifejezési módjából vezette le. (Ezek a törekvések visszahatottak a nyelvészeti gondolkodásra is: lásd például a poétikai funkciót Roman Jakobsonnál, 2.4. fejezet). A 20. század 60-as éveiben kialakult azonban egy olyan irányzat, amely az olvasót állítja középpontjába, s első ízben kíváncsi a nem hivatásos, ,laikus’ olvasó/olvasóközönség reakciójára egy-egy irodalmi művel kapcsolatban, de adott esetben még arra is, vajon az olvasó egy szöveget irodalmi műként olvas vagy nem. Ez az irányzat a recepcióelmélet vagy recepcióesztétika, amely tudományos vizsgálat tárgyává teszi az irodalmi mű befogadását (recepcióját), vagyis azt, hogy az olvasónak milyen szerepe van a szövegértés – jelentésalkotás – szöveginterpretáció folyamatában. Természetesen nem minden előzmény nélkül való ez a kérdésfeltevés, hiszen, mint azt az előbbiekben láttuk, a hermeneutika alapjában véve a megértő szubjektum és a szöveg mint a megértés tárgya kapcsolatát vizsgálja, az utóbbira helyezve a hangsúlyt. A recepcióelmélet, ami voltaképpen szintén a hermeneutika egy irányzatának tekinthető, ezzel szemben az olvasó szerepét, az olvasás folyamatát, az irodalmi szöveg hatását írja le, ill. modellezi.

Hans Robert Jauß, az ún. Konstanzi Iskola teoretikusa olvasóközpontú irodalomtudomány megalkotásán dolgozott, s új koncepciót alakított ki az irodalomtörténet-írásról. Az új, „provokatív” irodalomtörténet tulajdonképpen hatástörténet, amely a különböző történeti korok olvasóinak egy-egy irodalmi műre vonatkozó olvasói reakcióit összegzi. Jauß feltételezi, hogy egy szöveg csak egy hosszabb recepciótörténet során bontakoztatja ki a benne rejlő jelentéspotenciált, ezért meghatározó, kik mikor hogyan olvasták. Ő is – Gadamer hatására – az olvasó és a szöveg közötti dialógusból indul ki, melyet az elvárási horizont fogalommal ír le. A szöveg horizontjára az olvasó a saját élettapasztalatából származó elvárási horizonttal válaszol, amely az olvasó mindennapi életének tapasztalatából (körülményei, meggyőződései, nézetei), valamint eddigi irodalmi tapasztalataiból, ismereteiből (pl. az irodalmi és a köznyelv közti különbség, a fikcionalitás problémája, műfaji ismeretek stb.) tevődik össze. Az irodalomtudomány feladata, hogy rekonstruálja a szövegből azokat a társadalmi kérdéseket, amelyek az olvasó történelmi elvárási horizontját alakították, s ebből következtessen arra, hogyan értették/értelmezték a régebbi korok olvasói a szöveget.

A recepcióelmélet/recepcióesztétika azonban nem csak történeti (diakron) szempontból vizsgálja az olvasó szerepét, hanem a mindenkori olvasó és a szöveg esztétikai lehetőségei/kínálatai közti kapcsolat általános elméleti kérdéseivel is foglalkozik. Wolfgang Iser (a Konstanzi Iskola másik meghatározó tagja) kutatásainak középpontjában elsősorban az olvasás folyamata, az olvasás aktusa áll, azt kutatja, mi az olvasó különös szerepe és teljesítménye a befogadásban. Az olvasó az olvasás kezdetétől fogva hipotéziseket gyárt a szöveg értelmezésével kapcsolatban, amelyeket a szöveg további részeinek ismerete vagy megerősít vagy nem: ekkor korrigálnia kell vagy egyenesen vissza kell vonnia elképzeléseit és merőben új értelmezési lehetőségeket kell számba vennie. A szövegbe a recepciót irányító mechanizmusok vannak belekódolva, amelyek egy absztrakt kommunikációs síkon, az implicit olvasó síkján jelennek meg. Ez tulajdonképpen azon információk összessége, amelyeket a szerző az általa elképzelt, „bennfoglalt” olvasónak/címzettnek ’küld’, s amelyek nem közvetlenül jelennek meg a szövegben (a szerző nem szólítja meg az olvasót), hanem bizonyos jelzésekként az elbeszélő szerkezetben. Ilyen jelzések például a műfaji megjelölések („elbeszélés”, „regény”), a könyvcímek (Háború és béke, Vonzások és választások), a fejezetcímek, az elbeszélő személye stb.

Az olvasás – ahogy Jean Paul Sartre mondja – irányított alkotás, vagyis Iser szavaival a szöveg és az olvasó dinamikus kölcsönhatásának folyamata. A szöveg nyelvi jelei és struktúrái az általuk kiváltott aktusban nyerik el végleges értelmüket, amelynek során az olvasó tudata a szöveget mintegy ’lefordítja’, vagyis aktualizálja a szöveg által felkínált hatáspotenciált. Ebből következik, hogy a recepció kreatív folyamat: a szöveg által kiváltott aktusokat maga a szöveg soha nem képes teljesen irányítani.

Ez utóbbi a fikcionális/irodalmi szöveg sajátosságával is alátámasztható: ugyanis a tapasztalati valósággal ellentétben az irodalmi szöveg a tárgya kifejezésében, létrehozásában, ábrázolásában, leírásában mindig „bizonytalan”, tökéletlen és befejezetlen. A valóság ábrázolásából – lett légyen az mikroszkópikus részletességű – mindig kimarad valami, s hogy mi, az a szerző tudatos szelekciójának eredménye. Az irodalmi szöveg egyidejűleg sokféle ún. sematikus nézőpontot tartalmaz, amelyek például a cselekmény különféle lefolyását, többféle befejezését teszik lehetővé, s ezáltal többféle elbeszélői szándékot feltételeznek. A köztük lévő kapcsolatot azonban a szöveg maga nem fogalmazza meg: gondoljunk például a több szálon futó cselekmény elbeszélésére: az egyidejű történéseket a szöveg csak egymás után tudja elmesélni. Ilyenkor a szövegben szakadás, űr keletkezik (Iser ezt „Leerstelle”-nek, üres helynek nevezi), s az olvasó feladata, hogy értelmezési munkájával ezt az űrt betöltse. Ilyen űr keletkezhet például az elbeszélő perspektíva-váltásnál, egy új szereplő felbukkanásával, hely- vagy időváltáskor, vagy például, ha az elbeszélő az addig feszült cselekményt nem folytatja, hanem hosszú, kitérő kommentárba kezd – megannyi lehetőség az olvasó aktív közreműködésére, fantáziájának bevonására.

