3

A nyelvi jelek, nyelvi megnyilatkozások általában kijelentésekké szerveződve működnek az emberi/nyelvi kommunikációban. Bár a nyelvi kijelentések többnyire mondatokból állnak, a nyelvtudomány 20. századi története azt mutatja, hogy a nyelvi kommunikáció leírása, a nyelvi kijelentések elemzése túl kell lépjen a mondat mint alapegység szintjén: erre vezetnek rá olyan jelenségek, amelyek összefüggése csak a mondathatárok átlépésével ragadható meg (ilyen jelenség például határozatlan és határozott névelő választása, az anaforika jelenségei, az igeidők használata, a deixis, az alá- és fölérendelések, valamint a több kijelentésen végighúzódó szemantikai elemek hálója).

A szövegelmélet, amely az 1970-es évektől mint új „paradigma” jelentkezett, nézete szerint a szöveg a vizsgálatok alapegysége, és azt vallja, hogy a nyelvi kijelentések mint szövegszerű jelenségek tanulmányozandók. A szöveget mint alapegységet különféle szövegelméleti irányzatok több vonatkozásban eltérően definiálják, de abban egyetértenek, hogy olyan tulajdonságok jellemzik, mint pl. a koherencia, vagyis a belső (szemantikai) összefüggések rendszere, a zártság, tehát az, hogy a szövegnek van „eleje” és „vége”, tehát mind formálisan, mind szemantikailag zárt egészet alkot, a jólformáltság, azaz a szöveg egésze grammatikailag-szintaktikailag helyesen van felépítve, a jólszerkesztettség, a szöveg tematikus-szemantikai strukturáltsága, összefüggésrendszere, a kommunikatív intenció, vagyis a nyelvi kommunikációban betöltött funkciója, a kommunikációs partnerek szándékait kifejezésre juttató mivolta. A szöveg Klaus Brinker szerint „nyelvi jelek véges sorozata, amely önmagában koherens, és mint egész felismerhető kommunikációs funkciót jelez” (Brinker ²1988). Más felfogások szerint olyan nyelvi jelek/mondatok sorozata tekinthető szövegnek, amelyeknek van makrostruktúrája (vö. van Dijk 1980). A makrostruktúra a szöveget vagy nagyobb szövegrészeket összetartó összefüggések rendszerének tekinthető, s különböző szabályszerűségek, ún. makro-szabályok működése (pl. a felesleges elemek elhagyása, kiválasztása, az általánosítás, szerkesztés és integráció) határozza meg.

A szövegelmélet interdiszciplináris megközelítésmód, amely a nyelvtudományon kívül integrálja és felhasználja más tudományágak, így például a retorika, stilisztika, irodalomtudomány, műfajelmélet eredményeit, hiszen ezek a diszciplínák (anélkül, hogy szövegelméletként definiálták volna magukat) tárgyuknál fogva szövegekkel, azok sajátosságaival, elemzésükkel foglalkoztak, s ily módon hozzájárultak az általános szövegelmélet kialakulásához is.

A szöveg sokrétűen strukturált egység, melynek struktúrái különböző dimenziókban jelölhetők ki. Teun A. van Dijk nézete az, hogy a szöveg szintjei szerint megkülönböztethetők fonológiai (szöveg)struktúrák, szintaktikai (szöveg)struktúrák, szemantikai (szöveg)struktúrák, pragmatikai (szöveg)struktúrák, a struktúrák terjedelme/„hatóköre” szerint (a mondaton belül, mondatszinten érvényesülő) mikrostruktúrák és (a mondatok között, a szöveg nagyobb egységeiben vagy egészében érvényesülő) makrostruktúrák különíthetők el, a struktúrák formája/milyensége alapján pedig vannak retorikai struktúrák, szuperstruktúrák (pl. az argumentáció struktúrája vagy a narratív struktúrák) és az ún. prezentáció (konvencionalizált vagy intézményesült, ill. nem konvencionalizált vagy nem intézményesült sémák, prezentációs formák). Emellett a szöveg minden szintjén olyan szabályszerűségek ismerhetők fel, amelyek visszavezethetők néhány elemi (a matematikában és a logikában ismert és alkalmazott) műveletre: ezek van Dijk szerint az addíció, azaz hozzáadás; az ellipszis, vagyis bizonyos elem[ek] elhagyása, a permutáció, az elemek sorrendjének felcserélése; a szubsztitúció, azaz egy elem másikkal való helyettesítése (van Dijk a retorikai struktúrák szisztematizálásával demonstrálja ezek működését, vö. 3.1. fejezetet a retorikai struktúrákról).

A szövegelmélet bizonyos felismerései fontosak az irodalomtudomány számára is, hiszen az irodalmi művek is szövegek, nyelvi kijelentések sajátosan szervezett és sajátosan funkcionáló egységei. Az irodalomtudományos vizsgálatok ily módon mindig is szövegvizsgálatok voltak, a szövegelméleti felismerések, eljárások és módszerek elemeinek alkalmazása viszont az irodalmi szöveg szövegszerűségének tudatos vizsgálatát jelenti. Az irodalmi szövegek vizsgálatában – a nyelvészeti és szövegelméleti eljárásokhoz hasonlóan – szintén megkülönböztethető a szintaktika, a szemantika és a pragmatika síkja:

- a szintaktikai aspektusra koncentráló elemzésben előtérben állnak az irodalmi szövegek formai jegyei, összefüggései, kompozíciós szabályszerűségei, azok a szövegszervező elvek, amelyek az irodalmi szövegek nyelvi megformálását mikro- és makroszinten meghatározzák (e tekintetben a következőkben elsősorban a retorikai struktúrákról lesz majd szó);

- a szemantikai aspektusra koncentráló elemzés a „jelentés” kérdését vizsgálja, középpontjában állnak az irodalmi szöveg sajátos belső szemantikai összefüggései, valamint az irodalmi szövegek sajátos referenciális viszonyai, az irodalmi szövegvilág és a szövegkülső valóság összefüggései, a fikcionalitás problémája;

- a pragmatika az irodalmi szöveg és az irodalmi kommunikáció kérdéseit helyezi előtérbe, vizsgálja e kommunikáció sajátosságait, az irodalmi szöveg és a kultúra viszonyát, az irodalmi szövegek szövegközötti kapcsolatait, az intertextualitás jelenségeit.

Nem szabad ugyanakkor megfeledkezni arról, hogy a szintaktikai, a szemantikai és a pragmatikai aspektus megkülönböztetése bizonyos fokú redukció eredménye, az irodalmi szöveg komplex összefüggésrendszere megkívánja ezen aspektusok együttes figyelembevételét és vizsgálatát, szétválasztásuk ezért időleges és bizonyos kérdések alaposabb tisztázása érdekében történik.

3.1. Az irodalmi szöveg szintaktikai aspektusai

Ha átolvassuk a különböző szellemtudományok történetét, akkor láthatjuk, hogy a klasszikus retorika korábbi – ókori, középkori, újkori (egészen a 18. századig bezárólag) – jelentős szerepvállalása ellenére az ún. trivium más tudományaival (grammatika, dialektika) szemben csaknem teljesen eltűnt. Míg a grammatika a mai nyelvtudományban, a dialektika a logika tudományában, a poétika pedig az irodalomtudományban él tovább és szerzett jelentős pozíciót magának, addig a retorika mint a „beszéd művészetének” (normatív) leírása nem tudta megőrizni korábbi önálló szerepét, s gyakorlatilag a 19. század vége óta mint tudományág már nem áll fenn. Ugyanakkor a retorikát a szövegelmélet (ném. Textwissenschaft, fr. science du texte, ang. discourse analysis) mint interdiszciplináris tudomány történeti előfutárának tekinthetjük (vö. van Dijk 1980). A szövegelmélet az összes lehetséges szövegfajtával és az azokkal összefüggésben álló különböző kontextusokkal foglalkozik, miközben elsődlegesen az elméleti, a leíró (deskriptív) valamint alkalmazási síkokra koncentrál, így többek között a szövegstruktúrák vizsgálatára is (lásd fentebb).

Mint a történeti áttekintésben látni fogjuk, a grammatika a helyes beszéd mestersége/tudománya (lat. ars recte dicendi/loquendi), a retorika pedig a „jó” beszéd/nyelvhasználat mestersége/tudománya (lat. ars bene dicendi/loquendi, scribendi) volt, amely – mint elnevezése is mutatja – a szónoki mesterségből fejlődött ki. Röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a retorika nem más, mint a hallgatóság tudatos, célzatos befolyásolása/meggyőzése, ismereteinek, véleményének, kívánságainak manipulálása speciális szövegjegyek alkalmazásának segítségével. Kiemelendő itt a „speciális szövegjegyek alkalmazása”, ill. lényeges szempont az is, hogy az adott szöveg (beszédmű) milyen módon realizálódik az adott kommunikációs helyzetben (beszédhelyzet/beszédszituáció).

3.1.1. Retorikai ismeretek

A retorika tárgyát tehát elsődlegesen olyan jelenségek, szövegtulajdonságok alkotják, amelyek jelentősen eltérnek a megszokott nyelvhasználati variánsoktól, ezeket nevezzük retorikai struktúráknak. A retorika azonban nemcsak a mondatok vagy mondatsorozatok területén fellelhető specifikus struktúrákkal foglalkozik, hanem a globális szövegstruktúrával is, vagyis meghatároz olyan szabályokat és kategóriákat, amelyek bizonyos szövegtípusok tagolásához ill. az egyes funkcionális részek elrendezéséhez szükségesek a befolyásolás, a meggyőzés érdekében (lásd lentebb a beszédmű megalkotásának munkafázisait (inventio, dispositio, elocutio, memoria, pronuntiatio/actio) a klasszikus retorika alapján). Az elocutio-nál (,ékesszólás’) mint a beszédmű nyelvi formába öntésénél, retorikai struktúrák alkalmazásánál több aspektust is figyelembe kell vennünk. Egyrészt a retorika normatív (előíró) karakterénél fogva a szöveg struktúrájának követnie kell az általános kritériumokat (nyelvtani szabályoknak, nyelvhasználati konvencióknak, átláthatóságnak való megfelelés), ugyanakkor tartalmaznia kell olyan elemeket, mint például az ornatus (a beszéd ,feldíszítése’) ahhoz, hogy elérje célját, a közönség befolyásolását, meggyőzését. Nem véletlen, hogy a retorikának éppen ez a része talált olyan gyorsan utat a költészetbe. A retorikai struktúrák nyelvtani szerkezeteken alapulnak. Ezért érdemes a retorikai struktúrák rendszerét a már fent említett különböző szintekre (fonológia, szintaktika, szemantika, pragmatika) is vonatkoztatni. A retorikai struktúrák „területüket” tekintve szót, szócsoportot, mondatot, szekvenciát és szöveget ölelnek fel. A klasszikus retorika ezek közül elsősorban a szóval és a szócsoporttal foglalkozott és kevésbé terjedt ki a figyelme egész mondatok és szekvenciák szintaxisára és szemantikájára (lat. compositio). A retorikai struktúrákat egy sor olyan alapművelettel lehet jellemezni, amely az említett szinteken és az azokon belül található egységeken belül zajlik le (vö. van Dijk):

A. addíció = hozzáadás

B. ellipszis = elhagyás

C. permutáció = felcserélés

D. szubsztitúció = helyettesítés

Az alapműveleteket két módon értelmezhetjük, először is elméleti síkon mint absztrakt műveleteket, amelyek bizonyos struktúrák és az azok között levő kapcsolatok leírására szolgálnak, valamint bizonyos értelemben kognitív folyamatokként is, melyek lehetővé teszik olyan kijelentések megalkotását és interpretációját, amelyek ezekkel a retorikai struktúrákkal rendelkeznek. Továbbá meg lehet vizsgálni azt is, hogy az alapműveletek milyen mértékben valósulnak meg, mely helyen és milyen elrendezésben, például bizonyos szerkezeti egységek elején, közepén vagy végén. Az alapműveletek, vagyis retorikai struktúrák output-ja lehet grammatikai és nem-grammatikai természetű. Az első esetben a retorikai struktúrák egy egyébként grammatikai kijelentéshez rendelnek hozzá egy „extra-struktúrát”; a második esetben arról van szó, hogy egy „normál” grammatikai struktúrát kisebb és nagyobb mértékben is meglehet változtatni speciális módon. A grammatikai retorikai struktúrák és a stílus közötti különbség megállapításában lényeges az a kérdés, hogy mennyiben fedhető fel az említett retorikai alapműveletek alkalmazása, ill. felfedhető-e egyáltalán.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a retorikai struktúrák, ugyanúgy, ahogy a grammatikai struktúrák is, konvención alapuló szabályokon nyugszanak. Ez azt jelenti, hogy a nyelv használói ismerik és alkalmazni is tudják ezeket a szabályokat a szövegalkotásnál/szövegprodukciónál. A klasszikus retorikában fellelhető alakzatoknak valószínűleg jó részére szintén jellemző volt a konvencionalitás. Ugyanakkor az alapműveletek rendszerére jellemző a produktivitás, vagyis lehetővé teszik végtelen számú retorikai struktúra létrehozását.

Az alapműveletekkel kapcsolatban a következő rendszert állíthatjuk fel:

I. szintek (fonológia, morfológia/lexikon, szintaxis, szemantika)

II. alapművelet típusa (hozzátoldás, kihagyás, áthelyezés, helyettesítés)

III. műveletek területe (az érintett egységek)

IV. a műveletek egyéb korlátai (hely, frekvencia stb.)

Szemléltetésként – a teljesség igénye nélkül – a rendszer egyes részeit Teun A. van Dijk nyomán a következőképpen osztályozhatjuk:

I. MORFO-FONOLÓGIAI STRUKTÚRÁK

A. ADDÍCÓ – HOZZÁADÁS

1. azonos (ismétlés)

a./ fonémák

1. magánhangzók: asszonancia [kontextus: hangsúly, morfémahatár]

2. mássalhangzók: alliteráció [szókezdet stb.]

b./ fonémacsoportok

1. magánhangzók/mássalhangzók: különböző rímfajták [hangsúly; hely; metrikus/nem-metrikus stb.]

c./ morfémák: reduplikáció (megkettőzés) stb. [helye a mondatban és a mondatszekvenciában vagy a metrikai struktúrában]

2. kvázi-azonos

pl. ugyanazon szótövű szavak ismétlődése

3. nem-azonos

a./ morfémák: enumeráció (felsorolás) stb.

B. ELLIPSZIS – ELHAGYÁS

a./ fonémák

1. magánhangzók: elízió (hangkivetés) [hangsúlytalan, metrikai struktúra vagy beszélt nyelv]

II. SZINTAKTIKAI STRUKTÚRÁK

A. ADDÍCIÓ – HOZZÁADÁS

1. azonos (ismétlés): paralelizmus

B. ELLIPSZIS – ELHAGYÁS: ellipszis, zeugma, aszindezisz [részben azonos szintaktikai kontextus; grammatikai/nem-grammatikai]

C. PERMUTÁCIÓ – FELCSERÉLÉS: inverzió, hiperbaton [helye a mondatban; grammatikai/nem-grammatikai]

III. SZEMANTIKAI STRUKTÚRÁK

A. ADDÍCIÓ – HOZZÁADÁS

1. szemantikai komponensek: klimax [sorozatosan], hiperbola

2. lexémák: halmozás, kiterjesztés [azonos: ismétlés]

3. lexémacsoportok: specifikáció, korrekció, definíció; hasonlat, leírás

B. ELLIPSZIS – ELHAGYÁS

1. szemantikai komponensek: antiklimax; litotész

2. lexémák/lexémacsoportok: (szemantikai) ellipszis

C. PERMUTÁCIÓ – FELCSERÉLÉS

mondat/propozíció: preszuppozíciók utólagos specifikálása; az elbeszélés természetes rendjének megtörése (fabula vs. szüzsé)

D. SZUBSZTITÚCIÓ – HELYETTESÍTÉS

1. szemantikai komponensek/lexémák: metafora, metonímia, irónia [szemantikai azonosság, reláció stb.]

/ hozzátoldás: hiperbola

/ kihagyás: litotész

2. propozíciók: konnexiók/összefüggés megtörése; digresszió

A retorikai struktúrák elviekben nincsenek mondatokhoz kötve, mégis megfigyelhető, hogy létrejöttük sok esetben a szintaxissal, annak részeivel hozható összefüggésbe. Vannak viszont olyan retorikai struktúrák, amelyek átlép(het)ik a mondathatárokat, ezeket mondatszekvenciaként jellemezzük. Az asszonancia, a rím, a klimax stb. például kettő vagy több mondatra is kiterjedhetnek. De vannak olyan műveletek is, amelyek megvalósításához az alapot a mondatok közötti kapcsolatok biztosítják, ilyen például a szintaktikai paralelizmus.

Az említett mondatszekvenciákkal operáló műveletek mellett a mondatok közötti kapcsolatok mindenek előtt a szemantika és a pragmatika tartományát érintik, vagyis ebben az esetben is beszélhetünk „extra-struktúrák” létrejöttéről vagy a hagyományos szemantikai szabályoktól való eltérésről. Itt mindenekelőtt a koherencia, a konnexió, a perspektíva szabályaira gondolunk. A propozíciók szintjén a következő szemantikai műveletekről beszélhetünk:

ADDÍCIÓ – HOZZÁADÁS

1. propozíciók ismétlése

2. felesleges információ, redundancia

3. kiterjesztés (eltérés a tárgytól)

ELLIPSZIS – ELHAGYÁS

1. preszuppozíciók kihagyása

2. (várt) konzekvenciák kihagyása

3. propozíció-elemek kihagyása, pl.: predikátum, érvek, névelők

4. konnexió megtörése/kvázi-konnexió (tények között nincs kapcsolat)

5. koherencia megtörése (nincs „téma” (makrostruktúra); nem megengedett témaváltás; nincs kapcsolat a (lehetséges) világok között

6. eltérés a topic-comment/információ-elosztástól

7. perspektívaváltás

PERMUTÁCIÓ – FELCSERÉLÉS

1. preszuppozíciók a mondat után következnek

2. konzekvenciák a mondat elé kerülnek

3. eltérés a propozíciók hagyományos rendjétől (idő, dimenzió, általános-különös stb.)

SZUBSZTITÚCIÓ – HELYETTESÍTÉS /vö. elhagyás: más propozíciók használata, mint ami szükséges/elvárt lenne/

1. metafora-mondatok; allegória

2. ironikus kifejezésmódok

Hasonló sematikus felosztást készíthetünk a pragmatikai műveletekről is:

ADDÍCIÓ – HOZZÁADÁS

1. ugyanazon/egy nyelvi művelet megismétlése

2. „felesleges” nyelvi művelet, kvázi-nyelvi művelet

3. (ön-)korrektúra

ELLIPSZIS – ELHAGYÁS

1. (vö. szemantika), preszuppozíciók kihagyása, amelyek magyarázatot igényeltek volna

2. szükséges/elvárt specifikáló/motiváló nyelvi műveletek kihagyása

3. pragmatikai feltételek megtörése (feltételek kihagyása)

4. nyelvi műveletpárok, konnexió-megtörése

5. pragmatikai koherencia megtörése – makro-nyelvi művelet hiánya;

PERMUTÁCIÓ – FELCSERÉLÉS

1. előfeltételnek tekintett nyelvi műveletek a nyelvi művelet után következnek

2. nyelvi művelet konzekvenciák a nyelvi művelet elé kerülnek

3. a nyelvi műveletek hagyományos rendjétől való egyéb eltérés

SZUBSZTITÚCIÓ – HELYETTESÍTÉS

1. egy helytelen nyelvi művelet használata egy másik helyett, ami éppen beleillett volna a kontextusba (pl. pragmatikai hiperbola vagy litotész)

2. kvázi-nyelvi műveletek alkalmazása

3.1.2. A retorika története

A retorika eredetileg a nyilvános beszéd (gör. eiro, lat. oro ,beszélni’) „gyakorlati tudományát” (gör. tekhné, lat. ars) jelentette, melynek célja a meggyőzés, a tisztán racionális okfejtéssel való ráhatás (meggyőzni, lat. convincere, ném. überzeugen, fr. convaincre), ill. a rábeszélés, az elsődlegesen emocionális eszközökkel az érzelem, az akarat befolyásolása (rábeszélni, lat. persuadere, ném. überreden, fr. persuader) volt. Történeti fejlődését tekintve azonban a szép beszéd/ékesszólás tudományát is értjük alatta.

A retorika eredeti formájában szorosan kapcsolódik a görög városállamok politikai és társadalmi viszonyaihoz. A népgyűléseken, ahol a korabeli demokráciában politikai döntéseket az elhangzott beszédek érveinek mérlegelése után többségi elv alapján hoztak, ill. a törvényszék előtt a peres ügyekben való eljárások során is a szónokok célja éppen az volt, hogy beszédükkel a hallgatóságot meggyőzzék, a maguk oldalára állítsák, esetlegesen kedvező ítéletet kényszerítsenek ki. A népgyűlések, törvényszékek, a hatalom reprezentációs mechanizmusai (pl. ünnepi és magasztaló beszédek tartása) mindinkább igénylik képzett szónokok fellépését.

