|
|
|
für deutschsprachige navigation siehe untere navigationsleiste
|
Orosz Magdolna: ELŐSZÓ
Mármost Ulrichot illetően még azt is el kell mondanunk, hogy ebben a kérdésben jó néhány évvel megelőzte korát. Mert éppen ilyen módon űzte a tudományt: ahogy a rekordokat űzik, még egy győzelmet, még egy centimétert, még egy kilót halmozva az addigiakra. Szelleme élesnek és erősnek kellett hogy bizonyuljon, az erősek munkaszellemében. Várakozás, harci játék, jövőnkre tartott meghatározatlan nagyúri igény ez, ahogy így gyönyörködünk szellemünk erejében. Mert Ulrich sem tudta pontosan, mi végre is ez a nagy erő: az eredmény lehet minden és semmi, birtokosa válhat világmegváltóvá csakúgy, mint bűnözővé. Mert általánosságban is ilyen körülbelül az a lelki mechanizmus, amelynek létezése a gépek és felfedezések világának mindig megbízható hátországa. Ulrich előkészületnek, edzésnek és a szó sportszerű értelmében is tréningnek tekintette a tudományt. [...] Úgy vélte, századunkban felfedező útra űzetett minden, ami emberi: a büszkeség megköveteli, hogy a haszontalan kérdésekkel a „még nem”-et szegezzük szembe; életünket ideiglenes alapelvekre kell építenünk, abban a tudatban, hogy van cél, amelyet a később jövők igenis elérnek. Az az igazság, hogy a tudomány kialakította a kemény, józan szellemi erő fogalmát, amely az emberi nem régi metafizikai és erkölcsi képzeteit egyszerűen elviselhetetlenné teszi, még ha csak azt a reményt állíthatja is a helyükre, hogy eljön majd egy távoli nap, amelyen új szellemi hódítók nemzetsége száll le a lélek termékeny völgyeibe.1 Robert Musil regényének, A tulajdonságok nélküli embernek a főszereplője (főhősnek semmiképp sem nevezhető), mielőtt „tulajdonságok nélkülivé” válna, és saját elhatározásából úgy döntene, hogy „egy év szabadságra megy mindentől, egész életétől”,2 a technika útján és a tudománnyal kísérletezik, hogy jelentős emberré váljon – gondolatai, eszmefuttatásai, valamint az elbeszélői hang polifon együttese sajátos összefüggésbe helyezi azt a problémakört, amely a regény fiktív idejében kibontakozva, megírásakor és megjelenésekor, az 1920-as és 1930-as években pedig roppant élességgel, diszciplináris-filozofikus-szociológiai kérdésként vetődik fel: a tudomány, illetve a tudományok, a technikai újítások mibenléte, az emberi megismerés komplexuma, a megismerhetőség technikai és ismeretelméleti határai, a megismerés és az ismeret haszna, hasznosítása, tömegessé válása, ideologizálódása, sőt politizálódása. A regény kíméletlenül veti fel mindezt,3 s az ironikus látásmód, az elbeszélés sokszoros tükröződéseinek révén a dolgok színe és visszája egyszerre tárul fel, miközben megmutatkozik a (természet)tudományos megismerés és az irodalom feszültségekkel teli és a 20. században sokrétűen differenciált összekapcsolódása is.4 A szöveggyűjtemény első fejezete a tudomány és a tudás mibenlétének általános kérdéseiből indul ki, s olyan szövegeket vonultat fel, amelyek felmérik a tudomány, elsősorban a természettudomány területeit, a technika és a technikai újítások mibenlétét, az úgynevezett „haladás” lehetőségeit és buktatóit, valamint kihatásukat az ember antropológiai és szociológiai meghatározottságaira. Különféle dichotómiák artikulálódnak bennük: tudomány és technika vs. természet, természettudomány vs. szellemtudomány, tudomány vs. művészet, gép vs. ember, tudós vs. átlagember, elitkultúra vs. tömegkultúra, ideológiai semlegesség vs. ideologizálás, értelmes felhasználás