1.7.2.6. Formalizmus, strukturalizmus

A formalista és strukturalista elméleti irányzatok az irodalmi szöveget, s annak sajátos nyelvi formáját teszik vizsgálatuk tárgyává. Ez egyben azt is jelenti, hogy az irodalomtudomány szorosan támaszkodik a nyelvtudomány kutatási eredményeire, alkalmazza annak módszereit és szemléletmódjait/megközelítési módjait (linguistic turn). Ennek értelmében nem az irodalmi szöveg tartalma és értelmezése, hanem formai jegyei, felépítése, azaz a szöveg struktúrája kerül előtérbe. Tehát nem az az érdekes, mi történik pl. egy regényben, hanem az, hogyan fejezi ki, ábrázolja azt a szöveg.

Az irányzatok kiindulópontja a 20. század eleji nyelvfilozófusok és nyelvészek tevékenysége, elsősorban az orosz formalista iskola (Viktor Sklovszkij, Roman Jakobson, Jurij Tinyanov), ill. a svájci Ferdinand de Saussure tudományos eredményei. Az orosz formalisták célja, hogy megfogalmazzák, miben áll a szöveg irodalmi jellege, „irodalmisága”. Ezáltal egyúttal tisztázták, egyértelművé tették, mi az irodalomtudomány tárgya: az irodalmiság nem az irodalmi mű által ábrázolt téma/tartalom sajátosságaiban keresendő, hanem az irodalmi nyelv sajátosságaiban. Azt vizsgálták, milyen törvényszerűségek szerint működik a költészet nyelve, s mennyiben és miben tér el az általános nyelvi formáktól. Bár a formai jegyekre, az ún. költői eszközökre (nyelvi képek, retorikai és stilisztikai eszközök stb.) helyezték a hangsúlyt, a formát semmiképpen sem pusztán külsőségként, mintegy a tartalom ellentéteként fogták fel. Az esztétikai érzékelésről szóló elméletükben éppen azt fogalmazzák meg, hogy a poétikai eszközöknek sajátos funkciója van: „elidegenítik” az érzékelést, azaz a megszokott, mindennapi sémától és jelentéstől eltérően alakítják a nyelv elemeinek befogadását. Az elidegenítés (osztranyenyije) által voltaképpen megnehezül az érzékelés, de egyben intenzívebbé is válik, figyelmesebbé a megszokottól eltérő nyelvi formák iránt. Az elidegenítés mechanizmusa a költői képek érzékelése esetében éppen úgy működik, mint pl. a szöveg egészére vonatkozó műfaji jegyeknél. E tekintetben Laurence Sterne Tristram Shandy című regénye volt az orosz formalisták egyik kedvenc példája. Ez tulajdonképpen az önéletrajzi regény paródiája, ami azzal váltja ki az elidegenítés hatását, hogy sajátságos elbeszélő módjával teljesen szembe megy az olvasói elvárásokkal.

Az orosz formalizmus egy másik kutatási területe a hagyományosan tartalmi elemek formalista elemzése, például Vlagyimir Propp varázsmese-kutatása (vö. 4.2.3.1. fejezet).

Az irodalomtudományi strukturalizmus Ferdinand de Saussure modern strukturalista-szemiotikai nyelvelméletén alapul. 1916-ban megjelent Cours de linguistique générale című művének alapgondolata, hogy a nyelv jelrendszer, s a nyelvi jel jelölőből (signifiant) és jelöltből (signifié) áll. A jelölő voltaképpen a jel anyagi természetű része, egy hangsor/hangkép (ill. az annak megfelelő írásjel), például f-e-j, amely agyunkban összekapcsolódik egy bizonyos elképzeléssel, jelentéssel (☺). A kettő közötti kapcsolat önkényes, nem természetes, hanem kulturális és történeti megegyezésen, szokásokon alapul. Ennek a legegyszerűbb bizonyítéka az, hogy a különböző nyelvek ugyanazt a jelöltet (fogalmat, kifejezést, tartalmat) különböző hang- ill. betűsorral jelölik. A jelentés a nyelvi jel az egész nyelvrendszerben elfoglalt pozíciójában, a többi jelhez való viszonyában, egészen pontosan a többi jeltől való különbözőségében keresendő, s nem a nyelven kívüli valósággal való kapcsolatában áll. Tehát a ,fej’ szó nem önmagában, hanem csak például a ,fáj’ vagy a ,tej’ szavaktól való különbözőségében nyeri el jelentését. Saussure szerint a nyelv csupa ilyen különbözőségből, differenciából áll, ennél fogva a jelentés funkcionális. Ugyancsak megkülönbözteti az aktuális, beszélt nyelvet (parole) a jelek objektív, absztrakt rendszerétől (langue), s csak az utóbbit tartja kutatásra érdemesnek.