Arisztotelész szerint a retorika mint gyakorlati tudomány első mestere a szicíliai Akragaszban élő Empedoklész (Kr.e. 483-423) volt. Az első retorikai tankönyv valószínűleg az Empedoklész-tanítvány Korax tollából származik, aki elsősorban a beszéd fő részeivel, a feltárással (a későbbi invenció, lat. inventio) és a szerkesztéssel (a későbbi diszpozíció, lat. dispositio) foglalkozott. A szintén Szicíliából származó, majd Athénban tevékenykedő filozófus, a leontinoii Gorgiász (Kr.e. 485 k.-380 k.) figyelme már az ékesszólás fontosságára (elokúció, lat. elocutio) is kiterjed. Szabályok definiálásával, valamint példákon keresztüli szemléltetéssel Gorgiász lerakja a művészi próza, a retorikai stilisztika alapjait. Kritikák kereszttüzébe csak azért kerül, mert nézete szerint „a beszéd hatalma nem ismer határokat, s megfelelő alkalmazásukkal gyakorlatilag minden véghezvihető” (Fuhrmann 1990: 19). Platón (Kr.e. 427-347) – aki elsőként használja a retoriké (tekhné) kifejezést – éppen az említett hozzáállást bírálva a Gorgiász és Phaidrosz című dialógusaiban az ékesszólás alkalmazását, a retorika tanait erkölcsi kategóriákkal köti össze, vagyis a retorikának a jó, az igazságosság, a társadalmi hasznosság elveinek mentén kell haladnia s nem a tetszést, az élvezetet kell szem előtt tartania. A (nyelvi) eszközök/eszközkészlet és a (társadalmi) célok viszonyának kérdésével Platón a retorika egyik alapvető problémakörét érinti. Gondoljunk csak a 20. századi politikai beszédekre vagy napjaink média-retorikájára!

A tudományos retorika megalapítójának Platón tanítványát, Arisztotelészt (Kr.e. 384-322) tekintjük, aki Retoriké Tekhné (röviden Retorika) című művében (Kr.e. 355 k.) a retorika addigi ismereteiből rendszert alkot: definiálja a ’retoriké tekhné’ fogalmat; rendszerezi a szónoki beszéd fajtáit, részeit, funkcióit; leírja a jó szónok jellemét, előadásmódját, stílusát valamint a szónoklat logikai érveit, ugyanakkor a retorikát a dialektika részének tekinti és integrálja a filozófiába.

A görög földön tudománnyá vált retorika a demokráciát követő időkben a megváltozott politikai-társadalmi körülmények között a Kr.e. 2. században a lat. ars oratoria (,az ékesszólás mestersége’/,tudománya’) néven fontos „exportcikké” vált: számos görög szónok talált megélhetést Rómában. Még politikai tudományként kezeli a retorikát a filozófus és államférfi Marcus Tullius Cicero (Kr.e. 106-43), aki első retorikai művében a De inventioneban (A feltárásról) (Kr.e. 84 k.) a szónoklás technikája és a politikai magatartás közötti összefüggésekre világít rá, ill. fogalmazza meg ez irányú elvárásait. Cicero legjelentősebb retorikai művében a De oratoreban (A szónokról) (Kr.e. 55) főleg a nyelvi tisztaság, a világosság, az elegancia elveire helyezi a hangsúlyt, de itt is foglalkozik az „ideális szónok” (lat. orator perfectus) tulajdonságaival. Marcus Fabius Quintilianus (Kr.u. 35 k.-96 k.) műve, az Institutio oratoria (Szónoklattan) (Kr.u. 95 k.) a klasszikus antik retorikai ismeretek legfontosabb lelőhelyévé és alapvető kézikönyvévé vált. Ebben Quintilianus áttekinti a retorika történetét, annak jogi vonatkozásait, összefoglalja a szónok feladatait, a szónoki beszéd részeit, valamint retorikai alakzatokat definiál. Ugyanakkor az 1. században a retorika funkciójának megváltozását, bizonyos értelemben a retorika hanyatlását figyelhetjük meg. Ez utóbbinak lehetséges okaival a politika és retorika kapcsolatán keresztül a fenségről szóló értekezésében (gör. Peri hüpszosz/lat. De sublimitate) (Kr.u. 1. sz.) Pszeudo-Longinosz, a Dialogus de oratoribus (Beszélgetés a szónokokról) (Kr.u. 102 k.) című művében pedig a történetíró Publius Cornelius Tacitus (Kr.u. 55 k.-120 k.) foglalkozik behatóbban.

A görög városállamok, ill. a római köztársaság hanyatlásával tehát a retorika politikai jelentősége is csökkent, ezzel arányosan nőtt viszont kulturális jelentősége: a retorika egyre inkább a helyes beszéd, ill. a gyönyörködtető ékesszólás eszközévé vált, ill. Cicero, de főleg Quintilianus tanain keresztül a retorika a nevelés és képzés (lat. artes liberales/,szabad mesterségek’) lényeges részét képezte. Az egyes mesterségek korabeli enciklopédiákban történő ábrázolása (Martianus Capella, Cassiodor, Sevillai Isidor) jelentős alapokat szolgáltatott a retorikai ismeretek középkori továbbhagyományozásához. A retorika további térnyerése pedig a költészettel való szoros kapcsolatán keresztül eleve adott volt. A retorikailag megformált prózai és verses szövegek olvasmánya és tanulmányozása tulajdonképpen már Quintilianus óta hozzátartozott a szónokok képzéséhez, de ugyanúgy a verses szövegek prózává alakítása is, hogy azon retorikai szerkezeteket mutassanak fel. Retorika és költészet szoros összetartozásáról tanúskodik többek között Diomédész (4. század) Ars grammatica (grammatika – eredetileg a nyelvvel/irodalmi nyelvvel, antik szerzők műveivel, nyelvi neveléssel való foglalkozás mestersége) című könyvének tagolása is: I. könyv: Grammatika, II. könyv: Retorika, III. könyv: Költészet és metrika. Az aktív (szövegalkotó) funkció, azaz szövegek művészi megformázása mellett tehát a retorika már a késő ókorban is bír passzív (szövegelemző) funkcióval, vagyis a szövegek értelmezésénél megkísérli kimutatni a retorikai eszközöket.

Az ókori alapokon nyugvó retorika a hét szabad mesterség/művészet (lat. septem artes liberales) egyikeként hagyományozódott tovább a középkor kétlépcsős oktatási rendszerében. Előbb a triviumot tanították, amelybe a grammatika, a retorika és a logika tartozott, majd pedig a quadriviumot, az aritmetika (számtan), a zene, a geometria (mértan) és az asztronómia (csillagászat) tanait. Míg a grammatika a nyelv helyes használatának tudományát (lat. ars recte dicendi (loquendi)) jelentette (mind írásban, mind szóban), addig a retorika a jó beszédét (lat. ars bene dicendi (loquendi)). A bene szó azonban itt kettős – technikai és morális – értelemmel bír: egyrészt jelenti a beszéd ügyes alkalmazását, másrészt a beszélő/szónok erkölcsi feddhetetlenségét (lat. vir bonus dicendi peritus). Itt is megmutatkozik az ókor hagyománya: A retorikai képzéssel együtt jár a szónok karakterének alakítása is. A középkori retorika számára irányadó műként szolgált Cicero De inventioneja és De Oratoreja, Quintilianus Institutio oratoriaja valamint az ún. Rhetorica ad Herennium (másként: Auctor ad Herennium) (Kr.e. 86/84 k.), amely egy ismeretlen szerző tollából származó, görög forrásokból merítkező, azokkal több helyen polemizáló, de már bizonyos római színezetet is tartalmazó retorikai tankönyv volt. A középkorban a retorika tudományának három válfajáról beszélhetünk. A középkori költészettanok (lat. artes poetriae) a grammatikai képzésben használatos kézikönyvek voltak, amelyek részben bevezetést nyújtottak a költészet elméletébe, részben pedig az utánzáson alapuló versírásra tanítottak. A levélírás mestersége/tudománya a középkori retorika új válfaja volt, ezen alapult aztán az írásműszerkesztés mestersége/tudománya/művészete (lat. ars dictaminis, ill. lat. ars dictandi). Az ars dictaminis-on belül formulagyűjtemények és példatárak segítségével prózaszövegek, elsődlegesen levelek és oklevelek szerkesztését tanították, s előkészítettek a kancelláriai, jegyzői hivatásra. A keresztény középkor létrehozta a prédikáció mesterségét/tudományát/művészetét (lat. ars praedicandi), mely szintén összefonódik a retorikával: részben a prédikáció mint szónoklat megszerkesztésével, részben pedig a Biblia magyarázatával. A szisztematikus homiletika (egyházi szónoklattan) alapjául az egyházatya Szent Ágoston De doctrina Christiana (A keresztény tanításról) (Kr.u. 392-426) című művének elsősorban IV. könyve szolgált. Az említett hét mesterség/tudomány/művészet tanulmányozása előfeltétele volt a filozófia és a teológia tanulásának, ill. a retorika maga is alkotóeleme volt a tudományok között az első helyen álló filozófiának, valamint a teológia segédtudományaként is funkcionált.

A reneszánsz és a humanizmus a retorika újabb térnyerését biztosítja: a filozófia részben összeolvad a retorikával, de a retorika uralja a képzési rendszert, az irodalmat, az udvari, a törvényszéki és a társadalmi életet, az egyházat és a teológiát. 1433/1434-ben trapezunti Georgiosz (1396-1486) elkészíti az újkor első teljes retorika-összefoglalóját (Rhetoricorum libri quinque, első kiadás 1470-ben Velencében). Az első német nyelvű összefoglaló Friedrich Riederer nevéhez fűződik (Spiegel der waren Rhetoric, 1493). Majd a 15. század végétől egyre több retorikai ismereteket tartalmazó mű jelenik meg a humanista kultúra és oktatás részeként (pl. Philipp Melanchthon Elementa rhetoricese 1531-ben), s ezek mindannyian az ókori, főleg cicerói elveken, átvételeken alapulnak.

A 17. században, a barokk korban továbbra is nagy hatást fejt ki a latin iskola-retorika, a kancelláriai retorika és az udvari életben használatos retorika, valamint megnő a társadalmi életben használt beszédtípusok/-műfajok száma. A középkorban kialakult stílustanok megtartják korábban kivívott helyüket, ill. ezek is tovább bővülnek, s a létrejövő poétikákra (költészettan) (pl. Antonio Minturno, Julius Caesar Scaliger; Martin Opitz, Georg Philipp Harsdörffer) is jelentős hatást gyakorolnak. A poézist és poétikát átszövő retorika létrehozza a retorikus költői magatartást (lat. poeta rhetor), amely 1800-ig jelentősen meghatározza az irodalmi életet. A 17. századi Angliában azonban megindul az a törekvés, amely a retorika egyik ideálját, a pátoszt próbálja egyre inkább visszaszorítani az egyszerűség javára. A felvilágosodás elméletei és az empirikus pszichológia tanai hatásukkal mind Angliában mind Németországban hozzájárulnak ahhoz, hogy a retorikai tanok újabb lendületet vegyenek – egészen a romantika koráig. Friedrich Schiller példája mutatja a legjobban, hogy a német klasszika még mindig nagyon fogékony volt a retorikára. De például a romantika korszakához sorolható William Wordsworth is élt még alkalmanként az iskola-retorika eszközeivel. Mindezek ellenére mégis azt mondhatjuk, hogy 1800 óta a retorikai eszközök felhasználását sokkal inkább mesterkélt fogásnak minősítették, az azokkal elérendő hatást pedig csalárd, hamis hatásvadászattal azonosították. Magának a retorikának a tudománya pedig lassan a „szép tudományok”, „szép művészetek” rendszerébe szorul, ott viszont éppen pragmatikus célkitűzései miatt mellékszerepre kényszerül. A 19. század kezdete óta ugyan az ékesszólás kultúrája újra virágzásnak indul (kialakuló parlamentarizmus, szóbeli perek stb.), de ez nem igazán jár együtt a retorika elméletében való elmélyedéssel. A retorikában kialakult kategóriák aztán a szárnyait bontogató nyelvtudomány és stilisztika fogalomtárát, ill. a hermeneutikát gazdagították.

A 20. századi totalitárius rendszerek retorikával való visszaélése a politikai propagandán keresztül először a retorika diszkreditálását eredményezte, majd több okból kifolyólag mégiscsak megnő az érdeklődés a retorika iránt. Éppen a manipulációs technikákkal való elmélyült foglalkozás hoz létre tudományos alapkutatásokat, így például a „rábeszélés művészetével” kapcsolatos kutatásokat (ún. empirische Persusasionsforschung-ot), amelyet „New Rhetoric”-nak vagy „Scientific Rhetoric”-nak is neveznek (így Lasswell 1948, Hovland et al. 1953, Prakke 1965, Geißner 1978, O’Keefe 1990). De a „metafizikus” ill. barokk irodalom újrafelfedezése is mind Angliában, mind Németországban lökést adott a retorika és költészet eszközeinek vizsgálatához. Ezzel párhuzamosan új lendületet vett a medievisztika, a középkor tudománya, amely a maga részéről a retorikával kapcsolatban a folytonosság (kontinuitás) elvét preferálta. Igazi áttörésre mindkét kutatási irány tekintetében csak a második világháború után került sor, Angliában még hamarabb mint Németországban, ez utóbbiban ugyanis a barokk korszakkal kapcsolatos retorikai kutatások csak a 60-as években kezdik élni virágkorukat. Az 50-es években a retorika kutatása új impulzusokat kapott elsődlegesen a filozófia (Stephen Toulmin, Chaim Perelman), a jog (Theodor Viehweg) és a szociológia (Lucie Olbrechts-Tyteca) révén. Előtérbe kerültek az érvelés elméletének kérdései. A klasszikus retorika hagyományától kicsit távolabb esnek a szintén az argumentáció elméletével foglalkozó „új dialektika” (New Dialectic) felvetései Douglas Walton filozófussal az élen, valamint a Frans H. van Emeren és Rob Grootendorst nyelvészek által létrehozott „Pragma-Dialectics”. De a stilisztikán belül is folytak kutatások, többek között retorikai alakzatok vizsgálata céljából (lásd Lausberg kézikönyve 1960, Dubois et al. 1974, Knape 1996, Plett 1975, 2000). Dubois Általános retorikája szintén az „új retorika” (ném. Neue Rhetorik/fr. Nouvelle Rhétorique) elnevezést kapta.

A retorika 20. századi recepciója között találjuk a posztmodern dekonstruktivista eljárást (dekonstrukció). A Darstellung der antiken Rhetorik című előadásában Nietzsche már 1874-ban kiemelte a nyelv retorikával való „átitatottságát”, s ezáltal azt, hogy nyelv és retorika elválasztása nem lehetséges. Ezt a felfogást vitte tovább a filozófiában többek között Jaques Derrida és az őt követők, mint pl. Peter L. Oesterreich, s ez a felfogás vezet ahhoz a meggyőződéshez, hogy akárcsak a filozófiai szövegek, az irodalmiak is többértelműek/többjelentésűek. A dekonstruktivizmus retorikafelfogását azonban többen is kritizálták (Pekar 1994: 520, Vickers 1988: 453) többek között abban a tekintetben, hogy az csak a retorikai elocutio egy kis részét érinti és figyelmen kívül hagyja a retorikai tradíció központi területeit.

Az irodalomtudomány szempontjából a dekonstruktivizmus amerikai szárnyához tartozó Paul de Man emelendő ki. Paul de Man Nietzsche metafizika-kritikájához a kulcsot a retorikai trópus-modellben vélte megtalálni s abban a felismerésben, hogy az irodalom a leginkább a retorikán alapuló „nyelvezet”. De Man kidolgozza a „retoricitás” koncepcióját, megkülönböztetve azt a hagyományos retorika-felfogástól. Ennek értelmében retorikán már nem a perszuázió (,meggyőzés’) céljából való tudatos manipulációt érti, hanem azt a tulajdonságot, amely a nyelvnek és a beszédnek tropológiai szerkezete alapján egyébként is részét képezi. Mivel a nyelvet teljesen átszövik a trópusok, a retorikai alakzatok, nem lehet megbízhatóan különbséget tenni a retorikai és a tulajdonképpeni jelentés között – így például a költői kérdésnél, a metaforánál, az allegóriánál, az iróniánál –, vagyis kérdésessé válik a biztos szövegjelentés. Retorika és retoricitás ezáltal egyenesen lingvisztikai és nyelvfilozófiai tényezővé válnak. De Man az említett nyelvi kettős struktúrából vezeti le a szövegek dekonstruktív dinamikáját, ill. a szövegek „olvashatatlanságát”. De Man retoricitás-elméletének középpontjában azon trópusok dekonstrukciója áll mint a metafora, az allegória, az irónia, a metonímia és a prozopopea (perszonifikáció).

3.1.3. A beszédmű megalkotásának munkafázisai a klasszikus retorika alapján

A klasszikus retorika alapján a beszédmű megalkotása (szövegalkotás/szövegprodukció) a következő munkafázisokból, szerkezeti elemekből áll (lat. officia oratoria ,a szónoki beszéd elkészítésének rendje’):

3.1.3.1. Az inventio

Az inventio (lat. inventio, gör. heurészisz, ,feltalálás’, ,feltárás’) azoknak a beszédelemeknek a feltalálását jelenti, amelyek a szónoklat/beszéd tárgyát hihetővé teszik. A meggyőzés (meggyőzni, lat. convincere, ném. überzeugen, fr. convaincre), ill. rábeszélés (rábeszélni, lat. persuadere, ném. überreden, fr. persuader) mind értelmi mind érzelmi eszközökkel operál. Az elérni kívánt hatást tekintve a szónoklat:

· lat. docere – ,tanít’ (,informál’) – intellektuális hatás elérése;

· lat. delectare – ,megörvendeztet’/,gyönyörködtet’ (mai modern szóhasználattal: szórakoztat) – emocionális hatás elérése;

· lat. movere – ,megindít’ – érzelmi hatás elérése, kiváltása (pl. düh, harag), az indulat, a szenvedély (gör. páthosz) felkorbácsolása.

A szónoklat/beszéd elemeinek feltalálását/feltárását befolyásolja a szónoklat tárgya. Az arisztotelészi felosztás szerint a szónoki beszéd három fajtáját/műfaját (lat. genera orationis) különböztetjük meg,

· lat. genus iudiciale (gör. genosz dikanikon) – ,törvényszéki beszéd’/,a peres ügyekben alkalmazott szónoki beszéd’ (pl. vádbeszéd, filippika);

· lat. genus deliberativum (gör. genosz szümbuletikon) – a ,tanácskozó/politikai beszéd’ – eredetileg a népgyűlésen vagy a szenátusban elmondott beszédet jelentette (pl. választási beszéd, buzdítás, felhívás);

· lat. genus demonstrativum (gör. genosz epideiktikon) – az ,ünnepi/bemutató beszéd’ – eredetileg az ünnepi szónoklatot jelentette, amelyet istenek vagy kiemelkedő emberek (pl. uralkodók, hadvezérek) dicsőítésére mondtak el (dicshimnusz); majd új műfajai is kialakulnak (pl. apológia, gyászbeszéd, vigasztaló beszéd, üdvözlő beszéd).

A törvényszéki és a tanácskozó beszéd valamint a bemutató beszéd funkciójukat tekintve jelentősen eltérnek egymástól: míg a törvényszéki és tanácskozó beszéd a retorika eredeti rendeltetésének megfelelően a közönség érvelés útján való meggyőzésére/rábeszélésére irányul és cselekvésre sarkall, addig a bemutató beszéd tetszeni vagy szemléltetni akar, ill. elsődlegesen az esztétikai meggyőzés céljából alkalmazza a retorikai eszközrendszert s éppen az esztétikum közegén keresztül számos nyelvi ékességet alkalmaz. Mindhárom műfaj hatással volt azonban az egyes korok költői és drámai, de prózai alkotásaira is.

A meggyőzés ill. rábeszélés érdekében a szónok érveket keres (talál fel/tár fel), majd ezeket a lehető legjobb hatás elérése céljából rendszerezi. A szónok az érveket két forrásból merítheti:

· külső körülményekből (külső érvek),

· a tárgy sajátos természetéből (belső érvek).