vs. visszaélés, város vs. vidék stb. Ugyanakkor jól láthatóan kirajzolódik a szövegekből, valamint együttesükből a merev ellentételezés félrevezető és leegyszerűsítő mivolta, az ellentétes pólusok közötti közvetítés szükségessége, valamint ennek a közvetítésnek a lehetőségei, korlátai és veszélyei is. A tudományterületek, megismerési módozatok, antropológiai és szociális-politikai mozzanatok között végbemenő transzferfolyamatok a tudás mibenlétének és közvetíthetőségének problémájával szembesítik a velük foglalkozókat. A közvetítések célja, szintje, formája széles palettán mozoghat, és magában foglalja a szűk szaktudományos elitet célba vevő és a közérthető, népszerűsítő, felvilágosító, de akár reklámízű, ideologikus töltetű és militáns hangvételű megnyilatkozásokat is. A szöveg( részlet)ek a következő aspektusok köré csoportosíthatók: a technika és a tudomány helye a kultúra és a megismerés formái között; a jelenségek meglátása, képszerűsége, az együttlátás és a felismerés összefüggései; a területek közötti átjárások, a technika közvetítése és a közvetítés technikái, lehetőségei és veszélyei.5 A tudomány és még inkább a technika helyének meghatározása foglalkoztatja az újkantiánus filozófust, Ernst Cassirert, aki az emberi kultúra különböző területeinek számbavételéből kiindulva kora kultúrájában egyenesen elsőbbséget tulajdonít a technikának, s az ember antropológiai meghatározottságait számba véve tárja fel a jelenség mélyebb összefüggéseit. Cassirer, aki az emberi megismerés módjait (mítosz, tudomány, technika, nyelv stb.) a világ különböző szimbolikus formákon keresztül történő értelmezéseként tételezi, a technika feltartóztathatatlanul bekövetkező uralmát úgy fordítja át, hogy a szellem felismeri és meglátja benne azt, ami valójában: a tudomány és technika vívmányaival és azok közvetítésével foglalkozó írások sajátos képmetaforikáját alapul véve (hiszen maga a tudomány is önnön meglátásairól beszél) a meglátástól a cselekvő hatás erejéhez jut. Az ideáltípus azonban messze nem kora valósága, illetve Cassirer továbbra is a filozófiában látja az önreflexív erőt, s bár szerinte a technika még nem sorolódott be a filozófia önreflexiójának területei közé, számolnia kell vele, mivel minden új elem (= technika) megváltoztatja a látás módját is. A filozófia számára a technika ennyiben nem csupán tárgy (forma formata), hanem e folyamat szubjektuma is (forma formans). Így a technikát is magában foglalva annak önmeghatározásához és a kultúra részeként való integrálásához járulhat hozzá. Cassirer ugyanakkor meglátja azt is, milyen következményei vannak a tudomány és technika egy bizonyos gazdasági rendszerbe illeszkedésének.6 A marxista Ernst Bloch a technikai haladás ellenoldalát villantja fel, amikor a példaként felhozott ifjú mérnök – mintegy a mestere távollétében, általa uralhatatlan erőket megidéző goethei bűvészinas módjára – megijed saját találmányától, a géptől, mely önnön teremtménye, számításai szüleménye. Ez a reakció Bloch számára a természethez való korabeli viszony kettősségét jelképezi, s fausti kettőslelkűségében a mérnök a polgár és a kalandor küzdelmét éli át. A technikai haladás egyúttal a természettől való teljes elidegenedést is jelzi: Bloch szerint a technika modern városa maga a széttört természeti összefüggés, alapja a gépek okozta természetnélküliség,7 ami újra kísértetiesbe vált át. A szaiszi kép megtapasztalása nem az amúgy tiltott megismerést váltja ki, hanem a semmit, a szubjektum