Ha ezt a felfogást az irodalmi szövegre vonatkoztatjuk, látható, hogy a strukturalizmus is egyfajta szövegimmanens megközelítés, amely a szöveg autonómiájából indul ki és a jelentését a szerző személyével nem hozza összefüggésbe. Az irodalomtudós elsősorban nem a szöveg tartalmát vizsgálja, hanem annak esztétikai struktúráját, amely nem más, mint a szöveg elemei közötti relációk – pl. azonosságok (ekvivalencia), különbségek, ellentétes viszonyok (oppozíció) – összessége. Az irodalmi szöveg sajátságos esztétikai jelrendszere adja meg a szöveg irodalmiságát. Többek között ezt a sajátos esztétikai/irodalmi jelrendszert vizsgálják a prágai strukturalisták, akiknek egyik vezető egyénisége az orosz formalista iskolában is jelentős szerepet játszó Roman Jakobson. A prágai strukturalista Jan Mukařovský megállapítja, hogy az irodalmi szöveg jelrendszerében az ún. esztétikai funkció dominál, amely azt jelenti, hogy nem a nyelvi jel tartalma, valóságot leképező funkciója játszik szerepet, mint a köznyelvben, hanem a jel maga, s ezáltal az irodalmi szöveg bír autonóm, független valósággal. Hasonló megállapításra jut Roman Jakobson is, aki szerint az irodalmi szövegekben a poétikai funkció (lásd 2.4. és 3.3.1. fejezet) dominál.

Az, hogy a szemiotikai (,jelelméleti’) megközelítés a kultúra más területeire és tárgyaira is alkalmazható, a strukturalista módszer más tudományágakban való elterjedését vonta maga után. Ez azt jelenti, hogy a kulturális jelenségeket specifikus jelrendszerként, nyelvként elemezték, melyek jelentése a rendszeren belüli jelek kapcsolatából, összefüggéseiből adódik. Ennek szellemében kutatja például a francia etnológus és antropológus Claude Lévi-Strauss az ősi, primitív népek kultúráját, úgy, hogy mitikus elbeszélések és kultikus praktikák strukturális összefüggéseit modellezi, mely modellek reprezentálják az adott nép egész kultúráját. Lévi-Strauss a kultúrákat az általános emberi jegy szimbolikus megjelenési formáiként fogja fel, s megállapítja, hogy meglepően sok hasonló vonás fedezhető fel egészen különböző népek kulturális viselkedésmódjai között. Az irodalomtudomány számára különös jelentőséggel bír Lévi-Strauss mítosz-kutatása, amely bebizonyítja, hogy a különböző népek mítoszai között strukturális azonosságok mutathatók ki. Az irodalomtudomány számára ez a felfedezés bizonyító erejű a tekintetben, hogy az egyes irodalmi szövegek mindig egy nagyobb rendszer részét képezik, s sajátságos tartalmukkal és formájukkal is a kultúra rendszerének egészét reprezentálják.

A 20. század 50-es és 60-as éveitől kezdve egyre jelentősebbé váló francia strukturalizmus kutatásai az elbeszélő szövegek strukturális sajátosságait, funkcionális modelljeit tárják fel (Algirdas Julien Greimas, Tzvetan Todorov, Gérard Genette, Roland Barthes, lásd. 4.2.2. fejezet).

1.7.2.7. Kitekintés: posztstrukturalizmus, dekonstruktivizmus

A posztstrukturalizmus, a strukturalista elméletek és irányzatok kritikus megközelítése és egyben interdiszciplináris kiterjesztése elsősorban a 20. század 70-es, 80-as éveinek Franciaországában alakul ki. A kettő között nincs éles átmenet, ezt bizonyítja például Roland Barthes személye, aki a klasszikus strukturalizmus képviseletétől jutott el a strukturalizmus kritikájáig. Míg a strukturalisták zárt rendszerekből, s a rendszeren belül stabil, szilárd viszonyokból (pl. jelölő - jelölt, mélystruktúra - felszíni struktúra) indulnak ki, addig a posztstrukturalisták a rend hiányát, a jelölők radikális dominanciáját, a többértelműséget hangsúlyozzák. Számukra az olyan fogalmak, mint a jelentés, szubjektum, világ, nemi szerepek stb. csupán a jelölők játékának, a társadalmi diszkurzusok sokféleségének labilis és állandóan változó produktumai. A strukturalista szabályok szerint történő szövegelemzést tehát felváltja a dekonstrukció, s ez a kifejezés nem mentes kritikai felhangoktól. Ugyanis a szövegstruktúra voltaképpen az olvasó szemszögéből csupán konstrukció: s a dekonstrukció, azaz a szöveg darabokra szedése éppen a szöveg megkonstruált voltára akar rávilágítani.

A dekonstruktivizmusnak alapvetően két irányzata van, melyek mind elméleti hátterükben, mind a szövegek olvasatainak gyakorlatában különböznek egymástól: a francia dekonstrukció, amely elsősorban Jaques Derrida francia filozófus nevéhez kötődik, s az amerikai iskola (Yale School), melynek fő képviselője Paul de Man.

Derrida számára a dekonstrukció a szöveg logocentrikus elemeinek lebontását, darabokra szedését jelenti. A logocentrizmus kifejezéssel Derrida a logos és a phone, vagyis a ,szó’ és ,hang’ egységét, azaz a kimondott szó és az értelem, a jelölő és a jelölt egyértelmű, harmonikus összekapcsolódását írja le. Derrida azonban nem hisz a jelölő és a jelölt egységében, a strukturalisták által egyértelműnek tételezett nyelvi jelrendszerben, s különösen nem a jelöltek általánosan érvényes jelentésében. Bebizonyítja, hogy egy szövegnek többféle olvasata lehetséges, tehát a jelölők mögött nem lehet egyértelmű jelölteket megállapítani. Így hát az olvasónak nem marad más, csak a vágyakozás egy általános érvényű jelölt után.