A külső érvekhez az alapot például törvények, szerződések, tanúvallomások, megállapodások szolgáltatják. Ezek tehát a beszéd tárgyától és a szónok személyétől függetlenül léteznek s feltalálásukban/feltárásukban a retorikának nincs szerepe. A belső érvek feltalálásában/feltárásában azonban már a retorika segítségére van a szónoknak: a belső érvek kialakításához a kiindulási alapot az általános kategóriák, a toposzok (érvforrások/érvlelőhelyek) adják, amelyek magukban rejtik azt a lehetőséget, hogy a szónok a beszéd tárgyától függetlenül, mesterséges módon (a retorikai mesterség segítségével) hozza létre és alakítsa ki az adott tétel bizonyításához, a hallgatóság meggyőzéséhez/rábeszéléséhez szükséges érveket. Az irodalomtudomány a toposzt először formai kategóriaként értelmezte (pl. a hasonlóság toposza vagy az ellentét toposza) s a legáltalánosabb érvénnyel bíró, a legkülönbözőbb egyedi esetekre is alkalmazható toposz, a lat. locus communis (t.sz.: loci communes) (gör. koinosz toposz, t.sz. koinoi topoi) fogalmából indult ki, amely az európai nyelvhasználatban a magyar ,érvforrás’ (nem tévesztendő össze a mai értelemben vett ,közhellyel’, amely nem formai hanem tartalmi kategória), a német Gemeinort (Immanuel Kant, Gotthold Ephraim Lessing) vagy Gemeinplatz (Christoph Martin Wieland, Johann Wolfgang Goethe), az angol commonplace és a francia lieu commun kifejezések alatt honosodott meg. Tulajdonképpen már az ókor óta toposzgyűjtemények sora állt a szónokok rendelkezésére, gondoljunk csak a neolatin „tezaurusz”-okra, a németországi barokk „Schatzkammer”-ekre vagy a népszerű angol „Commonplace Book”-okra. A toposz fogalmát már Arisztotelész is használja Topika című művében, amelyben a logikai és retorikai érvekkel, az érvelés elméletével foglalkozott. A toposz fogalmának értelmezésében mérföldkövet jelentett a német irodalomtörténész és esszéista, Ernst Robert Curtius (1886-1956) magyarázata, aki rámutatott az európai irodalmak tematikai folytonosságára. Curtius meghatározása szerint a toposzok azok a közhelyszerű gondolatok, hasonlatok, általános igazságok, amelyek az ókortól kezdve végigkísérik az európai kultúrát, vagyis nemcsak formai, hanem tartalmi kategóriát is jelölnek.

Az érvlelőhelyek a beszédmű fajtája szerint természetesen különböz(het)nek egymástól, viszont a kiindulási alaphelyzetet tekintve mégis megemlíthetjük a Matthieu de Vendôme (13. század) által hexameterbe foglalt „aranyszabályt”:

„quis, quid, ubi, quibus auxilis, cur, quomodo, quando”

– tehát: „ki, mit, hol, miáltal, miért, mi módon, mikor” – amelyet aztán az angol rétor, Thomas Wilson (16. század) a következőképp adott vissza anyanyelvén:

„Who, what, and where, by what help, and by whose:

Why, how, and when, do many things disclose.”

Vagyis a következő érvlelőhelyek foglaltatnak itt össze: személy, dolog, hely, eszköz, ok, módozat és idő. Ezeket az érvlelőhelyeket aztán tovább lehetett differenciálni, például a személy esetében szerepet kapott annak neve, származása, neme, hazája, kinézete, tulajdonságai, neveltetése, rendi hovatartozása, vagyoni helyzete stb. De a többi érvlelőlehellyel is ugyanígy jártak el, s ezáltal egy jól felépített argumentációs váz keletkezett.

3.1.3.2. A dispositio

A dispositio (lat. dispositio, gör. taxisz): ,elrendezés’ a szónoki beszéd szerkezeti egységeinek hatékony elrendezését, ill. ennek elméletét jelenti, bár az elrendezésre bizonyos tekintetben kihat az inventio is, például az érvforrások megválasztásával. A dispositio-n belül több elrendezési típust találunk a klasszikus retorikai kézikönyvekben.

· A klasszikus szónoklat a következő szerkezeti egységekből áll:

lat. exordium (,bevezetés’ gör. prooimion):

a bevezetés célja a figyelem és érdeklődés felkeltése, valamint a rokonszenv, a jóindulat megnyerése, többek között exordium-toposzok (pl. szerénységtoposz) segítségével;

lat. narratio (,elbeszélés’ gör. diegészisz):

a narratio az összefüggések megértése érdekében az előzmények rövid, világos ismertetését, elbeszélését jelenti;

lat. argumentatio (,érvelés’ gör. pisztisz):

az argumentatio a szónoki érvelés azon része, amely a szónok álláspontjának megindoklását tartalmazza; két részből állhat: az álláspont helyességének pozitív érvekkel való alátámasztásából, bizonyításból (lat. confirmatio), ill. az ellenfél cáfolatából (lat. refutatio);

lat. peroratio (,befejezés’ gör. epilogosz):

a befejezés rendszerint rövid összefoglalót (lat. conclusio), a beszéd főbb pontjainak megismétlését tartalmazza (lat. recapitulatio), de a lélek nemes indulatainak felkeltésére is szolgál, vagyis a szónok még egyszer a közönség figyelmébe ajánlja érveit és azok helybenhagyására vagy követésre buzdít.

Az itt vázolt tagolás klasszikus példát testesít meg. A bevezetés és az érvelés közé néha beékelődhet például a lat. propositio (gör. prothészisz), a téma felvezetése, tárgyalása, és/vagy a lat. divisio (gör. partíció), az érvelés tagolása, míg más beszédekben a bevezetés, az elbeszélés vagy a cáfolat rendkívül lerövidül, vagy éppen elmarad.

A levél (lat. epistola) és a prédikáció (lat. sermo, concio) szerkezeti elemeit itt most nem tárgyaljuk.

3.1.3.3. Az elocutio

A beszédmű megalkotásának folyamatát a kidolgozás, vagyis a „feltalált” és elrendezett/megszerkesztett beszédelemek megfelelő nyelvi formába öntése zárja le. Ehhez szükség van a nyelvi rendszer eszközeinek ismeretére, a szóvá szerkesztés (morfológia), a szóból mondattá szerkesztés (szintaxis), a jelentéstan (szemantika), valamint nyelvhelyességi és stilisztikai (ill. helyesírási) ismeretekre.

Az elocutio (lat. elocutio, ,ékesszólás’, gör. lexisz) mint a szónoki beszéd nyelvi kifejezésének tana három fő területet foglal magában, melyek egymást feltételezik, de ugyanakkor át is fedik:

· stíluskövetelményeket (lat. virtutes elocutionis);

· stíluskategóriákat/-alakzatokat (lat. figurae elocutionis);

· stílusfajtákat/-szinteket (lat. genera elocutionis).

A beszédmű stílusának legfőbb követelménye a világosság, amelyet a klasszikus retorika szerint a szabatosság (lat. aptum), a tisztaság (lat. perspicuitas) és a nyelvtani helyesség (lat. puritas) biztosít. Ezekhez járul még hozzá a ritmus és a harmónia. Az aptumban kifejezésre kell jusson a stílus és a szónok, a stílus és a közönség, a stílus és a szövegszituáció, valamint a stílus és az anyag kongruens viszonya. A klasszikus retorika három stílusszintet különböztet meg egymástól:

· A lat. genus humile-t – a mindennapi/közönséges stílusszintet (másként az alacsonyabb stílust vagy könnyű stílust), amelyre az egyszerű, világos, pontos fogalmazás a jellemző; a szónok eltekint a beszéddíszek alkalmazásától, mindenekelőtt informálni és tanítani akar (lat. docere).

· A lat. genus medium/mediocre-t – a középső stílusszintet (másként a közepes stílust), amelynél a beszédmű készítője már gazdagabban alkalmaz beszéddíszítő elemeket s célja a megörvendeztetés/gyönyörködtetés (lat. delectare).

· A lat. genus grande/grave/sublime-t – a magas/emelkedett stílusszintet (másként a magas stílust vagy magasztos stílust), amely a retorikai formakincs nagyfokú alkalmazásával mind értelmi, mind érzelmi tekintetben megindítja/tettre sarkallja a publikumot (lat. movere).

A szónoknak tehát a megfelelő stílust, kifejezésmódot kell választania ahhoz, hogy hitelessé váljon közönsége előtt és hatni tudjon rá, vagyis tekintettel kell lennie a nyelvhasználattal/nyelvhelyességgel kapcsolatos elvárásokra. A beszédmű tisztasága mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy az csak egyetlenegy értelmezési lehetőséget enged meg. Az a beszédmű ugyanis, amely több értelmezési lehetőséget kínál, elhomályosítja (lat. obscuritas) az eredeti tartalmat, és megnehezíti, megakadályozza annak pontos megértését. A költői szövegeknek viszont éppen ez az egyik legfőbb jellemzőjük. Az elocutioban megbúvó esztétikai elv, a díszítés (lat. ornatus) elmozdulhat az obscuritas irányába, ugyanakkor éppen a nyelvi díszítés az, amely előfeltételét képezi a gyönyörködtetésnek/megörvendeztetésnek (lat. delectare).

A stílus szépségének és hatásosságának fontos eszközeit képezik az alakzatok (gör. szkhéma, lat. figurae), az általános nyelvhasználattól vagy a szabályok előírta „normáktól” eltérő kifejezések, amelyek ún. átalakító eljárások eredményeként jönnek létre (lásd fentebb is). Hagyományos felosztás szerint az alakzatok négy típusáról beszélhetünk: (1) a szavak hangalakját módosító hangalakzatokról, (2) a szavak jelentését módosító szóalakzatokról (ezeket a retorikák egy része trópus néven választ el az alakzatoktól), (3) a mondat szerkezetét módosító mondatalakzatokról, (4) a mondatnál nagyobb egységekkel operáló ill. a mondat szerkezeti szabályaitól független gondolatalakzatokról. A mondatalakzatoknak és a gondolatalakzatoknak elválasztására tulajdonképpen csak az újkeletű retorikákban (Lausberg, Dubois) került sor. A klasszikus retorikában a trópus nem más, mint egy szónak vagy szósornak átvitt értelmű használata. A trópusok száma és felosztása vita tárgyát képezi a retorikákban: Qunitilianus például még 11 trópust különböztetett meg egymástól. Összefoglalóan a klasszikus retorikában négy alaptrópusról beszélhetünk: a metaforáról, a metonímiáról, a szinekdochéról és az iróniáról.

Az átalakítás módja szerint a klasszikus retorika a következő alapműveleteket különbözteti meg egymástól:

(1) a bővítésen, kiegészítésen alapuló adjekciót (lat. adjectio) (vö. van Dijk: addíció – hozzáadás)

(2) a csökkentésen, elhagyáson/kihagyáson alapuló detrakciót (lat. detractio) (vö. van Dijk: ellipszis – elhagyás)

(3) az elemek felcserélésén alapuló transzmutációt (lat. transmutatio) (vö. van Dijk: permutáció – felcserélés)

(4) a helyettesítésen (egy várt elemnek egy kevésbé várttal való felcserélésén) alapuló immutációt (lat. immutatio) (vö. van Dijk: szubsztitúció – helyettesítés)

[ill. paralelizmust/ismétlést és oppozíciót]

A következőkben az alapműveletek, ill. szintaktikai és szemantikai aspektusok szerint csoportosítva adunk betekintést a fejezet elején vázolt (Teun A. van Dijk) retorikai struktúrákba, példák segítségével.

3.1.3.3.1. Adjekció (hozzátoldás/kiegészítés/bővítés)

A. szintaktikai

gör. epanalepszisz (lat. geminatio): ismétlésen alapuló mondatalakzat; azonos szavak, szócsoportok tetszőleges helyen (elöl, középen, hátul) való ismétlődése:

csontig, velőig fekete

fekete

fekete, fekete, fekete,

Fekete ég és fekete tenger

(Babits Mihály: Fekete ország)

Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva

Kezdődik csöndesen az óceán siralma,

Matróz hajóra kap.

Az ember felzokog, azt mondja „miserére”

S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére

És sír, zokog a hab.

(Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

Ford.: Kosztolányi Dezső)

Sikongnak a meleg szelek

Messze Délen, messze Délen,

Várnak reánk, várnak reánk

Valahol egy tengerszélen.

(Ady Endre: Várnak reánk Délen)

gör. anafora (,visszahozás’): ismétlésen alapuló mondatalakzat, egy szónak vagy szócsoportnak egymást követő kijelentésegységek elején történő (legalább még egyszeri) megismétlődése:

Te vagy az, aki után lámpással futottam.

Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.

Te vagy az, akiért érdemes az élet.

Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

(Kassák Lajos: Négy sorok I.)

Hol zsarnokság van,

Ott zsarnokság van

Nemcsak a puskacsőben,

Nemcsak a börtönökben;

(Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról)

Holnap éjjel elérek valakit,

Holnap éjjel elfelejtem a multam,

Holnap éjjel mese lesz a világ

S én mesélek testemben megindultan.

(Ady Endre: Elindult egy leány)

gör. epifora: ismétlésen alapuló mondatalakzat, az anafora ellentéte: egy szónak vagy szócsoportnak egymást követő kijelentésegységek végén történő (legalább még egyszeri) megismétlése:

Künn a fagy közelít.

Öröm, gond közelít.

Karácsony közelít.

A hegyek hátait,

fenyőfák sátrait

ünnepre meszelik.

(Babits Mihály: Beteg-klapancia)

Morogva meglapulnak otthon az előkelők, zúgolódnak:

„Puszta helyre hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;

nem lágyítja meg panasz és jaj, éjjel-nappal falakat épít;

anyától fiát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;

asszonytól urát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;

a jegykendőket elszakítja, éjjel-nappal falakat épít …”

(Gilgames-eposz, ford. Rákos Sándor)

Hol zsarnokság van,

Ott zsarnokság van

Nemcsak a puskacsőben,

Nemcsak a börtönökben.

(Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról)

gör. szimploke: ismétlésen alapuló mondatalakzat, az anafora és az epifora összekapcsolása: egy szónak vagy szócsoportnak és egy másik szónak vagy szócsoportnak egymást követő kijelentésegységek elején valamint végén történő (legalább még egyszeri) megismétlése:

S széles tenyerével megragadá

A lágyszivü kántor gallérját,

S fölemelte a térdepelésből,

Hogy talpa sem érte a földet;

Aztán meg letevé,

Hogy az orra is érte a földet.

(Petőfi Sándor: A helység kalapácsa)

gör. anadiploszisz (,kettőzés’): ismétlésen alapuló mondatalakzat; valamely szövegrész végének ismétlődése a rá következő szintaktikai, metrikai egység elején:

Lefekszem. Óh, ágyam,

Óh, ágyam, tavaly még

Tavaly még más voltál.

Más voltál: álom-hely.

(Ady Endre: Az ágyam hívogat)

– Bizony csak meghalok, anyám, édesanyám,

Görög Ilonáért, karcsú derekáért.

Karcsú derekáért, gombos ajakáért,

Gombos ajakáért, piros orcájáért!

(Görög Ilona (székely népballada))

gör. küklosz. (lat. redditio): ismétlésen alapuló mondatalakzat; egy mondat/mondatrész, verssor vagy versszak/egész szöveg körbezárása/bekeretezése ugyanannak a szónak vagy szövegrésznek a megismétlésével:

Őrölj, malom, őrölj,

Mert hisz Pittakosz őröl,

Ki uralja hatalmas Mütilénét.

(Plutarkhosz: Malomdal

Ford. Szepes Erika)

Szép vagy alföld, legalább nekem szép!

(Petőfi Sándor: Az alföld)

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomorú vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

(Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában)

Minthogy belőle egyéb nem maradt,

szeretem, ami körülötte volt,

a kis párnát, melyre feje hajolt,

karperecét, elárvúlt tárgyakat,

a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb

erdőket, városokat, úti port,

amit együtt vertünk fel, a mosolyt,

mely szivéből a szemébe szaladt,

mikor festették: – nem pótolja, de

az egész világ tele van vele

s most tudom csak igazán, mennyire;

ég s föld s minden hozzá kapcsolat:

szeretnem kell gondolataimat,

minthogy belőle egyéb nem maradt.

(Szabó Lőrinc: Egyéb nem)

gör. poliszindeton ismétlésen alapuló mondatalakzat, kötőszóhalmozás, az aszindeton ellentéte:

Most tél van és csend és hó és halál,

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten.

(Vörösmarty Mihály: Előszó)

rím: (gör. homoeoteleuton): szavak, szóvégek hangzásbeli egyezése/összecsengése a verssorok végén (ritkábban verssorokon belül) – lásd még a különböző rímfajtákat a líra tárgyalásánál:

És éreztem: szívembe visszatér

És zuhogó mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

(Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)

gör. alliteráció (,ismétlés’): Az anaforával rokon ismétlésalakzat, egy hangnak vagy hangcsoportnak egymást követő (legalább két) szó vagy szótag élén történő megismétlése. Alliterációnak nevezik egymástól távolabb eső, de még egy szintaktikai vagy ritmikai egységen belüli szavak első hangzójának összecsengését is.

veni, vidi, vici

(Julius Caesar)

Elindítja szőrpamacsát,

Kiereszti kedves bocsát,

Küldi lápra kullognia,

Bokron, – berken ballagnia,

Irtás szélén csörtetnie;

Tisztás tájon törtetnie.

(Kalevala)

Más költők – mi gondom ezekkel?

Mocskolván magukat szegyig,

Koholt képekkel és szeszekkel

Mímeljen mámort mindegyik.

(József Attila: Ars poetica)

Idetartozik még például események, eseménysorok ismétlése elbeszélő szövegekben (pl. a Holle anyó című mesében).

B. szemantikai

gör. hiperbola (lat. superlatio, ,áthágás’, ,túlzás’): egy dolog vagy jelenség egészének vagy valamelyik jellemzőjének túlzó, a valósághoz képest nagyított kifejezése a nagyobb hatás elérése érdekében:

Zsigmond király, te vadállat,

Ne nyomjad úgy a vállamat.

(Petőfi Sándor: Kont és társai)

Alvó szegek a jéghideg homokban.

(Pilinszky János: Négysoros)

A népmesékben is gyakran megfigyelhető ennek a retorikai alakzatnak a használata: Hamupipőke például a legszelídebb, legjobb lány, míg mostohája a leggonoszabb teremtmény.

gör. klimax (lat. climax) fokozás, mely az ismétlődő elemek szemantikai intenzitásának pozitív emelkedéséből fakad:

Kertem nárciszokkal

Végig ültetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt,

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt

(Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez)

veni, vidi, vici

(Julius Caesar)

gör. pleonazmus: szószaporítás, azonos jelentésű szavak, kifejezések fölösleges halmozása:

saját két szememmel láttam

gör. tautológia (,ugyanaz’): ugyanannak a mondanivalónak, nyelvi viszonynak újbóli fölösleges kifejezése:

Nevetséges az, amin nevetni lehet.

3.1.3.3.2. Detrakció (kihagyás/elhagyás)

A. szintaktikai

gör. ellipszis/ellipszosz: az ellipszis szó vagy mondatrész kihagyását jelenti, mindennek hiánya azonban a nyelvi kontextusból rekonstruálható:

Lélek az ajtón se be se ki!

(Arany János: Tetemre hívás)

vagyis:

Lélek az ajtón se be se ki [nem mehet]!

gör. zeugma (,ráértés’): tömörség, grammatikai mondatalakzat, amely többtagú nyelvi egység valamelyik részének elhagyását jelenti, úgy, hogy a párhuzamos résztagok közül a megmaradó átveszi az elhagyott szerepét:

Meddig lesz még úr a betyárság

És pulya had, mi milliók?

(Ady Endre: A magyar jakobinus dala)

(vagyis:

Meddig lesz még úr a betyárság

És [meddig leszünk] pulya had, mi milliók?

Az egyik jelen volt, a másik nem.

(vagyis: Az egyik jelen volt, a másik nem [volt jelen])

gör. aszindeton: kötőszó elhagyása szavak, mondatrészek, mondatok között. A kötőszavak elhagyását ritmikai, verstani okok is indokolhatják.

Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, –

Félreálltam, letöröltem.

(Arany János: Epilógus)

vagyis:

Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, - [hanem]

Félreálltam, [és] letöröltem.

Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett

minden a hírre, s megállt: valami

s „Legyen!” a „Ne legyen!”-t mondta ki.

(Szabó Lőrinc: A hír)

vagyis:

Mozgás [és] kép [és] hang, fagyott-merevedett

Minden a hírre, s megállt: valami

S „Legyen!” a „Ne legyen!”-t mondta ki.

Kunyhó, olaj-mécs, munka, éhség,

Gyermek, rongy, szégyen és a többi

(Ady Endre: Az öreg Kúnné)

- idő és/vagy eseménykihagyások elbeszélő szövegekben.

B. szemantikai

gör. antiklimax: fokozás, mely az ismétlődő elemek szemantikai intenzitásának negatív emelkedéséből fakad:

Most… árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,

Mely temetőbül, mint kísértet,

Jár még föl a halál után…?

Hímzett, virágos szemfedél…?

Szó, mely kiált a pusztaságba…?

(Arany János: Letészem a lantot)

gör. litotész: ,túlzás’, valamely dolognak vagy jelenségnek a kelleténél enyhébb módon való kifejezése, tagadó szerkezetű körülírás:

Ami pedig Szűcs György gazdát

Máskülönben illeti:

Nem bolond ember volt ám ő:

Ládájába’ pénz, egy bögre,

Azonkívül juha, ökre

És – szamara volt neki.

(Arany János: A bajusz)

Más sem csinálta volna szebben!

Személye a bíróság előtt nem ismeretlen.

- konnexió megtörése, koherencia megtörése, preszuppozíciók kihagyása.