kiüresedését mutatja fel, s ezáltal mégis visszahoz valamit a régi mágikus hatalomból, amennyiben a technika újfajta kapcsolatot teremt az alkotó természettel, ahol a csodálatos és a kísérteties egyesül, mintegy démonivá válik.8 Nem véletlen, hogy Bloch a morális és esztétikai természet-tapasztalást állítja szembe kora természettel szembeni rossz lelkiismeretével.9 A technika határait vizsgálja a nemzetközileg ismert művészeti író, Kállai Ernő is, aki az 1932-re tervezett kölni Werkbund-kiállítás10 apropóján szintén a technika kettős arculatát emeli ki, mivelhogy az egyszerre támogatja és felfalja az életet. A technika elidegenítő erejét hangsúlyozza, mivel a technika ember és ember, ember és természet, ember és dolog közé férkőzik, s ellaposítja, külsődlegessé változtatja kapcsolatukat. Ezáltal meglátja a technikai fejlődés, a „technoid kultúrdemokrácia” politikai és társadalmi veszélyességét, ugyanakkor a rousseau-i természethez való visszatérés lehetetlenségét és hiábavalóságát is.11 A Die Weltbühne rendszeres szerzője, Arnold Hahn 1934-ben, már az emigrációban megjelenő Die neue Weltbühne hasábjain recenzióba öltöztetve mond ítéletet a tudomány és a technika, illetve értelmezésük és alkalmazásuk ideologikus mivoltáról és ennek veszélyeiről; jóllehet nem létezik előfeltevések nélküli tudomány, az érzelmi fűtöttségű, hatalmi és rasszista célok szolgálatába állított „tudomány” és tudósok sarlatánságával szembe kell helyezkedni. Az önmagából kiinduló tudomány ideálképének szükséges gyakorlati árnyalásával állítható párhuzamba a zeneszerző Ernst Křenek írása, aki a művészetet kívánja kiemelni az elszigeteltségből, amelybe részben a l’art pour l’art elképzelések vitték. Bár meg akarja óvni a célszerűség szimpla alkalmazásától, mégis síkraszáll a művészet intellektuális telítése mellett, és a pedagógiai-felvilágosító célzatúnak tekintett publicisztikát mozgósítja az embert a mindennapokból kiszakítani képes „esztétikai nevelés” érdekében.12 Éppen a túlzott mértékben esztétizált mindennapok kritikus reflexiója kaphat különös jelentőséget azon folyvást visszatérő „szellemi járványok” esetében, amelyeket a később népszerű, nagy társadalmi-történelmi panorámákkal dolgozó regények szerzőjeként kanonizálódott Heimito Doderer diagnosztizál. Doderer saját korában fedezi fel a szellemi járványok erőteljes jelenlétét (ne feledjük, írása 1927-ben keletkezett, Kracauer tömegornamensekről szóló tanulmányával szinte egy időben), és a betegségmetafora erős képi sugallatával kapcsolja össze a történelmi korokat: a 15. század „mély lelki nyugtalansága” mintegy az „örök visszatérés” jegyében a sajátjára emlékezteti, számára az „újabban itt, Bécsben terjedő, szellemi eredetű epidémia közös vonásokat mutat a késő 16. századival” – a régi tünetekből nem tanulván a járvány bizony katasztrófához vezethet. A tudományos megismerés lényeges eleme a jelenségek meglátása, a felszín alatti „lényeg” kihámozása, különféle jelenségek együttlátásának képessége és kapcsolataik, kölcsönhatásaik felismerése, be-látása, különösen akkor, amikor a tudományok fejlődése következtében egyre inkább a láthatatlan, a szemmel nem látható tartomány feltárása áll középpontban, amint azt a modern fizika és kémia eredményei (majd napjainkban a különböző „mikro-” előtagú diszciplínák) sugallják.13 A láthatóvá tétel különböző jellegű lehet,14 de mindenképpen az észlelés mibenlétéhez, korlátaihoz és lehetőségeihez kapcsolódik. Rilke Őshang című írása egy különös