Az irodalomtudományra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a szöveg interpretációja nem lehet azonos a szöveg jelentésének keresésével, tehát felesleges. Az irodalomtudomány új feladata, hogy az irodalom anyagi oldalát, vagyis az írott jeleket (gramma) vizsgálja. A dekonstruktivizmus további kulcsfogalmai az írás (écriture) és a különbség (différance). Saussure-rel ellentétben Derrida az írott szöveget veszi a gondolkodás alapjának, s ezzel elhatárolódik voltaképpen az egész nyugati filozófiától, amely az írást a kimondott szó után másodlagos kifejezőeszköznek tekinti. Derrida viszont ezzel ellentétben az írást helyezi a középpontba, amely fölött nem uralkodik a szerzője, vagyis a jelentése sem lehet a szerző által neki szánttal azonos. Ezért nincs azonosság egy fogalom különböző jelentései között, csak különbségek vannak, amelyek az egymásra utaló jelek sokféleségében mutatkoznak meg. Egy fogalom jelentése nem egy jelhez kapcsolódik, hanem valahol a jelölők végtelen láncolatában található, s ezt nevezi Derrida a jelölők játékának. Minden szöveg más szövegekre utal, mivel jelölői azok jelölőit jelölik, s nem egy bizonyos, megfogható, rajtuk kívül létező jelöltet. A jelek ilyen kölcsönös kapcsolata folytán egy nyom (trace) húzódik végig a nyelven, jobban mondva nyomok sokasága, ami a játék ellenőrizhetetlen kapcsolatainak felel meg. Így dekonstruálódik a szöveg jelentése, melyre egy példa Derrida egyik anagramma-sora: carte (,levelezőlap’), écart (,távolság’, ,különbség’) és trace (,nyom’). (vö. az intertextualitásról szóló 3.3.3. fejezet).

Az amerikai dekonstruktivista irányzat (Paul de Man, Harold Bloom, J. Hillis Miller), Derrida korai írásaiból kiindulva, az 1970-es években háttérbe szorítja az újkritikai iskola (New Criticism) módszereit és szemléletét. Ugyanakkor ez az irányzat nem általános nyelv-és jelelméleti felismerésekre helyezi a hangsúlyt, hanem inkább kiemelkedő szépirodalmi művek értelmezési kérdéseivel foglalkozik. A dekonstruktivista eljárás az irodalom öntematizálási folyamatainak (melyek a szövegben implicite vagy explicite megjelennek) feltárását és ennek a feltárási folyamatnak a reflektálását jelenti: a dekonstruktivista tehát egy figyelmes olvasó, aki ugyanakkor önmagát is megfigyeli. Ugyanakkor ódzkodik attól, hogy ezt a folyamatot szisztematikusan rögzítse: ha ezt tenné, maga is konstruálna, s elveszne a szöveg kritikus szemlélete. A dekonstruktivista interpretáció tehát tudományos kritériumok szerint nem írható le, s helyessége/hamissága nem is ellenőrizhető.

De Man legfontosabb felismerése az, hogy az irodalmi szövegek voltaképpen olvashatatlanok és értelmezhetetlenek: csupán retorikai figurákból, nyelvi képekből állnak, s szavaik, kifejezéseik egyértelmű jelentése „szoros szövegolvasás” (close reading) eredményeképpen sem hozzáférhető. Tehát amit a szerző mondani akart, azt a szövegben már nem lehet meglelni. Ha mégis találunk egy összefüggő, egységes olvasatot, annak forrása nem a szöveg, hanem a tradíció és a tapasztalat. Ily módon ellentmondás keletkezik a szöveg retorikai/figurális jellege és irodalmisága között. Amennyiben ugyanis retorikus/figurális képződménynek fogjuk fel, felszínre kerülnek egymással sokszor összeegyeztethetetlen, hiányos, ellentmondásos jelentésrétegei. Ha viszont „szó szerint” értelmezzük, elveszik irodalmi jellege. De Man ugyanakkor polemikusan elhatárolódik a retorika (vö. 3.1. fejezet) hagyományos felfogásától. A retorika ugyanis hagyományosan a szó szerinti jelentés figurális (átvitt értelmű) jelentés által való helyettesítésével foglalkozik, melynek alapja egy olyan nyelvelmélet, mely szerint tisztán elválasztható egymástól a két jelentéstartomány. Éppen ezzel a felfogással fordul szembe de Man, aki szerint a nyelvi közlések „retoricitása”, retorikai jellege éppen azt jelenti, hogy ez a különbségtétel nem lehetséges, s minden beszéd retorikus: a trópusok és retorikai alakzatok szövegalkotó tényezők. A figurális (retorikai) jelentés és a szó szerinti (grammatikai) jelentés kettőssége és esetenkénti összeegyeztethetetlensége adja de Man szerint a szövegek dekonstruktív dinamizmusát, „olvashatatlanságát”, mint azt Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regénye olvasataival példázza.

A képes beszéd ugyanakkor nem csak az irodalmi szövegek sajátja, hanem pédául a látszólag a valóságot tükröző filozófiáé is: de Man szemléletében elmosódik a különbség az irodalmi és nem-irodalmi diszkurzusok között. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonít ebből a szempontból az allegóriának, mert ez a képi alakzat nem utal egyértelműen egy jelöltre, hanem jelentése a képalkotás folyamatában alakul, s így különböző jelölőkben is olvasható.

Mint láttuk, a dekonstruktivista tevékenység nem tudományos-diszkurzív jellegű, hanem maga is fikcionális vagy egyenesen irodalmi minőségűvé válik, tehát nem elemzés, hanem tulajdonképpen a szövegháló továbbszövése, továbbírása.

1.7.2.8. A pszichoanalitikus interpretáció

A pszichoanalitikus interpretáció az irodalom és a pszichológia, ill. a pszichoanalízis összefüggéseire épül, s rokonságban áll a hermeneutikával, hiszen a pszichológia célja az ember cselekvéseinek és kifejezésmódjainak minél tökéletesebb megértése. Alapjául Sigmund Freudnak a 19. század végén az ideggyógyászat területén elkezdett tudományos kísérletei és az 1900-as évek elejétől közzétett elméleti munkái szolgálnak, melyek lényege, hogy a személyiség struktúrájában meghatározó szerepe van – a tudat és a felettes én mellett – a tudattalannak (instancia-tan). Freud a neurotikus zavarok gyógyításának kulcsát a tudattalan analitikus feltárásában vélte felfedezni, például szabad asszociációk vagy az álomfejtés segítségével. Gyakran kapcsolta össze klinikai vizsgálatait irodalmi interpretációkkal, amikor is irodalmi alakokat vizsgált a pszichoanalitikus módszerével (pl. E. T. A. Hoffmann Homokemberéhez). Egyik legfontosabb művében, az 1900-ban megjelent Álomfejtésben olyan álomképeket és álom-szövegeket interpretál, amelyek elfojtott vágyakat és problémákat fejeznek ki, s ezáltal bepillantást engednek a tudattalan tartalmaiba. Ebben a művében is gyakran illusztrálja gondolatait irodalmi példákkal, például Hamlet alakjával.