3.1.3.3.3. Transzmutáció (áthelyezés/felcserélés)

A. szintaktikai

lat. inversio (,megfordítás’): a szokásos szintaktikai szórend megváltoztatása:

Megáradva hulla könnye két szemének

Az ábrázatjára kedves szülőjének.

(Arany János: Toldi VI.)

Toldi is álmában csehen győzedelmet

És nyert a királytól vétkéért kegyelmet.

(Arany János: Toldi X.)

gör. hiperbaton: két, szintaktikailag szorosan összetartozó szó elválasztása a szórend módosításával, ill. egy vagy több szó közbeiktatásával:

Külön alkuja lehet a halállal,

Akit, amikor milliókat vállal,

Nem bámított az élet sok új kapuja.

(Ady Endre: Hunn, új legenda)

Menvén hát Jónás, első nap kiére

egy sátrakkal telt, csillagforma térre,

s az árusok közt, akik vad szakállát

és lotyos, rongyos ragadós ruháját

ahol helyet, vőn, kórusban nevették,

kiáltott, mint az Úr meghagyta, ekként…

(Babits Mihály: Jónás könyve)

gör. kiazmus: tükörszerkezetű mondatalakzat, amelyben két-két azonos formájú vagy funkciójú (pl. alany – állítmány, jelző – jelzett szó) nyelvi egység egy a+b / b+a képlet szerint szimmetrikusan rendeződik el:

Kigyúladt ö r e g m é h e s ü n k,

L e g s z e b b c s i k ó n k a lábát törte.

(Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára)

s mint álmos ólom ez a k r i p t a b o l t,

oly ólmos álom é l t e d és a k o r.

(Babits Mihály: Ősz, kripta, ciprus, szüret, tánc, kobold)

B. szemantikai

- az elbeszélés természetes rendjének megtörése.

3.1.3.3.4. Immutáció/szubsztitució (helyettesítés)

A. szintaktikai

költői kérdés: olyan kérdés, amely nem vár választ; a figyelem felkeltésére, a kifejező erő növelésére szolgál:

Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel?

(Ciceró)

- felszólító mód alkalmazása „ha.., akkor…” helyett:

Tanulj, hogy tudj.

B. szemantikai

gör. szinekdoché: belső szemantikai érintkezésen alapuló jelentésváltozás, melynek során egy dolgot egy neki jelentéstanilag (és logikailag) alá- vagy fölérendelt dolog nevével jelölünk:

De a basa még él mennykő nagy hasával,

S Kukoricza Jancsit célozza vasával.

(Petőfi Sándor: János Vitéz)

gör. antonomázia: köznév vagy körülírás használata egy tulajdonnév helyett, ill. tulajdonnév használata köznév helyett:

József fia = Jézus

az utolsó lovag = I. Miksa császár

a pokol fejedelme = ördög

gör. metonímia (,névátvitel’): a nyelvi jelek térbeli, időbeli vagy oksági kapcsolatán alapuló jelentésváltozása, amelynek során egy dolgot egy másik, vele nem belső (szükségszerű), hanem csak külső (esetleges) kapcsolatban álló dolog nevével jelölünk:

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

akinek nem jut kapanyél;

kinek bajszán nem billeg morzsa,

ki setét gondok közt henyél;

(József Attila: Mondd, mit érlel…)

gör. metafora: hasonlóságon alapuló jelentésváltozás:

Kaszák villannak az egen,

suhogó rendekben dől a zápor.

Nagy nyalábokban, szélesen

borul a szál, zizeg, aláhull.

És búzaszemekként a cseppek

tetőkön pattognak, peregnek.

(József Attila: Eső)

gör. szinesztézia (,együttérzékelés’, ,összeérzés’): az elsődleges és másodlagos érzékelés összefonódása; a különböző érzékelési területekhez tartozó szavak összekapcsolása:

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,

Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

(Ady Endre: A fehér csönd)

Sűrű csönd ropog a havas mezőben.

(József Attila: Holt vidék)

Nekropoliszban zene zendült

Egy süket, őszi napon.

Én már meghaltam akkor régen

S feküdtem vörös ravatalon.

(Ady Endre: Költözés átok-városból)

gör. perszonifikáció (,megszemélyesítés’): a két kapcsolatba hozott fogalom közül az egyik valamilyen elvont fogalom, természeti jelenség vagy élettelen tárgy, a másik valamilyen élőlény, s ezzel utóbbi tulajdonságait, cselekvőképességét visszük át az előbbire. A klasszikus retorikában a halottak és a távollevők emberi tulajdonságokkal való felruházását jelenti.

Beszél a fákkal a bús őszi szél,

Halkan beszélget, nem hallhatni meg;

Vajon mit mond nekik? Beszédire

A fák merengve rázzák fejöket.

(Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél)

gör./lat. allegória (,másról beszélni’): hasonlításon alapuló gondolatalakzat; képletes beszédet jelent, vagyis kettős jelentése van: egy közvetlen és egy áttételes, például Petőfi Sándor Feltámadott a tenger című versében a forradalom ábrázolása háborgó tengerként. Vagy: lant = költészet, lánc = rabság).

gör. irónia (,tettetés’): a valósággal vagy a közvélemény értékítéletével nyilvánvalóan és szándékosan ellentétes módon jelenít meg egy dolgot vagy jelenséget:

A királyi udvarból ily

Nyájas szavak jöttek:

„Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess,

Aztán dögölj meg!”

(Petőfi Sándor: Bánk bán)

3.1.3.3.5. Oppozíció

Az oppozíció az ellentét kifejezésére szolgál.

A. szintaktikai

gör. antitézis: két ellentétes jelentésű szó vagy kifejezés szembeállítása egy mondaton vagy egy szélesebb nyelvi-logikai egységen belül:

Ez [a szerelem] lakik most bennem,

Ez lakik most keblem szobájában

Halvány arccal és sötét ruhában.

(Petőfi Sándor: Mi vagy, keblem?)

B. szemantikai

gör/lat. oximoron: két, egymást látszólag kizáró, egymással szemantikailag ellentétes fogalmat mondattanilag függő helyzetbe hozó alakzat:

a térben a fekete nap ragyog

(Weöres Sándor: Hölderlin)

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!

Nem mindenestül rejt a cenki sír;

Oszlásodat még a család siratja –

Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...

(Arany János: Széchenyi emlékezete)

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

víg ditirambusa: daktilusok.

(Áprily Lajos: Március)

Fejem fölé a csillagok

jeges tüzet kavarnak,

(Pilinszky János: Téli ég alatt)

e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

(Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy)

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok.

(Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben)

3.1.3.4. A memoria

Ez a fázis (lat. memoria ,memorizálás’, ,emlékezet’, gr. mneme) az elmondandó szónoklat memorizálása, emlékezetbe vésése, ami a gyakorlati előadási technika részét képezi.

3.1.3.5. A pronuntiatio

A szónoklatnak ez a fázisa a már elkészült és memorizált beszéd előadását jelenti (lat. actio vagy lat. pronuntiatio ,előadás’, gör. hüpokriszisz), az előadásmód, a gyakorlati előadási technika részét képezi.

3.2. Az irodalmi szöveg szemantikai aspektusai

Az irodalmi szöveg sajátos szemantikai jegyekkel rendelkezik, melyek meghatározzák a szöveg elemeinek egymáshoz való viszonyát a jelentés strukturálódásának sajátos folyamatait, azaz a szövegbelső szemantikai összefüggéseket, valamint az irodalmi szövegekben konstituálódó szövegvilág szövegkülső, azaz referenciális viszonyait: az irodalmi szövegek szövegkülső szemantikai viszonyai alapvetően abban gyökereznek, hogy ezek a szövegek fiktívek, vagyis a szövegvilág és a valós világ között nem áll fenn közvetlen referencia, a fikció, a fikcionalitás az irodalmi szövegek alapvető jegye.

3.2.1. Az irodalmi szöveg belső szemantikai viszonyai

Amint a 2.4. fejezetben látható volt, Jakobson a poétikai funkció működésével kívánta magyarázni az irodalmi szövegek bizonyos sajátosságait, megformáltságát. Az irodalmi szövegben (mint általában minden „jólformált” szövegben) olyan összefüggések, belső összetartó viszonylatok jönnek létre, amelyek e szövegek koherens (konzisztens) mivoltát, összefüggéseit, összefüggésrendszerét meghatározzák. A szépirodalmi alkotások kifejezései is attól válnak igazzá, hogy konzisztensek-e egy bizonyos, az értelmező által feltárandó elmélet alapján.

Jakobson poétikai funkciója is ezt a sejtést erősíti. Ő azt mondta: A szépirodalmi műben a szelekció tengelyén létrejövő egyenértékűségek helyett a kombináció tengelyén létrejövő egyenértékűségek válnak dominánssá. Sőt, az a megfogalmazása, hogy „a poétikai funkció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti” („the poetic function projects the principle of equivalence from the axis of selection into the axis of combination”) egyenesen azt sugallja, hogy a korrespondencia elv alapján meghatározható egyenértékűségeket konzisztenciát létrehozó egyenértékűségekkel kell felcserélni. (Mellesleg a latin consistere alapjelentése ‚sűrűvé válás’, a német nyelv pedig ‚sűrítménynek’ – Dichtung – nevezi a költészetet.) Mint láttuk, Jakobson felfogásában a konzisztenciát a jólválogatott jeltestek (fizikai) tulajdonságai közötti egyenértékűségek hozzák létre. Bár ezek az egyenértékűségek is – ikonikus értelmezhetőségük révén – a kijelentés igazságát sugallják; ebben az értelemben „poétikus” a meggyőzésre törekvő, s nem a csupán csak a jelhasználatra való beállást megkívánó szlogen („I like Ike”). De Jakobson is hangsúlyozza, hogy a szépirodalmi művek vizsgálata nem merülhet ki a használt jeltestek másodlagos konzisztenciájának nyelvészeti feltárásában. Ezt mi úgy értelmezzük, hogy a szépirodalmi művek konzisztenciája nem alapulhat egyedül és meghatározóan a jeltestek másodlagos konzisztenciáján. Közelebbről azért nem, mert a szépirodalmi művek esetében sem a jelenség (dolog, tényállás), ami a szelekciós lehetőségeket korlátozná, nem előre adott, sem a kombináció tengelyén nem szükségszerű fizikai egyenértékűség által formált szekvenciákat lérehozni. A poétikai funkció ugyan minden szépirodalmi műben érvényre juthat, de megléte nem elégséges ahhoz, hogy egy komplex jelet szépirodalomnak minősítsünk.

De akkor hogyan értsük azt, hogy a szépirodalmi alkotások kifejezései attól válnak igazzá, hogy konzisztensek-e egy bizonyos, az értelmező által feltárandó elmélet alapján? Már érzékeltettük elképzelésünket Johann Wolfgang von Goethe Wahlverwandtschaften (Vonzások és választások) című regényére utalva. Most röviden megismételjük ezt két (lírai) költeménnyel kapcsolatban, egyúttal elméletileg is új elemekkel gazdagítva a példát: kiemelve azt, hogy az egyenértékűségek nemcsak a jólválogatott jeltestek tulajdonságai révén, hanem a jelöletekhez kapcsolt jelentések, s ezáltal a jelöletek között is létrejöhetnek. Az 1.2. fejezetben foglalkoztunk Goethe egyik híres alkotásának, a Wanderers Nachtlied (Vándor éji dala) címen elterjedt versének különböző, az irodalomtudományos értekezésekben fellelhető megközelítésének típusaival. Jakobson nyelvi funkcióinak bemutatása kapcsán idéztük József Attila Altató című versét. Mindkét művet lehet életrajzilag is vizsgálni, mint a szerzők életének dokumentumát, azonosíthatjuk a goethei táj interpretamensét: az ilmenaui hegyvidéket, megtaláhatjuk a „kis Balázs” interpretamensét Gellér Balázsban. Az Altatót használhatjuk retorikai funkciójú szövegként is: idézhetjük egy olyan szituációban, amikor is egy kisgyermeket szeretnénk meggyőzni arról, hogy el kell aludnia. Aktualizálhatjuk is: Balázs helyett mondhatunk Tamást, anélkül, hogy a szöveg „poétikai megcsináltságát”, prozódiáját megzavarnánk, ha az elaltatandó gyermeket Tamásnak hívják, de mondhatunk Marcit vagy Mátét is, kisebb zökkenőkkel terhelve az egyenértékű szekvenciákat, ám anélkül, hogy ezzel törölnénk a szöveg egészének poétikai funkcióját. De sem az életrajzi megközelítés, sem a retorikai alkalmazás nem érinti a két szövegnek szépirodalomkénti értelmezését. A költemények akkor „árulják” el az általuk hordozott leglényegesebb információikat, ha megtaláljuk azokat az elveket, amelyek jelkészletüket és azok kapcsolódási módját a jelölet és a jelentés szintjén is meghatározzák. A két verset azért is tárgyalhatjuk együtt, mert hipotézisünk szerint mind a két vers felépítésüknek egy bizonyos absztrakciós szintjéig azonos elvekből vezethető le: vagyis szépirodalmi lényegüket tekintve annak ellenére összehasonlíthatók, hogy időben, térben egymástól távol, különböző élethelyzetű szerzőktől születtek. Különböző a köznyelv is, amire épülnek, és a szokásos szövegtipológiák is többnyire különböző „műfajok”-ba sorolnák: A vándor éji dala külső jegyek alapján lehet például helyzetdal, az Altató pedig altatódal. A közös elvet, amely a költemények felépítését irányítja – nem törekedve itt a megfogalmazásban a maximálisan elérhető pontosságra –, egy etikai normában találjuk meg, amely az emberi magatartás egyik lehetséges normája. Ez a norma, amely mindkét költemény világában a természeti törvények szükségszerűségével jelenik meg, feltételezi, hogy az ember és a világ, amelyben él, két egymástól különböző állapotban van, elérendő célnak pedig azt tekinti, hogy azonos állapotba: összhangba kerüljenek, mivel egylényegűek. Potenciális ellenállást az ettől való félelem jelenti, mely (ön)meggyőzéssel győzhető le: az érvelés az elérendő állapotban lévők felsorolásával történhet.

Idézzük ismét fel előbb Goethe versét, s Tóth Árpád fordításához tegyük hozzá egy, a „poétikai funckióra” és a magyaros megfogalmazásra nem ügyelő, de Tóth Árpád szóválasztását követő „nyers” fordítást:

Über allen Gipfeln

Ist Ruh,

In allen Wipfeln

Spürest du

Kaum einen Hauch;

Die Vögelein schweigen im Walde.

Warte nur, balde

Ruhest du auch.

Minden bérc felett Immár minden bércet

nyugalom van, csend ül.

Minden lombban Halk lomb, alig érzed,

alig érzel lendül:

egy leheletet is; sóhajt az éj.

A madárkák hallgatnak az erdőben Már búvik a berki madárka,

Várj csak, nemsokára te is nemsokára

Nyugszol te is nyugszol, ne félj.

A költemény korábban idézett strukturalista értelmezése lényegében megfelel annak, amit a fentebb megfogalmazott normából vezethetünk le, bár ez inkább a Goethe-vers rövidségéből fakad. A strukturalista eljárás szemantikailag egyenértékű, egymással a hasonlóság és a különbség viszonyában lévő osztályokat (paradigmákat) keres, amelyek alapján általánosításokat vonhat le. A megalkotottság módjában információt kereső eljárás azokat a konstrukciós szabályokat keresi, amelyek az egyenértékű osztályok létrehozását megkövetelik, s ezáltal a költemény különböző rétegeiben létrejövő egyenértékűségeket, általánosan, az alkotás felépítésében megmutatkozó rendet magyarázni képesek. Ez a szisztematikus eljárás pontosan mutatja, hogy mit képes egy alkotásban a felállított szabályrendszer megmagyarázni, s mit nem, valamint arra is alkalmas, hogy különböző szépirodalmi alkotások milyen mértékig azonosak és miben különbözőek. Ezeket az ismereteket aztán különböző összefüggésekben – nemzeti és egyetemes irodalomtörténeti, eszmetörténeti, kultúrantropológiai, szociológiai stb. – lehet értelmezni és további vizsgálat tárgyává tenni. Ehhez az eljáráshoz, amely az irodalmi művek fikcionális olvasatában megjelenő világokat, mint konstrukciós szabályok érvényülése révén lehetséges világokat fogja fel, a strukturalista értelmezés úgy viszonyul, ahogy a heurisztikus, hipotézist kereső eljárások a deduktív, tézis bizonyítására szolgáló eljárásokhoz viszonyulnak.

Tehát abból indulunk ki, hogy lehetséges egy olyan világ, amelyben az egyed, és az, ami körülveszi, két egymástól különböző állapotban van. Az egyednek rá kell jönnie, hogy elérendő céljának/állapotának azt kell tekintenie, hogy azonos állapotba: összhangba kerüljön azzal, ami körülveszi. Goethe versében az egyedet a „vándor” jelentéssel felruházott jelölet képviselheti, azt pedig, ami körülveszi, a természet. A vándor megadottságának módjából következően mozgásban van, a természet nyugalomban lehet. Bár a versben megjelenő (kezdő) állapotban az útban lévő vándort is ideiglenesen nyugalmi állapotban találjuk, vándorlásának egyik állomásán, ami képessé teszi finom érzéki ingerek befogadására. Ha a normánk érvényes, akkor a vándort körülvevő természet egészének viszont a vándorhoz képest tartós nyugalmi állapotban kell lennie. A természet nem állhat csak élettelen összetevőkből, mert akkor az egyed nem lehetne része. Ezt a felfogást megjelenítendő kell a természetet alosztályaiban is ábrázolni, mégpedig olyan rendben, hogy az utolsó osztályt az egyed képezze. Ezért a természet alosztályainak felsorolása az élettelen - élő és az érzékelő individuumhoz viszonyított távol - közel kritériumok alapján kell, hogy rendezett legyen. A távol - közel rendezettség közvetetten érvényesülhet az individuum érzékelésének ismert hatóköre révén: legtávolabb kell, hogy legyenek a szubjektumtól az élettelen, de jól látható bércek, közelebb a gyenge légmozgást a szubjektummal együtt „érzékelő” lombok (a fák csúcsai), legközelebb pedig a kicsiny madárkák az erdőben, amelyek, ha énekelnének, hallhatók lennének. (A fizikai testek, a növények és az állatok osztályát arisztotelészi értelemben metaforikusan prezentáló egységek mind többes számban vannak, vagyis célszerűen az egész alosztály egyik alosztályának egészét képviselik.) Mindkét sor metszetében a (magányos) individuum áll, s ezt felismerve tudatosulnia kell benne: neki is el kell érnie azt a nyugalmi állapotot, amelyet a természet, amelynek része, már elért. Ezt önmegszólító formában fejezheti ki: „Várj csak, nemsokára / Nyugszol te is.” Az ideiglenes nyugalmi állapot a végállapotban tartóssá fog válni: a harmónia a részek között létrejön. Ez mint egy természeti törvény elkerülhetetlenségével, az egyén aktív cselekvése nélkül kell, hogy bekövetkezzék, a közeli jövőben.

Az egyén „nemsokára” bekövetkező nyugalmi állapotát nem konkretizálja erre alkalmas jel. Ennyiben a vers „nyitott”, bár szerkezete zárt, tudjuk, hogy valamilyen módon be fog következni. A természet különböző osztályaira vonatkozó ismereteink bevonásával különböző hipotéziseket fogalmazhatunk meg, hogy a relatív tartós nyugalom hogyan válik vagy válhat tartóssá, egy önmegszólító altatódalról van-e itt szó, vagy a halál tényének elfogadásáról, s ha az utóbbiról, akkor van-e ebben a világban valamilyen értelemben vett újjászületés stb.

Most forduljunk József Attila verséhez. Itt a teljes szövege:

Altató

Lehunyja kék szemét az ég,

lehunyja sok szemét a ház,

dunna alatt alszik a rét -

aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

vele alszik a zümmögés -

aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,

- s mig szendereg a robogás -

álmában csönget egy picit -

aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább -

aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik -

aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed, -

aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka. -

Aludj el szépen, kis Balázs.