A pszichoanalitikus irodalomtudománynak három fontos területe van: az első a szerzővel és a hozzá kapcsolódó kreativitás-elméletekkel foglalkozik, a második a szöveg, a harmadik olvasó, vagyis a recepció mechanizmusának pszichoanalitikus vizsgálata.

A szerző pszichológiai megközelítése a biografikus módszerek közé tartozik, s az irodalmi szöveget a szerző lelki problémáinak kifejeződéseként fogja fel: tudattalan motívumokat és traumákat kutat, s nem ritkán az olvasók szenzációéhségére alapoz, például Kafka újra és újra hangsúlyozott apakomplexusa vagy Thomas Mann családi életéhez fűződő komplexusainak tematizálása esetében. Ide tartozik a művészi alkotófolyamat, a kreativitás vizsgálata is, melyhez fontos adalék Freud Der Dichter und das Phantasieren című előadása. A kreativitás-elméletek megegyeznek abban, hogy az írói kreativitás a tudattalan (ösztön-elv) és a tudat (realitás-elv) összjátékából alakul ki, a tudattalan fantáziák és vágyak (primérfázis) tudatos művészi formába öntése, s ezáltal objektiválása (szekunder-fázis) által.

A tartalom és forma kapcsolata átvezet a szöveg pszichoanalitikai vizsgálatának kérdéséhez. Freud tézise az, hogy a szerző neurózisai és traumái – különösen az elfojtott szexuális fantáziák – a szövegek visszatérő figuráiban és motívumaiban ismerhetők fel. A tudattalan tartalmai mindazonáltal nem a maguk nyers, visszataszító formájában jelennek meg, hanem az esztétikai forma, az irodalmi nyelv és kifejezésmódból adódóan finomabb, enyhébb, szimbolikus alakban. Az irodalmi szöveg tehát sok tekintetben hasonlít az álomhoz. Az álom cselekménye megfelel az irodalmi mű cselekményének, az álombeli cselekmény mögött meghúzódó látens gondolat, jelentés az irodalmi mű témájának. Ha álmodunk, az olyan, mintha az irodalmi művet olvasnánk, s a pszichoanalitikus álomfejtés egyenlő a mű interpretálásával. Ugyanakkor jelentősen eltérnek egymástól a tekintetben, hogy az álom magánjellegű, míg az irodalmi alkotás közösségi, a kommunikáció egy formája. Az álom spontán történés, az irodalmi szöveg tudatosan megalkotott esztétikai alkotás. S bár mindkettő a szimbólumok nyelvét használja, a szimbólumok funkciója különböző: az álom szimbólumai elsősorban eltakarják a tudattalan kívánságokat, vágyakat (elhárítás), az irodalmi szimbólumok viszont a kimondhatatlant, tudattalant éppen hogy kinyilvánítják, szavakba öntik.

Freud talán leghíresebb tanítványa, Carl Gustav Jung analitikus pszichológiájának legfontosabb állítása (felismerése), hogy nemcsak az egyén, hanem az emberiség is rendelkezik egy kollektív tudattalannal, amelyben ősi, kultúrákon átívelő jelentésminták, képek, az úgynevezett archetípusok működnek. Ezek az archaikus struktúrák ősidők óta bele vannak táplálva az emberi agyba, s megjelennek a különböző népek mítoszaiban. Jung modelljének alkalmazása az irodalomtudományban más interpretációs kérdéseket vet fel, mint Freud pszichoanalízise. Míg az utóbbi elméleti hátterű irodalomtudomány az irodalmi alakok pszichoanalitikus vizsgálatára helyezi a hangsúlyt, a Jung-féle irányzat az irodalmi szövegekben megtalálható archetípusokat, azaz kultúrákon átívelő mintákat és mítoszokat vizsgálja, pl. a hős szerepét a különböző kultúrkörökben.

Az olvasó pszichoanalitikus vizsgálata, vagyis a pszichoanalitikus recepcióelmélet az amerikai Norman Holland nevéhez fűződik. Norman Holland az olvasók egy irodalmi szövegre vonatkozó igen eltérő reakcióit vizsgálja, s arra a felismerésre jut, hogy az olvasók élményeiket és fantáziáikat vetítik bele a szövegbe. Az irodalmi mű tehát jó eszköz arra, hogy a tudattalan belső cenzúrát, az elhárítást mintegy kijátszva, félelem nélkül hódolhassanak kedvenc fantáziáiknak, melyek a szerző fantáziáinak átviteleként az olvasó és a szöveg kreatív összjátékából keletkeznek.

1.7.2.9. Irodalomszociológia

Régi feltételezés, hogy az irodalom szorosan összefügg a társadalmi és a történelmi körülményekkel. Ez a feltevés az irodalomszociológiai irányzat alapja, melynek központi kérdése az irodalom és társadalom viszonya, s kezdeteit a 20. század 20-as éveire tehetjük. Egyik első képviselője Lukács György, aki A regény elmélete (1916) című művében a modern polgári társadalom és az irodalmi formák/műfajok kapcsolatát tárja fel. A 20-as években Lukács irodalomszociológiai elméletét radikálisan befolyásolja a marxizmus, mely szerint az élet minden szegmensét anyagi/materiális feltételek határozzák meg, s az emberiség történelmében is a materiális viszonyok, gazdasági törvényszerűségek dominálnak. A marxisták, hasonlóan történelemfelfogásukhoz, az irodalmat is az egyes társadalmi osztályok közötti harc szimbolikus megjelenési formájaként fogják fel, s ennek megfelelően értékelik az irodalmi műveket, tartják őket „progresszívnek” vagy éppen „reakciósnak”. A marxista filozófia alapján alkotja meg Lukács a visszatükrözés-elméletet, mely szerint az irodalomnak vissza kell tükrözni a valóságot, például úgy, hogy az irodalmi alakok egymáshoz való viszonyai képezzék le a társadalmi viszonyokat. Lukács természetesen nem úgy gondolta, hogy az irodalomnak naiv módon le kéne festeni az osztálytársadalmak társadalmi valóságát, de a teória félreértelmezéséből sok kétes értékű, ún. szocialista realista mű is származott. Az irodalom és a társadalom viszonya tehát elsősorban az irodalmi szöveg tartalmában jut kifejezésre, ezért a tartalomelemzés alapvető feladat: például a regény az elidegenedett társadalmat, s az egyén erőfeszítéseit ábrázolja, hogy ebben a társadalomban megtalálja az élet értelmét.

Az irodalomszociológia más irányzatainak képviselői szerint az irodalom és a társadalom kapcsolata nem tartalmi szempontból közelítendő meg, hanem a formából, a szöveg „belső logikájából” kiindulva. Theodor W. Adorno és Walter Benjamin, az ún. Frankfurti Iskola képviselői, mely iskola szociológiai, esztétikai és filozófiai kutatásokat folytatott. Elsősorban Adorno nevéhez fűződik az ún. kritikai elmélet, amely szerint az irodalmi forma, az irodalmi mű „technikája” egyrészt autonóm, csak a szöveg által meghatározott, másrészt azonban bizonyos társadalmi aspektusok is alakítják a műalkotást, például a nyelv vagy a műfaji jellegzetességek. Úgy is mondhatnánk, hogy egy társadalom szervezeti struktúrája, termelési viszonyai jelennek meg a művek formájában, kompozíciós elvében, elbeszélő technikáiban.

Lukács György, Theodor W. Adorno és Walter Benjamin elméleti alapvetései hatottak leginkább a 70-es évek irodalomtudományára, amelyet az irodalomszociológia határozott meg. Kiindulópontja az volt, hogy az irodalom a társadalmi kommunikáció közvetítője, eszköze, tehát az irodalmi szövegek alkotása és befogadása ugyanúgy a társadalmi folyamat része, mint ahogy a szöveg jelrendszere is a társadalmi valóságra reflektál. Ekkor kezdtek el foglalkozni a kutatók az irodalmi élettel, annak intézményrendszerével, például a szerző társadalmi helyzetével, származásával, a könyvpiac társadalmi feltételeivel, vagy éppen az olvasó szociális körülményeivel.

Ugyancsak erre az időszakra esik Lucien Goldmann munkássága, aki Lukács visszatükrözés-elméletét módosítva, finomítva megalkotja homológia-modelljét. Ezek szerint a mű és társadalmi környezete között nem tartalmi, hanem strukturális homológia/,azonosság’, ,egyértékűség’ van. Ez azt jelenti, hogy a szöveg fikcionális világa és bizonyos társadalmi csoportok tudatvilága struktúrájában azonos. Például Jean Racine tragédiáinak struktúrája megfelel a francia főnemesség gondolkodásmódjának. Azonban az irodalomszociológusok elsősorban a regényelemzésre koncentrálnak, mivel annak fikcionális világa a regény szereplőinek interakciójaiból épül fel, s ezekben a szerző valóságos társadalmi tapasztalatait ábrázolja, osztja meg az olvasóval. Ilyen értelemben a regény komplex társadalmi összefüggéseket ír le, a szerző egyéni és egyedi nézőpontjából, amely az ő szociális helyzetét is tükrözi. Tehát a műértelmezéshez nemcsak a szövegvilág, hanem a szövegen kívüli szociális kontextus is támpontul szolgál, s nem ritkán ellentmondásos viszony fedezhető fel a szerző társadalmi pozíciója és aközött, ahogy tapasztalatai az irodalmi műben megjelennek. A szociológiai módszer leginkább a figura-elemzésben hatékony. A cselekményben elfoglalt szerepük, valamint egyéni jellemvonásaik alapján ezek az irodalmi alakok bizonyos társadalmi szerepeket képviselnek, s elsősorban egymáshoz való viszonyukban (konfiguráció, konstelláció) értelmezhetők.

1.7.3. J. W. Goethe: Vándor éji dala című versének interpretációja a különböző megközelítésmódok alapján

Ebben az alfejezetben egy konkrét példán, Goethe: Ein Gleiches (Wanderers Nachtlied)/Egy hasonló (A vándor éji dala) című versének magyar fordítása segítségével mutatjuk be, hogy is néznek ki a gyakorlatban az egyes elméleti álláspontok, milyen módszertani lépések következnek a teoretikus alapvetésekből, s mennyire alkalmasak egyáltalán ezek a teóriák az irodalmi szövegek eredményes vizsgálatára.

Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

Immár minden bércet

csend ül.

Halk lomb, alig érzed,

lendül:

sóhajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

te is nemsokára

nyugszol, ne félj.

(Fordította Tóth Árpád)

Szövegimmanens megközelítés

A lírai stílus egyik legtisztább példája Goethe „Vándor éji dala” című verse. Az első két sorban – „Immár minden bércet csend ül” – a „csend ül” kifejezésben és a rákövetkező szünetben szinte halljuk a néma alkonyatot. Ugyanakkor a következő sor vége – „alig érzed,” – nyitva marad, a hanglejtés nem esik le, s ez felidézi a fák utolsó rezdülését, amit a negyedik sor „lendül” szava fejez ki. A mozgalmas „Már búvik a berki madárka” után az utolsó sor szavaival – „nyugszol, ne félj” – megnyugszik a vers, megnyugszik minden, az ember is. A lírai stílus nem azt jelenti, hogy a költő mondanivalóját a nyelvvel „fejezi ki”. Itt az est maga és magától szól. A költőn nem sok múlik. A nyelv feloldódik az esti hangulatban, az este a nyelvben. Ezért nem is érdemes a hangulatot a szavak hangalakjának vizsgálatával alátámasztani. Az értelmezés csak szétszedi azt, ami eredetileg emberi ésszel felfoghatatlanul egységes. Ezt a rejtélyt nem lehet teljesen megfejteni.