E vers kapcsán is abból indulhatunk ki, hogy lehetséges egy olyan világ, amelyben az egyed, és az, ami körülveszi, két egymástól különböző állapotban van. Az egyed elérendő céljául ebben a helyzetben egy másik egyed azt tekinti, hogy azonos állapotba: összhangba kerüljenek azzal, ami körülveszi őket. József Attila versében az egyik egyedet az „anyuka”, a másikat a „kis Balázs”, a fia jelentéssel felruházott jelöletek képviselhetik, azt pedig, ami őket körülveszi, a természet és az emberi kultúra artefaktumai. Az ábrázolt kezdő állapotban a gyermek és a beszélő, a gyermek anyja ébren kell, hogy legyen. A természet és az emberi kultúra artefaktumai nyugalomban vannak, „alszanak”. Ha a normánk érvényes ebben a világban, akkor a gyermeket körülvevő természetnek és az artefaktumoknak már a kezdő állapotban nyugalmi állapotban kell lenniük. Annak ellenére kell ennek így lennie, hogy sem a természetnek, sem az artefaktumnak nem állandó tulajdonsága a nyugalom, de időlegesen mind megnyugszik, s amennyiben ennek a világnak része a kisgyermek, időlegesen neki is meg kell nyugodnia. A természet és az artefaktumok világának közössége a gyermekkel úgy juthat kifejezésre, hogy rendelkezniük kell olyan tulajdonsággal, amivel a gyermek rendelkezik: az égnek szeme van, a rét dunna alatt alszik, az erdő szundít, a bogár, a darázs le tudja hajtani a fejét, a háznak ugyancsak szeme van stb. A versben megjelenő világnak a gyermek aktivitásainak tereit kell felölelnie (ahogy a vándoré a természet volt). Vagyis mindaz, ami már nyugalomban van, „éber” állapotban (nyitott szemmel, felemelt fejjel) részese a gyermek tevékenységének: részese az ég, a ház, a kabát, a lapda, a síp, az erdő, a kirándulás, ill. önálló aktivitás is kell, hogy kapcsolódjék hozzájuk, amelynek mostani nyugvása jelezheti, hogy időlegesen minden aktivitásnak szünetelnie kell. A zümmögés (a bogár aktivitásának velejárója), a robogás (a villamos aktivitásának velejárója), a szakadás (a kabát aktív velejárója) – itt csupa jelölettel rendelkező tulajdonnév – rendre alszik, szendereg, szunnyadozik. A nyugalmi állapot ebben a világban azonban nemcsak egyértelműen időleges, (lásd „máma már nem szakad tovább”), hanem nem is abszolút: a villamos csöngetése mutatja, hogy nyugalmi állapotában sem szűnt meg létezéséről jelet adni: álmodik, s ez az alvó kisgyermek számára is elérhető tevékenység. Az alvás megpihenésként a jövő, a „másnap” előfeltétele, az álom pedig a távoli jövő céljait fogalmazhatja meg. A gyermek számára a végső megnyugvást (az elalvás szükségszerűségének elfogadását) az hozhatja, hogy anyja is, mint a környezetet alkotó sorok térbeli és érzésbeli távolságban is a gyermekhez legközelebbi tagja az alvás állapotába kerül: „Látod, elalszik anyuka. - / Aludj el szépen, kis Balázs.”

A verset magyarázó modell felépítésének újabb és újabb szabályai újabb és újabb egyenértékűségeket hoznak létre, amelyek a vers- (és általában a szépirodalmi) szövegben belső ismétlésként (egy a magyarázó elmélet által létrehozott paradigma tagjaiként) jelennek meg. Az ideiglenesen nyugalmi állapotban lévő elemek osztályát kaptuk meg például, ha az ebből a szempontból egyenértékű függvények: az „alszik”, a „szendereg”, a „szunnyadozik”, a „szundít” argumentumát a versben előforduló tulajdonnevekkel töltöttük ki: „a rét”, „a zümmögés”, „a villamos”, „a robogás”, „a kabát”, „a szakadás”, „a lapda”, „a sip”, „az erdő”, „a kirándulás”, „a jó cukor” – valamennyi ideiglenes nyugalmi állapotban van.

3.2.2. Az irodalmi szöveg szövegkülső szemantikai viszonyai: fikció és irodalom

Az általános jelelmélet keretében (vö. 2.1.1. és 2.1.2. fejezet) foglalkoztunk a jel diadikus ill. triadikus felfogásával. Mindkét viszonyrendszert ki kell azonban legalább egy tényezővel egészíteni: mivel nincs jel jelhasználó (S) nélkül, őt is be kell vonnunk a rendszerbe. Most azt mondjuk: S ismeri a jelet, ha tudja, hogy „P” P-t jelent, vagyis ha azonosítani tudja azt az osztályt, ami helyett a jel áll (diadikus jelkoncepció kiegészítése). S érti „P”-t, ha el tudja dönteni, hogy egy jelenség (a) besorolható-e P osztályba (triadikus jelkoncepció kiegészítése). Megállapítottuk továbbá azt is, hogy egy megnyilatkozás (közlemény, üzenet) rendszerint összetett jelet jelent, jelek kombinációiból áll: „Kleon megy.” „A gyermek vidám.” Arisztotelész azonban arra is felhívja a figyelmünket, hogy a kombinációs tengelyen elhelyezkedő jelek jelölő és kombinációs képességükben nem egyenértékűek. Pl. „A gyermek vidám” állításban a „gyermek” mint jel önmagában is megáll (a gyermekek osztályát jelenti), a „vidám” mint jel önmagában nem áll meg, de van jelentése (a „vidám(ság)” osztályát jelenti, amely vonatkoztatható minden önmagában megállóra), az „A” pedig nem áll meg sem önmagában, sem osztály helyett nem áll, hanem a hatókörében álló osztály számosságára vonatkozik bizonyos módon. Ugyanezt elmondhatnánk a „Kleon megy” kombinációra is, azzal a különbséggel, hogy a magyarban a „megy” ragozott alakjával (tehát grammatikai eszközzel) jelezni tudja a megnyilatkozásban „néma” névmást is („megy” = „ő megy”), s így, ahogy ezt a mássalhangzók betűjelénél tapasztaltuk, látszólag önmagában megáll, de mint ige, csak valakire vonatkoztatva léphet be a kombinációba. A „Kleon” pedig, mint úgynevezett tulajdonnév, minden nyelvben képes kifejezni azt, amit a köznevekre vonatkozóan a legtöbb nyelv a határozott névelő használatával ér el: a Kleonok osztályából pontosan egy egyed az, aki (most) megy, aki a „menés állapotában” van.

Arisztotelésznek ezt a Poétikában fogalmilag nem eléggé részletesen kifejtett, s ezért hatás nélkül maradt szemantikáját a 19. század második felében Gottlob Frege (1848-1925) német matematikus öntötte formába – minden valószínűség szerint Arisztotelész Poétikájától függetlenül, de nem teljesen függetlenül attól a logikától, amelyet Arisztotelész foglalt rendszerbe, s amely egyben minden arisztotelészi kutatás alapját képezi. Gottlob Frege is felimeri, hogy azok a jelek, amelyek jelentéssel bírnak, két nagy csoportba oszthatók: vannak, amelyek önmagukban is megállnak, és vannak, amelyek csak önmagában megállóhoz kapcsolva jelentenek valamit. Ezt a meglátását a matematika jelhasználatán mutatja be, konkrétan a függvénynek mint (összetett) matematikai jelnek az elemzésével. Az idevágó (logikai szemantikai) munkái sokáig hatástalanok maradtak a nyelvészek és az irodalmárok körében, de a 20. század 60-as éveitől kezdve az általános jelelmélet művelőinek közvetítésével vagy egyes irodalomtudományi kutatók munkái révén ismertté vált a matematikusoknál és a logikusoknál szélesebb körben is. Műve nemcsak azért érdemel különös figyelmet, mert Arisztotelésznek a Poétikájában közölt meglátásait fejti ki. A fikcionalitás mibenlétének megértéséhez szükség van azokra a szemantikai megkülönböztetésekre, amelyeket elsőnek ő tett meg olyan, a tapasztalat számára hozzá nem férhető tárgyak jelölése kapcsán, mint amilyenek a számok.

Kezdjük Frege fogalomrendszerének ismertetését a Funktion und Begriff (1881, Függvény és fogalom) gondolatmenetének bemutatásával. Frege tanulmányát az egyargumentumú függvény – mint amilyen pl. a „2 ∙ x³ +x” matematikai kifejezés, vagy általános formulával: „F(a)” – vizsgálatával kezdi. Ha, mint néhány kortárs matematikus teszi, nem vesszük figyelembe, hogy mi helyett áll egy jel (Zeichen), hangsúlyozza Frege, tulajdonképpen nem is beszélhetnénk jelről. A jel(test) tulajdonságai pedig nem tévesztendők össze jelöletének (Bedeutung) tulajdonságaival. A függvényformájú kifejezések lényegi sajátosságát akkor ismerhetjük fel, ha rákérdezünk: Mi okból használunk egy összetett formulában két különböző típusú jelet. Olyanokat, amelyek meghatározatlanul („x”), s olyanokat, amelyek meghatározottan („2” „³”) utalnak egy számra vagy műveletre, miközben a formula egésze meghatározatlanul hagyja jelöletét. A tisztánlátás kedvéért, javasolja Frege, nevezzük a meghatározatlanul utaló jelet argumentumnak, s csak a formula többi részét függvénynek. A „2 ∙ x³ +x” formulában így „x” az argumentum, „2 ∙ (… )³ +(… )” pedig a függvény. Az argumentum tehát nem tartozik a szorosabb értelemben vett függvényhez, de a függvény csak vele együtt képez egészet. Az így meghatározott függvény már alapvetően különbözik a számoktól. Amíg a számok mint jelek önmagukban is megállnak, a függvények, nem lévén számok jelei, önmagukban nem állnak meg, kiegészítésre szorulnak. Az „x” betű az általános formulában tehát csak arra szolgál, hogy jelezze, hol szorul kiegészítésre a függvény. (Egy ehhez kapcsolódó terminológiai megjegyzés: argumentum és függvény együttesét, ha az argumentum nincs kitöltve, a továbbiakban függvényformulának, ha ki van töltve, függvénykifejezésnek fogjuk nevezni.)

Korábban megállapítottuk (vö. 1.4.3.3.2. fejezet), hogy Arisztotelész Poétikájában kifejtett nyelvelmélete matematikusi gondolkodásból született: elemi egységekből újabb és újabb szabályok bevezetésével alkotott összetett egységeket. Megismerkedve Frege függvényértelmezésével, most azt is hozzáfűzhetjük korábbi megállapításunkhoz, hogy Arisztotelész eljárása részleteit tekintve nem hasonlít korának ismert, később Euklidész által összegzett matematikai szemlélettel létrehozott konstrukcióira, ugyanis az arisztotelészi szótag és ehhez hasonlóan a magasabb rendű összetett nyelvi egységek is, az ókori matematikában még ismeretlen egyargumentumú függvény szerkezetét mutatják. A szótagot függvénykifejezésnek tekintve elmondhatjuk, hogy a hangzással bíró elemi hang az argumentum helyét töltheti be, a néma vagy fél hang pedig az önmagában nem teljes, kiegészítésre szoruló függvényként viselkedik. Így például „k” függvény értékei „a” argumentummal „ka” vagy „ak”, „o” argumentummal „ko” vagy „ok” stb. Ez az összevetés fényt vet Frege függvényfelfogásának eddig rejtve maradt aspektusára is: az argumentum helyének betöltésével a függvény által meghatározott lehetőségek realizálódnak az argumentum szerepét betöltő tárgy tulajdonságaival összhangban. Frege az „argumentum” kifejezést ugyanis két értelemben használja: az argumentum egyrészt olyan jel, amely „névmásként” (meghatározatlanul) azt a helyet jelöli a kombináció tengelyén, ahol a függvényt egy meghatározott szám jelével (vagy általánosan, egy olyan jellel, amelynek van önmagában megálló jelölete) lehet kiegészíteni, másrészt az a szám maga, amelyre a névmás utal, amellyel a függvényt kitöltve a függvénykifejezést önmagában is megálló egész jelévé válik.

A szótagra vonatkozó példánkból már láthattuk, nem lehet akadálya annak, hogy bővítsük azon tárgyak körét, amelyek az argumentum helyére léphetnek, ne csak a számjelek jelöletei közül válogassunk, hanem mindazokból a szemiotikai értelemben vett tárgyakból, amelyeket természetes nyelvek jelei jelölnek. Frege meg is teszi ezt a lépést tanulmányában. Könnyen belátható, hogy az „F(x)” függvényformulában „x” helyét kitölthetjük például „Caesar” tulajdonnévvel is, tehát egy önmagában megálló jel által megjelölt individuummal, „F(…)” helyét pedig a „meghódította Galliát” kifejezéssel, mely kiegészítésre szoruló, önmagában meg nem álló jelentéses kifejezés, vagyis kielégíti Frege függvény-meghatározását. A függvény értéke – „y” értéke az „F(x) = y” formulából – is könnyen „kiszámítható” a történészek ismereteit igénybe véve: a két lehetséges igazságértékek közül az igaz.

Frege tehát egyenértékűnek tekinti az állító mondat és a függvényformulák szerkezetét. Az is belátható, hogy a függvénymenetek bevonásával ezt a mondatstruktúrát – épp abban az értelemben, ahogy Arisztotelész megkülönböztette az egy individuumot jelölő és az összetett egészt jelölő megnyilatkozásokat – ki lehet terjeszteni állapotokat és eseményeket prezentáló megnyilatkozások, szövegek struktúrájának leírásává. Frege egyetlen korlátozással él: az argumentum helyén mindig tulajdonnév (Eigenname) kell, hogy álljon. (Korunk logikai irodalmában erre a jeltípusra rendszerint az „individuumnév” terminussal utalnak.) Ez lényegében matematikai-logikai kérdésfeltevéséből ered: számára ugyanis a számok egyedi tárgyak (Gegenstand), a számjelek jelöletei. Tisztában van feltevésének meghökkentő voltával, de elkerülhetetlennek tartja: épp az „a ma nagyon elterjedt hajlam, hogy semmit sem ismerjenek el tárgynak, amit nem lehet érzékekkel észlelni, vezet aztán (ahhoz), hogy magukat a számjeleket tartsák számoknak, a vizsgálódás tulajdonképpeni tárgyainak” – bírálja Frege kortárs matematikusait.

Frege nagy újítása abban áll, hogy észreveszi, milyen jelentéstani tartalma van annak, hogy egy számot mint tárgyat, mondjuk a „18”-as számjel jelöletét, egyetlen számrendszer leírására megalkotott tudományos nyelven belül is (végtelen) sokféleképpen lehet megnevezni. A „9+9”, a „19-1”, a „3x6”, a „2 ∙ 2³ +2”, a „18” mind ugyanazt a számot jelöli, de különféleképpen, létezése egy-egy módjának (Art des Gegebenseins) megadásával kifejezve ennek a tárgynak egy-egy tulajdonságát. Frege azt, ahogy a jel a jelölet létezésének módját számunkra megadja, jelentésnek (Sinn) nevezi. A tulajdonnév tehát kettős szerepet tölt be: megjelöli a jelöletet és kifejezi létezésének egy adott módját. Ez természetesen nemcsak a számjelekre mint tulajdonnevekre áll, hanem minden tulajdonnévre. Frege gyakran idézett köznyelvi példája az egy jelölet (Bedeutung) két jelentés (Sinn) esetére a „Morgenstern” („Hajnalcsillag”) és az „Abendstern” („Alkonycsillag”) főnév. (A magyar nyelv további megadási módokat is ismer ugyanerre a jelöletre: a gyakran használt „Esthajnalcsillag”-tól a tájnyelvi „vacsoracsillag”-ig, míg a csillagászat tudományos nyelvében a „csillag” jelölete olyan „bolygó”-ként van meghatározva, amelynek „Vénusz” a neve.) A „Hajnalcsillag” azt a tulajdonságát fejezi ki az északi féltekén látható égitestnek, hogy a hajnali derengéskor a legtovább látható a felhőtlen égbolton, míg az „Alkonycsillag” azt a tulajdonságát rögzíti az északi féltekén látható égitestnek, hogy az esti szürkületben először fénylik fel a felhőtlen égbolton. Ennyit az argumentum helyét betölteni képes, önmagában is megálló, jelölettel rendelkező tulajdonnevekről.

Azokat az önmagukban meg nem álló, kitöltésre szoruló jeleket, amelyek a függvényt – „F(…)” – alkotják, Frege fogalom(jel)nek (Begriff) nevezi. (A nyelvészek talán a más tartalmakat is lefedő „állítmány” szavunkat, korunk logikusai pedig „predikátum”-ot mondanának helyette.) Ezek olyan tulajdonságok „osztályait” jelölik, amelyből a függvényformula jelöltje részesül. Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Saját szóhasználatunkban eddig kerültük a „fogalom” kifejezést, helyette, ha csak tehettük, az „osztály” megjelölést használtuk. A meghatározás egy típusának klasszikus definíciójában („nemfogalom”/„fajfogalom”) és jelelméleti fejtegetésben („jelfogalom”, „jeltest és fogalom”, „konceptus” stb.) – követve a szakirodalmat – nem kerülhettük el, de az irodalmi szemantika szempontjából is hasznos megkülönböztetni azokat a valódi osztályokat, amelyek egységeket: elemeket és egyedeket fognak össze, azoktól az „osztályoktól”, amelyek csupán tulajdonságokat tartalmaznak, s amelyeket Frege nyomán a továbbiakban fogalomnak nevezünk. Láthatjuk, hogy a jelentés (Sinn) és a fogalom (Begriff) egy „F(a)” szerkezetű megnyilatkozásban egyaránt tulajdonságokat fejez ki. Csak annyiban van közöttük különbség, amennyiben jelentés csak jelölettel együtt fordulhat elő, a jel ismerői számára jelentés és jelölet egyetlen jel funkcióiként jelenik meg, míg a fogalomnak a jelölete azonos azzal a jelölettel, amely az argumentum pozíciójában lévő jel jelölete, vagyis a fogalom jele csak egy másik, jelentéses jellel együtt bír jelölettel. Amiből az is látható, hogy a fogalom (a függvény) azért nem állhat meg önmagában, azért szorul kiegészítésre, mert nincs jelölete.

Frege terminológiájának pontosabb megismerése és megértése, alkalmazhatósági körének feltárása érdekében meg kell még jegyeznünk, hogy Sinn und Bedeutung (1892, Jelentés és jelölet) című tanulmányában a jel jelöletétől, jelentésétől és a fogalomtól megkülönbözteti a jelek által a jelhasználóban felkeltett képzetet (Vorstellung). „Ha a jel jelölete érzékileg észlelhető tárgy, akkor a róla alkotott képzetem egykori érzéki benyomásaimra és belső vagy külső cselekvéseimre való emlékezésből létrejött belső kép. […] A képzet [szemben az objektív jelölettel] szubjektív: az egyik ember képzete nem egyezik a másik ember képzetével. […] Tehát a képzet lényegesen különbözik valamely jel jelentésétől [és a fogalomtól], amely sokak közös tulajdona lehet” – mindazoké ugyanis, akik ismerik a jelet és értik azt az információt, amely használatával átadható. Ezt értjük a jelviszony interszubjektív aspektusán.

Mielőtt rátérnénk annak tárgyalására, hogy az itt vázolt Frege-szemantika mennyiben alkalmazható az irodalom fikcionalitásának megragadására, meg kell említenünk, hogy Frege maga pozitívan nyilatkozik erről a lehetőségről, de felfogását – jó okkal – nem osztjuk. Frege azt állítja ugyanis, hogy a valódi tulajdonnevek mellett léteznek olyan látszat tulajdonnevek is, amelyeknek valójában nincs jelöletük. A szépirodalom „tulajdonnevei” mind ilyenek. Ezért „kívánatos lenne az olyan jeleket, amelyek csak jelentéssel bírnak, külön kifejezéssel illetni.” Javaslatot is tesz arra, hogy a jeleknek ezt a típusát képeknek nevezzük. Példáiból számunkra az derülhet ki, hogy a „képek” lehetnek Peirce értelmében ikonikus jelek, de szimbolikusak is. A színész annak a személynek a képe, akit a színpadon megjelenít, mondja Frege, s mi hozzátehetjük: ikonikus képe. Az „Odüsszeusz” kép Homérosz művéből, s mi hozzátehetjük: szimbolikus kép. „A mélyen alvó Odüsszeuszt Ithakában tették partra”. Ennek a mondatnak, állapítja meg Frege, „nyilvánvalóan van jelentése (Sinn/Gedanke). Mivel azonban kétséges, hogy a benne előforduló ,Odüsszeusz’ névnek van-e jelölete, így az is kétséges, hogy az egész mondatnak van-e jelölete [igazságértéke]. Mindenesetre biztos, hogy az a valaki, aki a mondatot ténylegesen igaznak vagy hamisnak tartja, az ,Odüsszeusz’ névnek is jelöletet tulajdonít, s nem csupán jelentést: hiszen a név jelöletéhez kapcsoljuk vagy tőle vitatjuk el az állítmányt. Aki egy jelölet létezését nem ismeri el, az nem kapcsolhat hozzá, de nem is vitathat el tőle állítmányt.”

Mi jelentősége lehet ennek a szépirodalomban, melynek jelei képek? Semmiképpen sem lehet egy jól elhatárolható terület megismerésének sajátságos eszköze: az emberi viselkedés bizonyos lehetőségeit, az ember világhoz való viszonyának lehetséges formáit feltáró és értékelő alkotás. „Egy eposz hallgatásakor például” – folytatja Frege – „a nyelv dallamosságán kívül csak a mondatok jelentése (Sinn), ill. az általuk keltett képzetek (Vorstellung) és érzelmek ragadnak meg minket. Az igazság kritériumának felvetésével elhagynánk a műélvezetet és a tudományos vizsgálódáshoz fordulnánk. Ezért közömbös számunkra, hogy például az ,Odüsszeusz’ névnek van-e jelölete, mindaddig, amíg a költeményt műalkotásként fogjuk fel.” A fregei szemantika, amely a tudományos nyelvből ki akarja zárni a jelölet nélküli mondatokat, Frege önértelmezésében az irodalomtudomány lehetőségét is kizárja; a műélvezet, mint számára a szépirodalommal való foglalkozás egyetlen adekvát formája, a szubjektív, a képzetek és érzelmek kommunikálhatatlan szférájához tartozik. Tévednénk azonban, ha Frege álláspontját azonosítanánk a logika művelőinek szükségszerű álláspontjával, – Platón Szókratészével szólva: Homéroszt és az igazságot nem lehet egyaránt szeretni. Elég arra utalnunk, hogy míg Frege logika-felfogása összeegyeztethető Arisztotelészével, művészetfelfogása ellentmond az arisztotelészinek. A Poétikában Arisztotelész egyenesen úgy fogalmaz, hogy a történetábrázoló eposz és dráma „filozofikusabb és mélyebb” lehet a legpontosabb történetírásnál is, vagyis alkalmas ismeretek közlésére. Sőt, Frege érvelését közelebbről megvizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy Frege önértelmezése pontatlan, szemantika-elméletében ellentmondás fedezhető fel, így a képekre vonatkozó állítása sem illeszthető be zavartalanul rendszerébe. Az ellentmondás pedig pontosan azáltal keletkezik, hogy Frege az érzékszerveinkkel nem észlelhető, absztrakt matematikai tárgyakat ugyanúgy kezeli, mint a bennünket körülvevő világunk érzékszerveinkkel észlelhető, konkrét jelenségeit.

Már rövid áttekintésünkből is kiviláglott, hogy a tulajdonnevek (individuumnevek) jelentése a jelölet segítségével definiálható, a jelölet megadási módjaként értelmezhető. Ha „Odüsszeusz” kép, vagyis csak jelentése van, de nincs jelölete, akkor nem foglalhatja el az argumentum helyét, s éppúgy fogalomnak tekintendő, mint a „mélyen alvó”. Más szóval valódi mondatot sem képezhetnénk vele, mert „jelentése” önmagában nem megálló. A jelöletet nem adhatjuk fel anélkül, hogy az egész fregei szemantikai rendszer ne omlana össze. Kérdésessé tehető viszont az, hogy „jelölet” és „tárgy” ugyanannak a tárgynak szemantikai, ill. lételméleti beszédmódban való kifejezése-e. Láttuk, Frege szerint igen, álláspontunk szerint azonban nem. Frege számára a számok absztrakt egységek, eltérő tulajdonságaikat megadásuk lehetséges módjaival lehet leírni. A számok azonban nem csak a matematika tudománya által vizsgált absztrakt tárgyak, hanem – közleményekben vagy értekezésekben – érzékszerveinkkel észlelhető tárgyak mennyiségének a jelei is lehetnek. Más kérdés például a „2” jelöletének tulajdonságait kutatni (páros szám, prímszám, négyzetgyöke irracionális szám stb.), vagyis egy számot ismerni, és más arra kérdezni rá, hogy a „kettő” jelöletéhez fizikai tárgyak milyen számosságú osztályai rendelhetők hozzá – vagyis egy számjel használatát érteni. A „kettő”-t a jelhasználó akkor érti, ha tudja, „kettő” (a „három mínusz egy”, a „négy négyzetgyöke” stb.) jelöletéhez fizikai tárgyak minden olyan osztályát igaz módon hozzárendelheti, amely két elemből áll. Az „1” tehát individuumnév és egy elemű osztályok megnevezésére használható, a „2” individuumnév és két elemű osztályok megnevezésére használható és így tovább. Ugyanígy „a német birodalom fővárosa”, „Berlin” individuumnév és egy osztály (a fővárosoké, a városoké) egy elemének megnevezésére szolgál (adott időben ugyanahhoz a jelölethez rendelhető osztály egy elemének megnevezésére). „A gyermek alszik” közleményben „a gyermek” is individuumnév és egy osztály (a gyermekeké) egy egyedének megnevezésére szolgál és így tovább. Frege tehát, amikor egy, az absztrakt matematika tárgyakat jelölő jelrendszerére kidolgozott szemantikáját a köznyelvi közlemények szemantikájának leírására alkalmazza, aszimmetrikus rendszert hoz létre. A matematikai jelek szemantikájában (érthető módon) nem foglalkozik a jelölet lehetséges értelmezéseivel, s ezért következmények nélkül azonosíthatja a jelöletet (Bedeutung) azzal, amelynek csak az értelmezés szintjén kellene megjelennie (Gegenstand), a köznyelvi jelek szemantikájában pedig elnyomja azt, amit a „tulajdonnév” (individuumnév) terminussal tulajdonképpen megkerülhetetlenül feltételez, vagyis hogy olyan névről van szó, amelynek pontosan egy jelölete van, s közvetlenül az értelmezést (Gegenstand) rendeli a jelhez (Zeichen) és jelentéséhez (Sinn). Ezt azonban nem teheti meg anélkül, hogy ne keveredne ellentmondásba önmagával: a jel fregei értelemben nem azáltal válik tulajdonnévvé, hogy alkalmazni tudjuk-e igaz módon pontosan egy fizikai tárgy megnevezésére, hanem azáltal, hogy pontosan egy jelölete van. Másképp megközelítve: a jelölet nem pragmatikai kategória, amely megkívánná, hogy a jelhez értelmezően a jelhasználó rendeljen tapasztalati köréből egy a jelentéses jelöletet kielégítő tárgyat, hanem szemantikai. A tulajdonnév szemantikájának inherens része a jelöletre vonatkozó mennyiségi meghatározás, az a kvantifikáció, hogy a jelentés által meghatározott osztályból hány egységről (egyedről vagy elemről) van szó. Hiszen a tulajdonnevet azzal a meghatározással vezette be Frege, hogy olyan jel, mely pontosan egy egész és absztrakt tárgyat jelöl meg.

Így pontosítva a Frege-szemantikát, minden más jelelméletnél alkalmasabbá válik arra, hogy megmutassuk, mit jelent egy szöveg fikcionális olvasata, s milyen hatással van ez a szépirodalmi szövegek ismeretelméleti státuszára. Világossá válhatott ugyanis, hogy ha Odüsszeuszt tulajdonnévnek fogjuk fel, akkor nem válik automatikusan megkerülhetetlen kérdéssé, hogy Odüsszeusz létezett-e vagy sem. Vagyis nem arról kell döntenünk, hogy van-e „Odüsszeusz” absztrakt jelöletének fizikai megfelelője, interpretamense a térben és időben. Első fokon, az absztrakt jelöletek szintjén csakis arról kell döntenünk, hogy például egy megnyilatkozásban, mint amilyen az Iliász, az „Odüsszeusz” tulajdonnév ugyanarra a jelöletre vonatkozik-e mint a „leleményes görög” kifejezés, vagy hogy az „Odüsszeusz” tulajdonnév az Iliászban és az Odüsszeiában ugyanarra a jelöltre vonatkozik-e. A pontosított Frege-szemantika alkalmazásával épp azt ismerhetjük fel, hogy a jelek szépirodalmi használatában éppúgy megkülönböztethetünk tulajdonneveket és fogalmakat, mint a jelek matematikai használatában, miután első fokon valóban közömbös számunkra, hogy például Homérosz eposzaiban az Odüsszeusz névnek van-e interpretamense. Ezt a kérdést csak akkor nem kerülhetnénk meg, ha történészként közelítenénk a szöveghez. Vagyis a szépirodalmi jelhasználat jobban hasonlít a matematikaira, mint a történetírás jelhasználata.

Összegezve elmondhatjuk, hogy fikcionálisan akkor használunk jeleket, amikor alapvetően nem a jelöletekhez hozzárendelhető, fizikai egységeket összefogó osztályok érdekelnek bennünket, hanem a szöveg által prezentált jelöletek száma, tulajdonságai és egymáshoz való viszonyuk.

Mint látható, a „fikció” vagy „fikcionalitás” kategóriája irodalmi szövegek viszonylatában azt az irodalomtudományi vizsgálatokban régóta sokat vitatott problémát takarja, hogy mire vonatkoznak az irodalmi szövegek, mi a kapcsolata az irodalmi műnek a valósággal, a való világgal, vagyis mi az irodalmi szövegekben megfogalmazott kijelentések igazságértéke, ill. hogy egyáltalán van-e igazságértékük. A probléma, mint láttuk, már legalább Arisztotelész óta heves viták tárgya – éppen ezért a kérdés történetét némileg elhanyagolva, csak néhány mozzanatot lehet érinteni a teljesség minden igénye nélkül. Gottlob Frege alapján egy szöveg akkor irodalmi, „ha ez a szöveg kijelentő, de nincs állító funkciója. Az állító funkciót, amelyet előzőleg a kijelentő állításoknak tulajdonítottunk, ezáltal határozottan tagadjuk”. Roman Ingarden is úgy véli, hogy az irodalmi szövegekben előforduló kijelentések „kvázi-ítéletek”, azaz „a szövegen kívüli tapasztalathoz viszonyítva” nem tartanak igényt igazságra. Fregéhez hasonló álláspontot képvisel Teun A. van Dijk, aki szerint „[a] fikcionális szövegek modálisan a tényekkel ellentétesek és a beszélő, aki a beszédaktusban nem tagadja a tényeknek való ellentmondást, pragmatikailag ilyennek is szánja őket” (vö. van Dijk 1972). Jens Ihwe szerint az irodalmi szövegekben „a pontosan meghatározott kontextusokra (a való világ szegmentumaira) való közvetlen referenciát felfüggesztjük a nyelvi kifejezések rendszeres és állandó ’attributív’ használata érdekében”, ami azt jelenti, hogy „egy olyan közvetett referencia érdekében, amely olyan ’lehetséges’ állapotokra, folyamatokra és kapcsolatokra utal, amelyek nem szükségszerűen egyeztethetők össze a való világban elfogadottakkal” (vö. Ihwe 1973).

Az irodalmi szövegek sajátos ontológiai és referenciális viszonyainak magyarázatára egyes elméleti elképzelések a „lehetséges világok” (a 18. században Leibniz filozófiájában felbukkant) logikai, nyelvfilozófiai kategóriájához fordulnak, s bár olyan felfogás is van, amely szerint a „lehetséges világok” valóságosan létező entitások (ezt feltételezi pl. David Lewis), meghatározásukhoz sokkal inkább Nicholas Rescher felfogása szolgálhat alapul, melynek alapján ezek a világok gondolati konstrukciók, melyek lépésről lépésre épülnek fel a tulajdonságaikkal jellemzett individuumokból kiindulva, s az adott individuumra vonatkozó kijelentések leírják a hozzá rendelhető „lehetséges világot” is. Köztes nézetet képvisel Marie-Laure Ryan, aki szerint a valós világhoz viszonyítva a „lehetséges világok” nem létező entitások, a fiktív szövegvilágban azonban (de csak ott) létezésük hipotetikusan tételeződik. Ez a feltételezés képes magyarázatot adni az irodalmi szövegek befogadásának arra a sajátosságára, hogy a fiktív történet olvasója/befogadója egyidejűleg képes érzékelni az individuumok valós világbeli nem-létét és fiktív létezését. Így egységes keretben írhatók le a fiktív és nem fiktív szövegek, amennyiben éppen a fiktív jellegtől függően változhat a „lehetséges világok” vonatkoztatási pontja, ami lehet a való világ, de lehet valamely képzelt, puszta lehetőségként tételezett „világ”, a szövegben és a szöveg által konstituált „lehetséges világ” is.

A(z irodalmi) fikcionális „lehetséges világok” szövegvilágok, s ennélfogva bizonyos mértékig eltérnek a logikai elméletekben tételezettektől. Lubomir Doležel szerint a fiktív világok nem-aktualizált lehetséges tényállások, s ezáltal ontológiailag különböznek az aktuálisan létező személyektől, eseményektől, helyektől, így például a Tolsztoj regényében szereplő Napóleon vagy Dickens regényeinek Londonja nem azonos a történeti személlyel vagy a földrajzilag ismert várossal. A fiktív világok száma végtelen és e világok rendkívül sokfélék, hasonlíthatnak egyes vonásaikban a való világra, de nagyon különbözhetnek is tőle, sőt akár ellentmondhatnak is neki. Sajátos, nem valós létmódjukból következően a fiktív világok csak „szemiotikai csatornákon” keresztül, vagyis a recepció folyamatában érhetők el, mivel szövegalkotó poétikai eljárások eredményei. A fiktív világok a logikai szemantika „lehetséges világaival” ellentétben nem teljesek, hanem olyan tényállások halmazaként határozhatók meg, amelyek csupán az adott szövegvilágra vonatkoztatva lehetnek teljesek és logikailag konzisztensek, mivel makrostruktúrájuk alapvetően heterogén lehet, ugyanakkor az ún. „szemantikai makrokorlátozások” révén mégis teljes struktúrát alkotnak: a szövegvilág, a történet felfogható bizonyos számú szövegvilág (ill. szövegvilág-szegmensek) halmazaként, univerzumaként, amelyen bizonyos relációk (pl. dominancia-reláció, oppozíciós reláció, elérhetőségi reláció) értelmezhetők, e relációk határozzák meg a történet fő sajátosságait.

Ez a lehetséges világ-modell magyarázatot adhat olyan szövegjegyekre is, melyek – lévén szó irodalmi szövegekről – ellentmondani látszanak egyes általános szövegelméleti elveknek (pl. szövegkezdési vagy anaforikus szabályszerűségeknek, koherencia-elveknek), s ezáltal azok akár kaotikusnak, ellentmondásosnak, inkoherensnek is tűnhetnek. A szöveg fiktív szövegvilágként való definiálása lehetővé teszi az ilyen elemek és tulajdonságok magyarázatát, mert a látszólag ellentmondó, inkoherens elemek a szövegvilág szegmensein értelmezett (első-, másodfokú stb.) relációk révén értelmezhetők. Az e keretben folytatott vizsgálatokhoz ugyanakkor problémafelvetésükkel, módszertani és elemzési meglátásaikkal háttérként szolgálhatnak az irodalmi szövegekre vonatkozó – részben hagyományos vagy valamilyen módon „kanonizált” – struktúraleírások, elemzések, melyek különböző elméleti álláspontokból kiindulva vizsgálták az irodalmi szövegalkotás sajátosságait.

E néhány megnyilatkozás alapján is nyilvánvaló, hogy a fiktivitás az irodalmi szövegeknek olyan sajátossága, amely meghatározza referenciális viszonyaikat és befogadásukat, és ezáltal sajátos státussal ruházza fel őket. A behatóbb elemzés során felvetődik a kérdés, vajon minden irodalmi szöveg rendelkezik-e a „fiktív” jeggyel, s ezáltal ez egyértelműen elhatárolja-e az irodalmi szövegeket más szövegektől. Az elhatárolás ezen egy tulajdonság alapján bizonnyal nem egyértelmű, mert vannak olyan irodalmi szövegek, amelyek nem vagy nem csak fikción alapulnak (pl. az ún. dokumentum-regény, az irodalmi riport, az önéletrajz), bár valójában még az alapvetően nem fiktívnek tartott szövegekben is felfedezhető a narráció számos jegye s valamilyen fiktív jelleg is. Ugyanakkor viszont a fiktivitás érvényességi körét az is meghatározza, hogy végső soron társadalmi-történeti konvenció kérdése, mit sorolunk az irodalmi szövegekhez (így pl. a riport vagy az önéletrajz határterület az irodalmi és nem-irodalmi szövegek között), így e kör bizonyos korszakokban szűkülhet vagy kibővülhet.

Vannak viszont olyan fiktívnek nevezhető szövegek is, amelyek nem irodalmiak. Más értelemben ugyan, mint az irodalmi szövegeket, de fiktívnek kell tekintenünk például a deduktív elméleteket, amennyiben ezek sem a valóság empirikus tárgyaira, hanem ún. „ideális objektumokra” utalnak, s fiktívnek tekinthetők a mindennapi kommunikáció bizonyos helyzeteiben felbukkanó ún. szerepjátékok is.

Annak ellenére azonban, hogy a fikció kategóriája nem általánosan érvényes minden irodalmi szövegre, és nem is elegendő önmagában az „irodalmiság” meghatározásához, ez a jelenség túlmutat az irodalmi szövegek körén is, és éppen a különböző jellegű szövegkonstrukciós eljárások közös jegyeinek vizsgálatakor lehet elemzésük egyik fontos aspektusa, hozzájárulhat e szövegek sajátos struktúrájának és funkcionálásának feltárásához.

A fikció kategóriájának alapvetően két aspektusát különböztethetjük meg, a szemantikai aspektus az irodalmi (elbeszélő) szövegek igazságértékére, referenciális viszonyaira utal. A döntő kérdés az, rendelkeznek-e ezek a szövegek igazságértékkel, ill. utalnak-e valamire a valóságban, hiszen gyakorta előfordulnak bennük olyan kifejezések, nevek stb., amelyeknek nincs megfelelőjük (denotátumuk) a „valóságos világban”, és olyan mondatokat is tartalmaznak, amelyekről nem dönthető el, hogy igazak-e vagy hamisak. A pragmatikai aspektus pedig a fiktív szövegek adekvát, azaz fiktívként való befogadását érinti, ami részben bizonyos konvenciókon alapul, s ezért elsajátítható, részben pedig történetileg vagy akár kultúránként is változhat.

A világalkotó tevékenységek sorában mindamellett kitüntetett szerepe van az irodalmi fikciónak. E kérdéssel összefüggésben természetes módon vetődik fel a mimézis jelensége, a fikció és a mimézis viszonya is. Ha a mimézist „utánzásként” értelmezzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a fikció tágabb kategória: minden olyan „lehetséges világ” fiktív, amelyik nem a „való világ”, hanem bizonyos konstrukciós (szövegkonstrukciós) eljárások révén jött létre, irodalmi „lehetséges világok” esetében pedig a világ-konstrukció esztétikai alkotás/esztétikai tárgy jellegű is.

3.3. Az irodalmi szöveg pragmatikai aspektusai

Az irodalmi szöveg, mint a nyelvi kijelentések általában, kommunikációban funkcionál, mely sajátos, a köznapi kommunikációtól eltérő jegyekkel is rendelkezik. Ugyanakkor tágabb összefüggésben az irodalmi szövegek saját koruk és későbbi korszakok kultúrájának is részét képezik, ill. az irodalom a kultúra sajátos részrendszereként működik. Ennélfogva fontos kérdés az irodalom és kultúra, a kulturális mozzanatok, az irodalmi szövegek kulturalitásának kérdése, valamint az a mozzanat, hogyan „kommunikálnak” az irodalmi szövegek egymással sokrétű szövegközötti kapcsolódásokkal.

3.3.1. Az irodalmi kommunikáció sajátosságai

A második fejezetben bemutatott Jakobson-féle általános nyelvi modell alkalmas ugyan a nyelv funkcióinak, a nyelvi kommunikációnak leírására, de kiegészítésre szorul, ha az irodalmi kommunikáció sajátosságairól van szó. A kontaktmédium tulajdonképpen a fizikai közvetítőt jelenti, s ez az irodalmi szöveg esetében az intézményesült irodalmi „üzem”, a maga kiadó, terjesztő hálózatával (kiadók, nyomdák, könyvesboltok). A közös kód, azaz a közös nyelv, az irodalmi szövegek esetében problematikus feltevés, ugyanis éppen a közlő és a befogadó nyelvi kódja mutathat nagy eltéréseket, a különböző kulturális vagy történeti körülményeknek megfelelően. Ezért az üzenet befogadásának, megértésének alapja, hogy a feladó, a szerző szövegét dekódoljuk, azaz megkeressük az ismeretlen szavak, fogalmak jelentését, megértsük azok kulturális hátterét. (Lásd hermeneutika, 1.7.2.3. fejezet).

Ugyanakkor, ha irodalmi szövegekről beszélünk, pontosítani kell a kontextus fogalmát is. Ide tartozik az összes olyan információ, amelyre a kommunikáció aktusa vonatkozik, és amely ezt a folyamatot körülveszi. Az irodalmi szövegek esetében szövegen belüli és szövegen kívüli kontextust különböztetünk meg. A szövegen belüli kontextus egy szöveg részei közti kapcsolatot jelenti. Például Gustave Flaubert Bovaryné című regényében Emma halála után Bovary, a férj visszaidézi életük olyan mozzanatait, amelyekről előbb a szövegben is szó esett: „Majd hirtelen látni vélte a tostes-i kerben, a padon, a tüskebokros kerítés mellett, vagy Rouenban, kinn az utcán, házuk előtt, a bertauxi udvarban. Még mostan is hallani vélte a víg legények nevetését, amikor ott táncoltak az almafák árnyékában; a szoba akkor tele volt Emma hajának illatával, s ruhája remegett a karján, szinte szikrázó suhogással. Ugyanez a ruha volt!” (Flaubert 1984: 419 sk.)