(Emil Staiger, in Vogt 2002)

Az interpretáció a szövegre koncentrál, a költő és életrajza nem játszik szerepet az értelmezésben. A költői szituációt, a nyelvet és a vers hangulatát az elemző egységnek fogja fel: ezt az egységet beleérzéssel lehet megragadni. A nyelvi egységek finom értelmezése nem pótolja az objektív és pontos analízist. Láthatjuk, a szövegimmanens megközelítés nem jelent szövegelemzést. Ellenkezőleg: maga az interpretáció is kérdésessé, feleslegessé válik, mivel a költemény rejtélyét „nem lehet teljesen megfejteni”, ugyanis az metafizikai jelenség, önmagába zárt tökély, szinte valláspótlék.

Recepcióelméleti megközelítés

Goethe versének recepciótörténete igen különböző olvasói viselkedésmintákat rekonstruál. Kb. a 19. század végéig a legnagyobb tisztelettel, sőt áhítattal fogadták be a „Vándor éji dalát”. A 20. században ez a tiszteletteljes recepció részben folytatódott (az irodalomtudományban is), részben azonban hanyag, sőt agresszív fogadtatássá alakult át, több paródia is készült róla. A 19. században a vers a dalszerű líra mintapéldányává nemesedett, ereklyeként tisztelték, terjesztették, bensőséges érzelmekkel énekelték és szavalták, utánozták és újraköltötték. A 20. században ezzel szemben a politikai agitáció eszközévé vált, kigúnyolták, részekre szedték és újra összerakták, vagyis ádáz harcot folytattak ellene.

(Wulf Segebrecht, in Vogt, 2002)

Az elemzésből kitűnik, milyen szerepe van az olvasónak a szövegek értelmezésében és jelentéstartalmuk változásában. A recepcióelméleti megközelítés informál bennünket arról, milyen a társadalom viszonya az irodalmi kultúrához, az irodalmi kánonhoz. De az is világossá válik, hogy ez a megközelítés messzire kerül a konkrét szövegelemzéstől: az irodalmi hagyomány, a befogadástörténet fontosabb szempont. Ugyanakkor igen nehéz a recepciótörténeti megközelítés eredményeit empirikusan dokumentálni és meggyőzően, elfogadhatóan ábrázolni.

Strukturalista megközelítés

Goethe versében a nyugalmi állapotok különböző formái kerülnek kifejezésre: a bércek feletti csend, a lombok szinte teljes mozdulatlansága, a madarak hallgatása és az ember hamarosan bekövetkező megnyugvása. Ezek a nyugalmi állapotok egy paradigmasort képeznek (paradigma = azonos szintaktikai/szemantikai funkciót betöltő elemek csoportja). Ha jobban megvizsgáljuk ezt a paradigmasort (csend, mozdulatlanság, hallgatás), az elemek között ellentétes szemantikai sémát fedezhetünk fel: természet [+ nyugalom] – ember [- nyugalom]. E séma alapján az ember és a természet között nincs egység, az ember a természettől különálló entitás. A másik paradigmasor azon elemekből áll, amelyek nyugalmi állapotáról szó van a versben: bércek, lombok, madarak, ember (te). Ezzel a paradigmasorral összefüggésben is felállíthatunk egy szemantikai sémát, mégpedig a ’létezés fokozatainak’ sémáját: élettelen-szervetlen, élettelen-szerves, élő-állati, élő-emberi). E séma szerint az ember a kozmosz integráns része, tehát egységben létezik a természettel. A vers szemantikai síkján eszerint kifejezésre jut Goethe dialektikus felfogása az ember és a természet viszonyáról: az ember egyszerre azonos és nem azonos a természettel, vagyis köztük a különbözőségben megnyilvánuló egység viszonya nyilvánul meg. Tehát az ellentmondás nem feloldhatatlanul tragikus: ezt jelzi előre a vers záró két sora: „te is nemsokára nyugszol, ne félj”.

(Werner Strube, in Eicher/Wiemann 1997)

Az elemzés fő célja, hogy felszínre hozza a vers struktúráját, tehát azt a szerkezeti elvet, ami a szöveg egészének alapja, s amire a szöveg egyes elemei is visszavezethetők. Az adott szöveg központi elve, mint láttuk, az ember és a természet dialektikus viszonya, melyet a szöveg szemantikai síkján mutattunk be, de ugyanez a séma jelentkezik a szintaktikai és a fonológiai síkon is. A strukturalista elemzés feltételezi, hogy az irodalmi mű önmagában zárt és autonóm egész. Önmagában zárt, mivel a szöveg belső relációinak rendszere és autonóm, mivel önmagára utal és nem a szerzőjére. Azonban pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, a strukturalista felfogás úgy tesz, mintha az irodalmi szöveg önmagában zárt egész lenne, s ennek következtében elhanyagolja a szövegkörnyezet elemzési aspektusait.