A szövegen kívüli kontextus vonatkozhat egy másik szövegre (ez az intertextualitás) vagy a szövegen kívüli valóságra, például történelmi események, politikai vagy társadalmi folyamatok, de ezek a valóságtartalmak is annak a speciális fikcionális világnak a részei, amit az irodalmi művek felépítenek (Lásd 3.2.2. fejezet.)

Az elmondottakból következik, hogy az irodalmi kommunikáció célja – ellentétben a köznyelvivel – nem az, hogy a címzettet a feladó valamiről informálja, esetleg egy konkrét cselekvésre rábírja. Az irodalmi kommunikációban az üzenet áll a középpontban, tehát az ilyen közlésekben a poétikai funkció dominál. Az irodalmi szöveg hierarchikus jelentéshordozó struktúra, amely grammatikai, stilisztikai, retorikai stb, eljárásokat használ, s ezáltal az üzenet formája, ábrázolásmódja kerül a figyelem középpontjába. Jakobson szerint autofunkcionalitás jellemző rá, ugyanis az üzenet tartalma nem választható el annak kifejezési formájától. Terry Eagleton írja: „Ha egy költő azt mondja nekünk, hogy szerelme olyan, mint egy piros rózsa, s ezt egy bizonyos versformában teszi, tisztában vagyunk vele, hogy a közlésben nem az a fontos, valóban van-e neki barátnője/szerelme, s ez a hölgy valóban a piros rózsához hasonlít-e. Tudjuk, hogy általánosságban mond nekünk valamit a nőkről és a szerelemről. Az irodalomnak – ellentétben egy biológia tankönyvvel vagy a postásnak szóló üzenettel – nincs közvetlen gyakorlati célja, hanem a világ általános állapotára akar utalni” (Eagleton 1992: 8).

3.3.2. A ’kulturális tudás’ szerepe az irodalmi kommunikációban

Noha a szövegimmanens interpretációs irányzatok szerint az irodalmi szöveg önmagából, a szöveg belső viszonyaiból értelmezhető, ez a kizárólagosság nem tekinthető abszolút értelemben érvényesnek. Ugyanis nemcsak a szövegen belüli viszonyok határozzák meg a szöveg jelentését, hanem speciális jelentéstartalmakat hordoz(hat) az a nyelvi és kulturális környezet, kontextus, amely a szöveget körülveszi. Ha a szöveg kulturális környezete változik, változnak az értelmezés lehetőségei is. Például egy olyan társadalmi-kulturális közegben, amelyben a helyes magatartás az uralkodó társadalmi normák és konvenciók feltétlen elfogadása, Molière vígjátékot ír a mizantróp komikus és lebecsült figurájáról. Ugyanakkor a romantika közegében, ahol sokkal nagyobb szerepe van a szubjektumnak, és ez feljogosítja az egyént a társadalommal való szembenállásra, a mizantróp figurájának tragikus dimenziója kerül előtérbe. A kontextus erősen meghatározza a szövegek produkcióját és recepcióját, a szerző és az olvasó előfeltevéseit, elvárásait és végső soron azt, hogyan ítélik meg a világot és az irodalmat. Az irodalmi szöveg kontextusát mindig befolyásolja az adott kulturális közeg, ezért a kontextus történelmileg változó és függ a mindenkori domináns társadalmi réteg értékítéletétől. A modern, multikulturális társadalomban több kontextus is kínálkozik az irodalmi szöveg interpretációjához, s ezt a pluralitást hangsúlyozza például a New Historicism. Ez az elméleti irányzat azokat a kulturális összefüggéseket tárja fel, amelyekből következtetni lehet a szöveg produkciójára és recepciójára.

Az irodalmi szövegek nem léteznek önmagukban, hanem egy szélesebb értelemben vett rendszer elemeiként sokrétű kapcsolatban állnak egymással (erről vö. az intertextualitás kérdését, 3.3.3. fejezet), és mint az irodalom rendszerének elemei más rendszerekkel is különféle kapcsolatban állnak. Azt mondhatjuk, hogy az irodalom (mely igen összetett jelenség, s nemcsak a szövegeket, hanem az irodalmi élet, az irodalmi produkció és recepció egész intézményrendszerét is magában foglalja) a kultúra nagyobb és összetett rendszerének alrendszere, mely viszonylag nagy autonómiával rendelkezik ugyan, mégis szoros kölcsönhatásban (de nem leképező viszonyban) áll a kultúra más alrendszereivel, valamint képes önmaga reflexiójára is.

Az utóbbi évtized kultúratudományi kutatásaiban a kultúra különböző és sokféle definíciója bukkan fel. Általánosan, rendszerelméleti és szemiotikai alapokon a kultúra „mindazon jelrendszerek funkcionálisan és hierarchikusan rendezett korrelációjának tekinthető, amelyek egy bizonyos társadalomban működnek” (vö. Bernard/Grzybek/Withalm 2000). Hasonló felfogást képvisel Renate Lachmann is, aki részben Lotmant követi, de egyúttal Maurice Halbwachs „kollektív emlékezet”-fogalmához is kapcsolódik, és a kultúrát egyúttal az emlékezet fogalmából kiindulva határozza meg, „mint egy közösség nem örökíthető emlékezetét […], amely egy egyének felett álló tároló és átalakító mechanizmus közvetítésével nyilvánul meg” (Lachmann 1993). Lotman szerint a kultúra az ember nem öröklött információinak, továbbításuknak és tárolásuknak a rendszere, s ekként az adott közösség létének elengedhetetlen feltétele. Más, de a rendszerszerű nézettől nem idegen felfogásban a kultúra jelentésteli struktúrák többszintű hierarchiája (Clifford Geertz), Niklas Luhmann pedig a társadalom autopoiesise részének tekinti a kultúrát.

Michael Titzmann rendszerszerű szemléletre alapozva úgy határozza meg a kultúrát, hogy az az egy térben és időben körülhatárolt társadalmi rendszerben adott praktikák, valamint az e praktikákat létrehozó struktúrák teljes halmaza (Titzmann 1991). Ebből kiindulva Michael Titzmann az ún. ’kulturális tudást’, tehát a szöveg kulturális környezetéről való ismereteket nélkülözhetetlen pragmatikai előfeltevésnek tekinti a szövegértelmezéshez. Definíciója szerint a ’kulturális tudás’ az, amit egy adott kultúra tudatosan vagy nem tudatosan, kimondva vagy kimondatlanul a ’valóságról’ feltételez, tehát egy bizonyos kultúráról igaznak tartott tartalmak, kijelentések összessége. Tehát mindig az adott kultúra perspektívájából indulunk ki, s rekonstruálnunk kell az adott kultúra felfogását, akkor is, ha mi egy másfajta kulturális háttérrel mást tartunk igaznak.

Titzmann a szöveginterpretáció szempontjából relevánsnak nevezi azt a ’kulturális tudást’, amelynek segítségével olyan interpretációs következtetéseket lehet a szövegből levonni, mely következtetésekre maga a szöveg nem adna lehetőséget. Ha a tudásunknak – legyen bármily érdekes vagy fontos – az interpretáció szempontjából nincs jelentősége, azt nem releváns tudásnak nevezzük.

Például egy, az antik mitológiára utaló Hölderlin-vers elemzésekor releváns tudásnak tekinthetjük azt, milyen jelentést tulajdonított a német klasszika-romantika kora (a Goethe-kor) az antik mitológiának, ellenben nem releváns tudás az adott versre vonatkoztatva az, hogy vélekedtek a világmindenség szerkezetéről, a férfi és nő viszonyáról vagy éppen egy polgári háztartás vezetéséről.

Minden kultúra rendelkezik olyan tudással, amelyet általánosnak nevezhetünk, mivel gyakorlatilag mindenki birtokában van. Ugyanakkor van ún. csoportspecifikus tudás, amellyel bizonyos szociális csoportok (nemesség, polgárság), szakmai csoportok (asztalos, kereskedő, mérnök) ideológiai közösségek (keresztények, nem keresztények) rendelkeznek. Korunk Európájában nagy valószínűséggel kevés olyan embert találnánk, aki ne tudná, hogy a Föld a Nap körül kering. Fizikusok, csillagászok ezzel szemben jóval többet tudnak a Föld és a Nap viszonyáról. Bizonyos kulturális tartalmakat csak ők tartanak igaznak és bizonyos kódokat, nyelvi jeleket is csak ők használnak. Az általános kulturális tudás – amennyiben az releváns – mindig használható a szöveg értelmezéséhez. A csoportspecifikus tudás akkor hasznos az interpretációban, ha azt a szöveg tartalma megkívánja. Például, ha egy szöveg szaknyelvi terminusokat vagy tulajdonneveket tartalmaz, a releváns értelmezés szempontjából nem lényeges, hogy általános vagy csoportspecifikus tudás szükséges-e hozzá. Ebben az esetben nyilvánvalóan nagyobb jelentéspotenciált fejt meg az, aki a specifikus tudással rendelkezik. Másrészről azonban például ha egy szöveg általánosságban beszél az irodalomról, helytelen lenne bizonyos szakmai köröknek az irodalomról szóló speciális tudás alapján értelmezni azt.

3.3.3. Szövegek közötti összefüggések: az intertextualitás

Az irodalmi szövegek, bár belső összefüggésrendszerük részben lezárt egésszé teszi őket, mégsem zárt rendszerek, mert egyrészt szinkronikusan, másrészt pedig diakronikusan kapcsolódnak más, velük egyidőben ill. történetileg létező szövegekhez, valamint a kultúra nem irodalmi részrendszereihez is. Ezeket a szövegeket összefűző kapcsolódásokat különböző elnevezésekkel illették (pl. idézet, utalás, adaptáció, irónia, paródia, utánzás, plágium stb.), s a forrás- és hatástörténeti, motívumtörténeti és hasonló vizsgálatokban különféle módon és módszerekkel foglalkoztak is velük, anélkül azonban, hogy egységes elméleti keretben tárgyalták volna őket. Egységesebb szemléletre ad lehetőséget az ’intertextualitás’ fogalma, amely az 1960-as évek vége óta fontos helyet foglalt el az irodalomtudományi vizsgálatokban, elemzésekben.

3.3.3.1. Az intertextualitás-kutatás irányai

Az intertextualitás-kutatásoknak két nagy „iránya” különböztethető meg, melyeken belül különféle eltérő megközelítésmódok rajzolódnak ki. Az első, alapvetően elméleti irányultságú irányzat az intertextualitást igen tágan értelmezi, és általa az irodalom és az irodalmi mű nyitottságát tételezi. A másik átfogó irányzat inkább gyakorlati szövegelemzésre törekszik, ennélfogva az intertextualitást konkrét szövegek közötti kapcsolatként értelmezi és rendszerezi.

3.3.3.1.1. Általános-dekonstruktív intertextualitás-felfogás

A más szövegekhez való kapcsolódás, a szövegek egymás közötti kapcsolata, azaz az intertextualitás mint elméleti kérdés az 1960-as évek második felében az irodalomtudományban Julia Kristeva tanulmányában vetődött fel, amely Mihail Bahtyin „dialogizmus”/„dialogicitás”-fogalmát általánosította és nevezte át. Kristeva Roland Barthes és Jacques Derrida nézeteivel egyetértésben megalapozta az intertextualitás-kutatásokat és egyik domináns irányának, az ideológiai-kritikai irányultságúnak nevezett intertextualitás-felfogásnak az alapjait. Ez a koncepció az intertextualitást általános fogalomnak tekinti, filozófiai és ideológiaikritikai alapokon érvel, sajátos terminológiát használ, és főleg általános tanulmányokat folytat, konkrét szövegelemzésekre nem koncentrál.

Kristeva eredetileg szemiotikai vizsgálatokat folytatott, melyeket radikális ideológiakritikával kötött össze. Elmélete megalapozásához fordult Bahtyinhoz, akinek az elméletét korábban alig ismerték (Bahtyin az 1920- as években írta legfontosabb műveit, de ideológiai okokból a Szovjetunióban kirekesztették, üldözték. Munkáit éppen Kristeva közvetítésével ismerhette meg a nyugat-európai és tengerentúli irodalomtudomány). Bahtyin abból indult ki, hogy az irodalmi szövegek nem monolit képződmények, hanem dialógust folytatnak más szövegekkel, s ez a dialógus nemcsak a szövegen kívül, hanem a szövegen belül, annak különböző részei, ideológiai „szólamai” között is működik, például a szerinte Dosztojevszkij műveiben csúcspontra jutó ún. polifonikus regényben, a szatírában, a karneváli műfajokban. Bahtyinnál a szövegen (vagy szövegtípuson) belüli dialógus szorosan összefügg a más szövegekkel folytatott dialógussal, a szövegek kölcsönösen feltételezik egymást, minden szöveg átlépi saját határait, s megértéséhez szükséges, hogy rajta kívül álló szövegekkel hozzák kapcsolatba.

Kristeva egyrészt átveszi Bahtyin kritikus álláspontját, másrészt viszont átértelmezi és kitágítja a bahtyini „dialógus” fogalmát, mert az nála minden szövegre egyaránt jellemző, mintegy minden szöveg eredendő tulajdonsága, nem korlátozódik egyes kitüntetett műfajokra vagy szerzőkre. Egyúttal a szöveg fogalmát is igen tágan értelmezi, az nyelven túli eszközzé válik, ami átrendezi a nyelv rendjét, azáltal hogy a közvetlen kommunikáción kívül másik, korábbi vagy egyidejű kijelentésekkel köti össze. A szövegből „produktivitás” lesz, ami minden kijelentést „intertextuálissá” tesz egy olyan kontextusban, ahol a kontextus nem pusztán szövegszerű jelenség, hanem ideológiai konnotációkat is nyer, mintegy az egész kultúrát, annak (szövegszerű és nemcsak szövegszerű) diszkurzusait magában foglalva. Az intertextualitás ily módon nemcsak a szöveg struktúráját határozza meg, hanem társadalmi és történelmi koordinátáit is, hiszen Kristeva szerint a megismerő szubjektum számára az intertextualitás olyan fogalom, amely azt jelzi, milyen módon olvassa a szöveg a történelmet és hogyan olvad bele.

A Kristeva nevével fémjelzett intertextualitás-felfogás a szövegre és a szövegközöttiségre helyezi a hangsúlyt. Ez az elmélet ennélfogva nemcsak a szerző által szándékolt idézeteket vagy más szövegekre tett különféle utalásait sorolja vizsgálati körébe, hanem az intertextualitást minden szöveg általános jellemzőjének tartja. Eszerint a szövegek mintegy lényegük szerint, „önműködően” kapcsolódnak egymáshoz, minden szöveg idézetek mozaikjából épül fel, más szövege(ke)t olvaszt magába és alakít át. A szövegek egymás közötti „önmozgása” következtében háttérbe kerül az alkotó szubjektum, a szerző, „az interszubjektivitás helyére az intertextualitás lép”. Roland Barthes híressé vélt tanulmányában egyenesen a „szerző halála” tételeződik, mert a szöveg szerinte nem a „Szerző-Isten »üzenete«”, hanem „sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő” (vö. Barthes 1998). Kristeva is diszkurzusok metszéspontjaként értelmezi a szerzőt, aki csupán kimozdítja a többi szöveget, a szöveg önmagát hozza létre más szövegekből azok feldolgozásával és átalakításával (vö. Kristeva 1967, 1969). Bár nem a szövegközötti jelenségek elemzése alapján, mégis hasonló belátásra jutott Michel Foucault is, aki szintén „búcsút mondott” a szerzőnek mint individuális instanciának (Foucault 2000). A szerzői szubjektivitás kiküszöbölése és e felfogás radikalitása az 1960-as évek végének tudománytörténeti kontextusába helyezve érthető meg. Az utóbbi évek irodalomtudományi gondolkodásában viszont a „szerző visszatér”, és az intertextualitás koncepciójának bizonyos módosulásával, pontosításával a két fogalom egymással összeegyeztethetővé válik, s a szerző (nem elsősorban életrajzi meghatározottságában) mint a mű, a szövegösszefüggések kidolgozója kerül előtérbe (vö. Martinez 1996), miközben a hagyományos forrás- és hatáskutatás helyett a szövegbe integrált szövegelemek funkcióira helyeződik át a hangsúly (lásd még Bernáth 1971 és Bernáth/Csúri 1978).

3.3.3.1.2. Az intertextualitás fogalma mint a szövegelemzés eszköze

Az intertextualitás-kutatások másik fontos vonulatához több különböző megközelítésmód tartozik. Ezek az irodalmi szövegleírás régi hagyományaihoz nyúlnak vissza, támaszkodnak például a hatáskutatás, forráskutatás eredményeire, a motívumtörténet megállapításaira, ugyanakkor törekszenek pontos és jól definiált fogalomhasználatra, és fogalmi eszköztárukat irodalmi szövegek elemzésével ellenőrzik, finomítják. Nem képviselnek egységes „irányzatot”, terminológiájukban is vannak eltérések, valamint szövegelemző módszertanukban sem követnek egyetlen irányt.

A francia irodalomtudományban elsősorban Gérard Genette képviseli ezt a hozzáállást, az általa kidolgozott osztályozás világosan áttekinthető, és az irodalmi szövegelemzésben elég általánosan elterjedt. Genette Palimpsestes [Palimpszesztek] című összefoglaló munkájában arra törekszik, hogy az intertextuális jelenségek egész rendszerét szisztematikusan, több szempontból közelítve tárja fel. Megközelítésmódját rendszeralkotó szándék vezeti, bonyolult tipológiá(ka)t állít fel a jelenségek leírása alapján. A Kristeva-féle intertextualitás mint általános jelenség Genette terminológiájában „transztextualitás” lesz, ezzel az átfogó fogalommal jelöli a szöveghatárokat átlépő jelenségeket általában, és leírja a transztextualitás különböző típusait is. A transztextualitás általános fogalomként mindent felölel, ami egy szöveget közvetlenül vagy közvetve, kimondottan vagy kimondatlanul más szövegekkel kapcsol össze. Ezáltal a transztextualitás a textualitásnak (és a szövegek irodalmi jellegének) egyik aspektusát jelenti.

Genette elemzéseiben a transztextualitás öt különböző jelenségosztályt ölel fel, de ezek nemcsak osztályokat jelölnek, hanem mindenféle textualitás különféle aspektusait is:

- az intertextualitás e felfogás szerint jóval szűkebb kategória, mint Kristevánál, és azokat az eseteket jelöli, amikor egy szöveg ténylegesen jelen van egy másikban, ide tartozik Genette szerint az idézet, a plágium és az utalás;

- a paratextualitás a szöveghez közvetlenül és szükségszerűen nem kapcsolódó hagyományos elemeket, mint a cím, az előszó, az utószó, a fülszöveg, a mottó, a fejezetcímek, a jegyzetek, illusztrációk stb. foglalja össze, amelyek a szöveg „határain” helyezhetők el, s közvetítenek a szöveg és a szöveg külső „környezete” között, és a szöveg befogadását is nagymértékben befolyásolják;

- a metatextualitás a kommentálás, a szöveg kritikus szemléletének síkja, ide sorolódik az irodalmi kritika vagy az irodalomról/irodalmi műről szóló tudományos tanulmány;

- az architextualitás (gyakorta hallgatólagosan, jelöletlenül vagy akár nem tudatosodva) műfaji konvenciókra és hagyományokra utal, azt jelöli, hogyan viszonyul egy szöveg egy átfogóbb kategóriához, például a műfajhoz, amelybe besorolódik. Ez meghatározza a befogadó elvárásait is, hiszen az a befogadás során valamilyen formában összeveti az adott szöveget hasonló vagy eltérő „mintákkal”;

- a hipertextualitás a szöveg tágabb hátterét jelenti, amennyiben egy korábbi és egy későbbi szöveg (tulajdonképpen implicit) egymásra vonatkozásának minden fajtája e típusba kerül. Ennek az egymásra vonatkozásnak két módja van: a transzformáció, amelynek esetében a kiinduló mű témájának megtartása mellett a stílus megváltozik (ilyen kapcsolatban áll Genette szerint például Joyce Ulysses című regénye Homérosz Odüsszeia című eposzával). A másik az imitáció, itt éppen fordítva, a kiinduló mű stílusa marad meg, de a téma változik (Genette szerint ez a helyzet Vergilius Aeneisével, amely a homéroszi Odüsszeia stílusában másfajta témát dolgoz fel). Mindkét hipertextuális vonatkozási forma lehet ugyanakkor komoly, játékos, szatirikus, de ezek a kategóriák kevésbé határolódnak el egymástól egyértelműen.

Genette hangsúlyozza a transztextuális kapcsolatok bonyolultságát és egymásba ágyazottságát, valamint az általa megállapított típusok egyetemességét és világosan kimutatható jelentétüket szövegek bizonyos osztályaiban.

A gazdag motívumtörténeti, hatástörténeti hagyományokra támaszkodó német irodalomtudományi kutatásokban is jól nyomon követhető az elemző és tipologizáló irányultságú intertextualitás-felfogás, mely egymástól többé-kevésbé eltérő, módszertanilag is többféle koncepció meglétében nyilvánul meg.

Renate Lachmann szlavistaként az orosz irodalomtudományra támaszkodik és orosz irodalmi műveket elemez. A Bahtyin-féle dialogicitás elnevezést használja, és a bahtyini szemléletmódot viszi tovább saját elemzéseiben. Egyúttal hangsúlyozza, hogy a fogalom sokrétűségéből fakadó többértelműség miatt különböző kutatási perspektívák együttes alkalmazására van szükség:

- a szövegelméleti szempontú kutatási irány elsősorban a fogalom mibenlétének meghatározására koncentrál,

- a szövegleíró aspektusú kutatási irány az intertextualitásnak mint „deskriptív eszköznek” az alkalmazását célozza szövegelemzésekben,

- az irodalom- és kultúrakritikai aspektusú kutatási irány pedig elsősorban az irodalom mibenlétére és jellemzőire (pl. lezártság, szerkezeti teljesség, rendszerszerűség, egyediség) vonatkozó elképzeléseket szemléli kritikusan (vö. Lachmann 1990).

Lachmannt ezenkívül az intertextuális vonatkozások értelemkonstituáló funkciója foglalkoztatja, s a szövegközöttiséget referencia-eljárásként értelmezi, amely dekonstruáló, összefoglaló és rekonstruáló jelleget ölthet. A szövegek közötti érintkezés szerinte idegen jelek asszimilációja, transzpozíciója vagy transzformációja. Lachmann ezenkívül az intertextualitás-kutatást összekapcsolja a kulturális emlékezet fogalmával, amennyiben szerinte „a szöveg emlékezete saját intertextualitása” (Lachmann 1990). A kulturális emlékezet ugyanis „archiválja” a kultúra emlékeit, amelyek megőrződnek és újra „előhívhatók” (akár olyanok is, amelyek egy időre háttérbe szorultak, elfelejtődtek vagy akár tudatosan kiiktatták, elfojtották őket) (a kultúra és kulturális emlékezet kérdéshez vö. 3.3.1. fejezet).

Az Ulrich Broich és Manfred Pfister szerkesztette tanulmánykötet, melyben általános fogalom-meghatározások mellett anglisztikai tárgyú szövegelemzések szerepelnek, fő célkitűzése az intertextualitás különböző formáinak és típusainak megkülönböztetése és leírása, kiemelendő náluk az „egyes szövegre utalás”, vagyis az individuális szövegekre utalás és a „rendszerre/műfajra utalás”, azaz irodalmi normákra, műfajokra, írásmódokra utalás típusa (ez utóbbi összevethető a genette-i „architextualitás” kategóriájával), ily módon itt e fogalom bizonyos mértékű operacionalizálása megy végbe (vö. Broich/Pfister 1985). Tárgyalják az intertextuális vonatkozások jelöltségének kérdését, valamint a nyelvváltást, műfajváltást és médiumváltást mint az intertextualitás formáit. Hasonlóan elemző és definitorikus célok vezérlik a Wolf Schmid és Wolf-Dieter Stempel, valamint a Karlheinz Stierle és Rainer Warning szerkesztette két tanulmánykötet szerzőit is.

Általános szövegelméleti alapokon és a recepcióra összpontosítva tárgyalja az intertextualitás kérdését Susanne Holthuis, aki az intertextualitás jelenségét általános szövegközöttiségként értelmezi, így nem pusztán irodalmi művekben vizsgálja, hanem tudományos szövegekben és a mindennapi kommunikáció különböző szövegeiben is feltárja. Végül elsősorban irodalmi szövegekre koncentrál: egyrészt le akarja írni az intertextuális relációk formáit és funkcióit, spektrumát, jelentéskonstituáló típusait. Elsőrendű szerepet kap az olvasó, ily módon Holthuis különösen azt hangsúlyozza, hogy az intertextuális recepció az olvasótól függ, ugyanakkor pedig a szöveg is „irányítja” azt; mindemellett Holthuis bizonyos mértékig eltúlozza a recepció fontosságát, kevesebb figyelmet fordít a szöveg „produktív” oldalára. Jörg Helbig az intertextuális jelenségek egyik fontos aspektusát, az intertextuális vonatkozásokat „létesítő” szövegelemek jelöltségét vizsgálja és igyekszik rendszerezni. Peter Stocker szintén az intertextuális jelenségek többtényezős rendszerét határozza meg a szerző és olvasó közötti kommunikáció kontextusában, szisztematikus leírást ad az intertextualitás változatairól, típusairól, melyek relevanciáját szövegelemzésekben mutatja be.

A magyar irodalomtudományban az 1960-as évek vége óta szintén létezik egy olyan megközelítésmód, amely ugyan nem alkalmazza az intertextualitás-kutatások terminológiáját, mégis „intertextuális” felfogásnak minősíthető. Az „embléma” és a „motívum” sajátosan értelmezett fogalmát használva Bernáth Árpád igyekezett összekötni a szövegek belső viszonyaira (ez az úgynevezett motívum-struktúra) irányuló szövegelemzést az embléma-struktúra, vagyis a szövegkülső kapcsolatok elemzésével. Ebben a felfogásban a szöveg belső szemantikai viszonyainak (azaz motívum-struktúrájának) elemzésében jelentős funkciója van a szövegen kívüli elemek szemantikai funkciójának és integrációjának. A szövegelemzésre törekvő intertextuális vizsgálódásoknak is az a céljuk, hogy leírják (és megmagyarázzák) az intertextuálisan beágyazott szövegelemek szemantikai funkcióit és ezek szerepét a szöveg jelentéskonstitúciójában.

3.3.3.2. Az intertextualitás szemiotikai felfogása

Az eltérő irányzatokhoz sorolható intertextualitás-vizsgálatok közös sajátossága, hogy „kinyitják” a zárt szöveget, hangsúlyozzák a szövegek egymás közötti kapcsolatainak fontosságát és e kapcsolatoknak a szövegstruktúrában betöltött funkcióit. Az intertextualitás jelensége jól leírható a hierarchikusan rendezett „belső” szövegstruktúra leírásában érvényesülő szemiotikai alapú felfogással.

Az intertextuális kapcsolatok elsősorban szemantikai jelenségként interpretálhatók, magukban foglalják a szövegek szemantikai szintjének mindkét aspektusát: a szövegkülső kapcsolatokat, azaz a referencia kérdését (vö. 3.2.2. fejezet) és a szövegbelső szemantikai kapcsolatokat, vagyis a szöveg belső jelentésstruktúráját (vö. 3.2.1. fejezet).

Az intertextuális vonatkozás ebben a jelelméleti alapú értelmezésben olyan komplex relációként értelmezhető, amellyel egy sokrétűen strukturált és rendezett szöveg (komplex jel) referál egy másik hasonlóan strukturált szövegre (komplex jelre), s mivel a relációban részt vevő szövegek maguk is rendelkeznek saját referenciával, az intertextuális referencia-reláció alapvetően mint metareferencia fogható fel. Az irodalmi szövegek ugyanakkor fiktív irodalmi szövegvilágok, melyek nem a valós világra, hanem fiktív lehetséges világokra utalnak (vö. 3.2.2. és 4.2.3.3. fejezet), így az intertextuális metareferencia-reláció gyakorta maga is az intertextuálisan „referáló” szöveg fikcionális/irodalmi jellegét emeli ki:

R_it = R {T_r,[R (T_rt, V_l)]}

ahol R_it = intertextuális referencia-reláció

T_r = referáló szöveg

T_rt = referált szöveg

V_l = fiktív lehetséges világ.

A referáló szöveg és a referált szöveg közötti metareferenciális reláció révén külső, „idegen” szövegelemek kerülnek be a „saját” szövegbe, és ezek az intertextuális kapcsolatok nagymértékben befolyásolhatják magának a referáló szövegnek a jelentésstruktúráját is. Ennek a beágyazásnak sokféle konkrét formája lehetséges, de az intertextuális metareferencia a szöveg belső szemantikai struktúrája tekintetében alapvetően mint jelentések és/vagy jelentéselemek integrációja értelmezhető, azaz a referált szöveg jelentése, ill. annak elemei a referáló szövegbe való beépülésük, integrálódásuk révén e szöveg jelentésének alkotóelemei lesznek:

J(T_r) = R_i [ J(T_rt), J(T_r) ]}

ahol J = jelentés

R_i = jelentésintegrációs-reláció.

A referáló és a referált szöveg közötti integrációs reláció mindamellett sokrétű, összetett jelenség, többféle formája, fajtája, típusa lehet, melyek pontos, részletes, a szövegbelső összefüggéseket a szövegkülső mozzanatokkal összekapcsolva vizsgáló szövegelemzésekkel tárhatók fel.

Az intertextuális metareferencia a referált szöveg hovatartozása szerint tovább differenciálható: lehetséges, hogy egy szerző a saját műveire utal, vagy pedig más szerzők műveire, ennek megfelelően a metareferencia lehet önreferencia, ill. nem-önreferencia, ami valószínűleg az intertextuális kapcsolatok leggyakrabban fellelhető változata.

Ezt a tényt próbálja megragadni Lucien Dällenbach is, aki az intertextualitás két formáját különbözteti meg, ezeket (Jean Ricardou nyomán) „általános intertextualitásnak” és „korlátozott intertextualitásnak” nevezi, az előbbi különböző szerzők közötti vonatkozásokat jelöl, az utóbbi pedig egyazon szerző különböző művei közötti vonatkozásokat. Ezt a két formát egy csoportba sorolva különválasztja az ún. autotextualitástól, amit egy adott szöveg önmagához fűződő viszonyainak összessége határoz meg (ilyen értelemben szűkebb, mint az „önreferenciának” nevezett eset). A szövegnek önmagával fenntartott lehetséges kapcsolatainak sajátos esete például a „mise en abyme” [ezt magyarra „kicsinyítő tükör”-ként fordították, bár nem adja vissza pontosan az eredeti kifejezést] (vö. Dällenbach 1996).

Az intertextualitás vizsgálata ezenkívül szélesebb értelemben olyan speciális területekre is kiterjedhet, mint az irodalmi fordítás vagy az irodalmi szövegek megfilmesítése, melyek egyúttal kódváltással és médiumváltással is együttjárnak. Mindezek a sajátos esetek ugyanakkor visszavezethetők a vázolt meta-referenciális relációra, azaz értelmezhetők a megadott elméleti keretben.

Az alapvető szemantikai aspektuson túlmenően az intertextuális jelenségek pragmatikai síkon is elemezhetők. A szöveg befogadása során az intertextuális elemek megnehezítik, bonyolultabbá teszik a befogadást, ami akkor lesz sikeres, ha a befogadó felismeri az intertextuális elemeket és a referáló szövegben, a szövegvilág jelentéskonstrukciójában betöltött szerepüket. Ez bizonyos szövegekben egyszerűbb, másokban viszont meglehetősen bonyolult feladatot jelenthet, és nagymértékben függ az adott befogadó tudásától és értelmező képességétől. Ezért előfordulhat, hogy egy és ugyanazon szöveget különböző befogadók különbözően, akár ellentmondóan is értelmezik, jóllehet a teljes értelmezés feltételezi az összes intertextuális elem és jelenség feltárását és interpretációját. Ez a tény nagymértékben befolyásolhatja a befogadók szimpátiáit és antipátiáit egyes intertextuálisan „terhelt” szövegekkel szemben, s esetleg magyarázatot adhat a modern és posztmodern irodalom befogadásának egyes problémáira is.

Amint látható és a különféle megközelítések ezt nyilvánvalóvá teszik, nemcsak az intertextualitás mibenlétéről léteznek eltérő felfogások, hanem az intertextualitás fajtáiról alkotott osztályozások is sokban különböznek. A metareferenciaként értelmezett intertextualitás-felfogás nemcsak egységes elméleti keretet nyújt a fogalom értelmezéséhez, hanem keretet ad rendszerezésükhöz is. A szemiotikai megközelítés alapján ez a rendszerezés a szövegelemzés aspektusai alapján szemantikai, pragmatikai és formális szintaktikai síkon történik (vö. Orosz 1997).

(A) Szemantikai síkon a jelentés-integráció fajtája szolgál megkülönböztető jegyül (ebből a szempontból, ill. a rendszerezés többi síkján az önreferencia és nem-önreferencia esetét nem szükséges elkülöníteni egymástól). A jelentés-integrációnak alapvetően két alaptípusa különböztethető meg, melyek további elemzések során tovább oszthatók:

- egyrészt a megerősítő integráció, amely nem változtatja meg, ill. továbbviszi a referált szöveg beágyazott elemeinek jelentését,

- másrészt pedig a változtató integráció, amely a referált szöveg elemeinek jelentését módosítja, átalakítja, ironikusan megtöri, ellentétébe fordítja stb. Ebbe a kategóriába tartozik például a parafrázis, irónia, paródia, travesztia, stb., melyek bizonyos szerzőknél vagy bizonyos korszakokban különös gyakorisággal és rendkívül változatos formában jelentkezhetnek.

E vonatkozásban érdemes visszautalni arra, Gérard Genette hipertextualitás két alapvető típusaként imitációt és transzformációt különböztet meg. Úgy tűnhet, hogy az imitáció az itt megerősítő integrációnak nevezett típushoz hasonló kategória, a transzformáció pedig a változtató integrációnak felelhetne meg, mivel az imitáció egy szöveg, egy „modell” vagy egy jelentés valamilyen megerősítéseként fogható fel, a transzformáció viszont mindig feltételezi az előző szöveg módosítását, deformálását. Genette azonban más értelmet tulajdonít e két típusnak, azt feltételezi, hogy a transzformáció abban áll, hogy az egyik szöveg átvesz valamit (pl. a cselekményt, a témát) a másiktól, amint például Joyce regénye a 20. századi Dublinba helyezi át az Odüsszeia cselekményét. Az imitáció viszont Genette szerint bonyolultabb eljárás, mert egy irodalmi műfaj szabályainak és szabályszerűségeinek „imitációját”, „átvételét” jelenti, s ehhez szükséges a műfaj modelljének ismerete, megalkotása a befogadóban. Egyúttal itt felfedezhető bizonyos hasonlóság a Broich és Pfister által javasolt „egyes szövegek közötti referencia” és „általános/műfaji referencia” kategóriájával. Ennek következtében viszont Genette „imitáció” és „transzformáció” fogalma nem elsődlegesen szemantikai jellegű, s mindkettő egyaránt lehet megerősítő vagy változtató jellegű: egyes szövegeket és irodalmi műfajok szabályait egyaránt meg lehet erősíteni és meg lehet változtatni intertextuális utalások révén.

(B) Pragmatikai síkon az intertextuális referencia-reláció felismerhetősége, azaz explicit vagy implicit jelöltsége a rendszerezés alapja, melynek alapján jelölt és jelöletlen intertextuális relációt különböztethetünk meg:

- a jelölt intertextuális utalás azt jelenti, hogy a befogadó bizonyos elemek alapján felismeri, hogy intertextuális relációról van szó. Ennek eszközéül szolgálhatnak a legkülönfélébb szövegelemek, például címek, alcímek, szereplőnevek vagy helynevek, előszók, epilógusok, műfaji és szövegalkotó konvenciók, sőt a fiktív elbeszélő közbeszólásai is. A különböző elemek közül gyakran több is együtt fordul elő egy-egy szövegben, melyek segítségével a befogadó (amennyiben rendelkezik a szükséges ismeretekkel) felismerheti az intertextuális utalásokat;

- a jelöletlen intertextuális utalás esetében a referencia rejtve marad, s csak a szöveg beható és többszintű elemzése révén fedezhető fel;

- az is lehetséges, hogy a jelölt és jelöletlen típus egy-egy szövegen belül kombinálódik, bizonyos intertextuális elemek jelöltek, mások pedig jelöletlenek.

Figyelembe kell venni azt is, hogy a befogadók tudása is széles skálán mozoghat, kulturális és műveltségbeli változások és különbségek miatt változik az intertextuális utalások felismerése is, így például az antik mitológiai ismeretek elhalványulása megnehezíti az ilyen utalásokkal teli szövegek (reneszánsz, barokk) recepcióját. Az intertextuális elemek jelölésének típusait ennélfogva csak elméletileg állapíthatjuk meg, és mindig csak egy feltételezett ideális befogadóra vonatkoztatva.

(C) Formális-szintaktikai síkon az intertextuálisan összekapcsolódó szövegelemek mennyisége, extenziója és száma jelenti a rendszerezés alapját, mely azt veszi figyelembe, hány elemet, ill. szöveget érint az intertextuális reláció. Elméletileg a következő változatok lehetségesek:

- egy szöveg utal egy másik szövegre: például ha egy bibliai szöveghely, példázat, szólás bukkan fel egy szövegben;

- egy szöveg utal több szövegre: ha egy szövegben például bibliai szöveghelyek és más költői alkotások elemei integrálódnak intertextuálisan (vö. Paul Celan: Tenebrae vagy Heinrich Böll: Wanderer, kommst du nach Spa…, ahol klasszikus és bibliai szöveghelyek, utalások idéződnek fel mintegy egymást „keresztezve”);

- több szöveg utal egy szövegre: például Balzac nagy regényciklusa, a Comédie humaine címével utal Dante Divina commediajára, mintegy meg is fordítva azt az emberi-isteni ellentétével;

- több szöveg referál több szövegre: ez történik például Georg Trakl verseiben, melyek gyakorta integrálnak különféle módon Rimbaud-versekre utaló elemeket (ugyanakkor részben a francia versek német fordításaiból átvéve azokat, miáltal az irodalmi fordítás speciális intertextuális esete is komplikálja a vonatkozásokat).

Bár mind a négy változat elképzelhető, az első két eset a tapasztalatok szerint sokkal gyakrabban fordul elő, s az intertextuális elemzések is nagyobb figyelmet szentelnek nekik.

Az intertextuális jelentés-integráció eseteinek többszintű rendszerezése tovább finomítható, különböző újabb alesetek, típuscsoportok különíthetők el. Egyúttal a rendszerezés lényeges mozzanata az is, hogy a rendszerezés szempontjai között számos, egymást kölcsönösen feltételező, meghatározó kapcsolat fedezhető fel (pl. a különböző integrációs típusok lehetnek jelöltek vagy jelöletlenek, fennállhatnak egy-egy szöveg, vagy egy és több szöveg között stb.).

Az intertextualitás-vizsgálatok közös mozzanata végső soron az, hogy hangsúlyozzák a szövegek egymás közötti kapcsolatainak szerepét, e kapcsolatoknak a szövegstruktúrában betöltött funkcióit, jelentéskonstituáló szerepüket, ezáltal az irodalmi szöveget mint kulturális jelenséget, a kultúra, ill. az irodalom, vagyis az irodalmi szövegek rendszerében elfoglalt helyét állítják középpontba.

Az intertextualitás, mely tágabb értelemben a szövegek egymásra utalásának, ill. a szövegek műfajokra, beszédmódokra, tudás- és gondolati rendszerekre való utalásának bármilyen formáját jelenti, egyúttal egy nagyobb kérdéskör egyik részterületét képviseli. Az intertextuális szövegkapcsolatok hozzákapcsolhatók bizonyos irodalomtörténeti jelenségekhez is, mert egyes szövegeknek más szövegek kontextusába való beágyazottságát mutatják, és egyes irodalmi folyamatok szimptomatikus jelzései lehetnek: az intertextualitás a kultúra kontextusában, a kulturális diszkurzusok tágabb összefüggésrendszerében értelmezhető és értelmezendő. Az elmúlt egy-másfél évtized kultúratudományi kutatásaiban a ugyan a kultúra különböző és sokféle definíciója bukkan fel (vö. 3.3.1. fejezet), de a kulturális beágyazottság révén az intertextualitás jelensége a kulturális emlékezet kérdéskörével kapcsolható össze, amint azt Lachmann is feltételezi. Az intertextualitás jelensége úgy kapcsolható össze a kulturális emlékezettel, hogy a különböző írásmódok, hagyományok, irodalmi konvenciók és kánonok intertextuális feldolgozása kulturális “emlékezetmunkának” nevezhető, amely (Genette terminológiájára utalva) „textuális palimpszesztusokat” eredményez. A kultúra ennek megfelelően intertextuális szövegvonatkozások révén (is) artikulálódik, hagyományozódik, átíródik, megújul.

Ez a megközelítés az intertextualitás elemzését a szövegértelmező kultúratudományi vizsgálatok átfogó keretébe integrálhatja, és lehetővé teszi egy-egy kultúra (vagy kultúrák) különböző szeleteinek feltáró, értelmező, összehasonlító kutatásában való alkalmazását, ezáltal különböző területek és módszerek összekapcsolását. Az intertextuális kutatások feladata ebben a tágabb kontextusban az lenne, hogy az intertextuális „emlékezetmunka” válfajait, formáit, funkcióit a kultúra egyes „szeleteire” és ezek történeti változásaira vonatkoztatva megállapítsák, valamint áttekintsék és leírják ezek viszonyait az „archiválás” más formáival és típusaival (ritualizálás, megőrzés, elfojtás, felejtés és visszahozás, szubverzió, dekonstrukció stb., vö. Lachmann 1993.). Ezáltal további felismerésekre juthatunk a kultúra s benne az irodalom működéséről és a különböző történeti korszakokban jelentkező sajátos formáiról.