Pozitivista megközelítés

A kis dal megnyugtatóan hat a hajszolt ember lelkére, ha a megfelelő órában hallgatja vagy olvassa. Magas költészeti értéke és értelme azonban csak akkor mutatkozik meg, ha a költő életével való összefüggésben vizsgáljuk. 1780. szeptember 6-án Goethe szolgálati útra indult Ilmenauba. Útközben tett egy rövid kitérőt a Türingiai Erdő legmagasabb hegycsúcsára, a Gickelhahn-ra, hogy egy kis időre megszabaduljon a városka (Weimar) zűrzavarától, az emberek panaszaitól, igényeitől és saját javíthatatlanul zilált életvitelétől. Azon az éjszakán írta fel a verset ceruzával a hercegi vadászházikó belső falára. A „Vándor éji dala” nyughatatlanul sodródó élete és a hegycsúcson megtapasztalt nyugalom ellentétéből keletkezett. (Maga a vers vége is finoman utal erre az ellentmondásra, a „nemsokára” és a „ne félj” [tulajdonképpen „warte”, azaz „várj”] szavakkal.) Az akkor 31 éves költőt lassacskán elborították hivatali ügyei. Még inkább megviselték személyes kapcsolatai: viszonya a herceghez, von Stein asszonyhoz, Herderhez, de legjobban saját belső természete miatt szenvedett. Sokoldalú és ingerlékeny természetéből egyenesen következtek nagy kedélyhullámzásai.

(Georg Mayer, in Vogt 2002)

Az egyetlen és legfontosabb értelmezési szempont a „költő életével való összefüggés”: az magyarázza a költemény keletkezését, formáját, sőt a hatását. Szinte már magától fejeződik ki a műben a költő külső és belső életrajza („saját belső természete”). Ez a fajta biografizmus természetesen egysíkú, magával az irodalmi szöveggel alig foglalkozik, s a modern módszertani diskurzusban már túlhaladottnak tekinthető. Az első mondaton azonban látszik, hogy az interpretációra Dilthey hermeneutikája sem maradt hatás nélkül.

Pszichoanalitikus megközelítés

Goethe szinte kezdettől fogva fenyegetve érzi magát a haláltól. „Költészet és valóság” című önéletrajzi művéből megtudjuk, hogy már születésekor is csak a dajka fáradozásai keltették életre. Goethe retteg a haláltól, s ez (a) öröklött hipochonder-alkatából következik, (b) megmutatkozik abban, hogy nem mer részt venni temetéseken és (c) abban, hogy nem mer még beszélni sem a halálról. Az ember a haláltól való (látens) félelmét vagy frusztrációját úgy kompenzálhatja, hogy a halált (álomban, fantáziáiban vagy az irodalomban) nyugalommá, alvássá változtatja. Ebben az átváltoztatásban a tudattalan mechanizmusainak nagy szerepe van. Ebből következik, hogy a „Vándor éji dalában” a „nyugszol, ne félj” a halált (is) jelentheti. Egyrészt ismerjük Goethe halálfélelmét, másrészt felfedezhetjük a versben a tudattalan mechanizmusait: a csend, a hallgatás metonimikus (vagy pars pro toto) kapcsolatban van az alvással, vagyis a jelentés eltolódik az egyik szóról a másikra, a „nyugodni” ige viszont a halál metaforája. Freud kifejezésével élve ebben az igében több gondolat és elképzelés sűrűsödik: az éjszakai nyugalom, vagyis az alvás, a belső nyugalom, vagyis konfliktusmentes élet, s mindenekelőtt a halál vágyszerű elképzelése.

(Werner Strube, in Eicher/Wiemann 1997)

Az interpretáció célja, hogy a költeményt (ill. annak aspektusait) a szerzőnek abból a specifikus pszichés állapotából magyarázza meg, amely a költemény megírásakor rá jellemző volt. Tehát ez a fajta interpretáció figyelembe veszi a szerző valóságos személyét, s nem csak a költeményre mint autonóm egészre koncentrál. Ugyanakkor elsősorban mégis csak a költeményről van szó, azt akarjuk jobban megérteni, nem a költőt jobban megismerni. [Az interpretáció kapcsán felmerül a kérdés, vajon a vers az egyén dokumentuma-e <természetesen az is>, vagy meghatározott állapotok és állapotváltozások egymáshoz való viszonyának „elmélete”.]

Irodalomszociológiai megközelítés

A líra szubjektuma a kollektívával, az objektivitással szemben határozza meg és fejezi ki önmagát. A természettel, amiről beszél, nem közvetlenül azonos. A vele való egységet elvesztette, s úgy próbálja visszaszerezni, hogy önmagában, énjében elmerülve lélekkel tölti meg a természetet. A „te is nemsokára nyugszol, ne félj” vigasztalásnak is felfogható: mélyről jövő szépsége nem választható el attól, amit elhallgat, vagyis egy olyan világ elképzelésétől, amely nem nyújt békét a benne élőknek. Csak ennek tudatában, s az e fölött érzett szomorúság, gyász hangulatában tudja a vers kifejezni, hogy mégis béke van. A „Vándor éji dala” éppen azért olyan nagyszerű, mert nem az elidegenedett, zavaró jelenségekről beszél, nem állítja szembe a tárgy nyugtalanságát az egyénnel: sokkal inkább az egyén nyugtalanságának rezgését érzékelhetjük. A nyugvó, emberi vonásokat nem hordozó természettel szemben az egyén tudatára ébred önnön kicsinységének. Észrevétlenül, hangtalanul kúszik be az irónia a vigasz mellé. Az alvás boldogsága előtti másodpercek ugyanazok, mint amelyek a rövid életet a haláltól elválasztják.

(Theodor W. Adorno, in Vogt 2002)

Az interpretáció a líra és a társadalom viszonyáról beszél. Általános történetfilozófiai kontextusba helyezi a vers tartalma és a „nyughatatlanul sodródó élet” között feszülő ellentétet. Abból indul ki, hogy a történelem menetét a szubjektum és objektum, az egyén és a világ dialektikája határozza meg. Goethe verse ebben az értelmezésben a szubjektum történelmi helyzetét (a társadalomtól és a természettől való elidegenedést) reflektálja, és utópisztikus kívánságát fogalmazza meg ennek az elidegenedésnek a megszüntetésére. Az irodalomszociológiai megközelítés tehát szociális struktúrák és konfliktusok irodalmi, esztétikai ábrázolását, szimbolikus megjelenítését vizsgálja.