emlék kapcsán az észlelési területek szinesztetikus összekapcsolását mutatja meg: az akusztikus láthatóvá válik a különös szerkezetben, melyet szavakkal lerajzol, miáltal a „valóság újszerű, még végtelenül törékeny részlet[e]” tárul fel, s megjelenik az akusztikus hang átfordításának folyamata a vizuális képbe. A kép, a vizuális emlékező látás hívja elő és kapcsolja össze az emlékképet a koponyáéval, s változtatja a vizualizált akusztikát antropológiai nyommá a koponya varratának vonalában, létrehozva az őshangot mint az ősi egység képét.15 A már-már misztikus jelenség megnevezésére képtelen Rilke az érzékek sokféleségét és együttesét a művészetbe vezeti át, melyben szerinte éppen ennek az egységnek kell működnie a konkrét érzékelésen túllépő, tökéletes, befejezett alkotás megszületéséhez. Ez a különleges egység mintegy kiemeli a művészetet az érzékelés tudományos köréből (vagy talán annak is példát mutat), mivel amaz ugyan jelentősen előrelép az észlelés technikai-racionális feltérképezésében, nem képes ugyanakkor azt nyújtani, ami az egyes érzékelési területeket kitágító művészet lényege. A világról kapott képek zavarba ejtő sokaságát tematizálja a klasszikus bécsi tárcaírás egyik kulcsfigurája, Oskar Maurus Fontana is, aki a képes újságok képözönétől indíttatva mutatja fel, hogyan lehet a fénykép „hazug” és hamis,16 mivel a különféle képek egymásmellettisége kihat az észlelésre, a szemet felületes látásra szoktatja, s bár „két kép ütközésekor villámcsapásszerűen tör elő a felismerés”, ez nem a dolgok mélyebb belátásához, hanem pusztán egymásba olvadásukhoz, elmosódásukhoz, észlelésük és hatásuk pillanatnyiságához vezet.17 Az észlelés és a látás dimenziói, valamint viszonylagosságuk artikulálódik a legkülönfélébb műfajokban otthonosan mozgó Lázár Istvánnál, aki oximoronba foglalva futtatja egymásba a végtelenül nagy és a végtelenül kicsiny dimenzióit, vizuális megközelítésük technikai eszközeit. A mikroszkópot és a teleszkópot ezáltal nivellálva mintegy varázseszközökként villantja fel, melyek ugyanakkor a nagy és a parányi végtelenségében is csak az ember (biológiai képiséggel megjelenített) morális fogyatékosságát közvetítik. A tudományos megismerés eszköztárának esetlegességét jeleníti meg ironikus humorba fordítva Móra Ferenc anekdotája, mely a megoldatlan tudományos „rejtélyek” kapcsán – egyúttal mintegy a rilkei őshangot írásba fordító eszköz misztikumát szó szerint kissé földközelibb változatban felmutatva – a megfigyelés és a kísérlet esetlegességére, a kiszámíthatatlan, előre nem látható tényezők hatására mutat rá, demisztifikálva a rejtélyeket is.18 Hasonlóan ironikus kicsengése van az állat-álneveket előszeretettel alkalmazó Kurt Tucholsky kis állatmeséjének, mely a tudományos megfigyelői pozíciók vetélkedését végül az újság több látószöget egyszerre nyújtó műfajában zárja rövidre. Az ideggyógyász végzettségű prózaíró, Alfred Döblin a természettudományos, illetve matematikailag számszerűsíthető racionalitás mindenhatósága ellen szólal fel, mivel az csupán „ajtó”, átjáró, vagyis lehetőség: az emberi gondolkodás és megismerés minden tudományosság mellett is erősen függ az intuíciótól, mi több, az intuitív tudás maga lehet a tudományosság záloga. A még meg nem értett és fel nem tárt jelenségek szenzációs rejtélyként való tálalása kapcsán könnyen belátható, hogy a tudománnyal nemcsak élni, hanem visszaélni is lehet, s a kettő között igen keskeny mezsgye vezet: felvilágosítás, információ, félinformáció, félreinformáció, ideológiai és politikai „hasznosítás” és kisajátítás egyre nagyobb jelentőségre tesz szert annak a tudományos és technikai fejlődésnek a fényében, amely az élettelen és az élő természet olyan területeire hatol be, melyek korábban hozzáférhetetlenek voltak. A megismerés éppen eszközei tökéletesítésének igényével szembesülve méri fel saját korlátait, apóriáit, fogalmi-nyelvi meghatározottságait. Mivel a tudományos megismerés alapvetően folyamatjellegű, s ezért lezáratlan és lezárhatatlan, nehézségekbe ütközik eredményeinek, folyamatának, problémáinak megismertetése a szűkebb szaktudományos körön kívül. Az orvos és fiziológus Liebermann Pál elsősorban a „teljesen tisztázott, nagyszabású tudományos ered- 39 17 A téma sajtótörténeti vizsgálatához vö. Vörös Károly: „Látvány és mentalitás a napisajtó képanyagában a XIX. század második felében”, in: Hofer Tamás (szerk.): Történeti antropológia. Budapest: MTA Néprajzkutató Csoport, 1984, 206–213. o. 18 Vö. továbbá Lengyel András (szerk.): In memoriam Móra Ferenc. Ének a szegénységről. Budapest: Nap Kiadó, 2003. ményeket” tartja alkalmasnak a népszerű közlésre, „melyekkel magunk is teljesen tisztában vagyunk”. Okfejtésének döntő mozzanatai a vizuális képek retorikájával élnek: a tudást közvetítőnek a jelenségek szemmel látható szférájára kell támaszkodnia, mintegy fel kell nyitnia a „problémavakságban” szenvedő befogadó szemét, a perszonifikált természet nyelvét le kell fordítania az ész nyelvére, illetve szavakba öntve kell közvetítenie, miközben az elmélet is a vizsgált tárgy, terület idővel módosuló képe, mely „fokról fokra idomul tárgyához”. A tudományos ismeret közvetítésének másik mozzanata a befogadó oldalán van: neki is rendelkeznie kell általános intelligenciával, hogy a „hasonlat és példa útján” elé tárt jelenségeket és összefüggéseket megértse. Hasonló célokat fogalmaz meg a Frankfurter Zeitung publicistája is, amikor a természettudomány és a technika népszerűsítése mellett száll síkra a szellemtudományok korábbi favorizálása ellenében. A minőségi természettudományos híradásnak a népnevelés jegyében kerülnie kell a szenzációhajhászást, és teljes tárgyilagosságra kell törekednie, szem előtt tartva a laikus közönség igényeit is. Ez a mozzanat felveti a széles nyilvánosságot megcélzó napisajtó és a szaksajtó különválásának kérdését: Erich Laßwitz diagnózisa szerint a napisajtó igen mostohán bánik a technikával, mert elsősorban a politika, a gazdaság, valamint a művészetek és bizonyos mértékig a tudomány jelenségei kapnak helyet benne, a technikában jártas szerkesztő pedig egyenesen luxusnak számít. Laßwitz, aki maga is mérnök volt,19 egyúttal a technika kultúraromboló erőként való láttatása ellen is érvel, s hogy ez a látásmód meghonosodjon, a technikát közvetítőknek feladatukhoz felnőve írókká kell válniuk. A szépirodalmi ambíciókkal kacérkodó tudomány-népszerűsítés negatív példájaként jelenik meg Hugo Ignotusnál Wilhelm Bölsche, aki a tudomány eredményeinek populáris közlésére törekedett, s maga nem lévén természettudós, laikusként írt laikusoknak. Ignotus már mint elmúlt jelenségre tekint rá, egy olyan kor emberére, amely a Bildungsbürger sznobizmusával „nagykanállal” vélte enni a „világbölcsességet” – Bölsche csak annyiban érdekes, amennyiben a tudomány népszerűsítésének kényes kérdését jelképezi. A visszatekintő Ignotus ugyanakkor nemcsak a népszerűsítés problémáját látja, hanem ironikus gesztussal azt is diagnosztizálja, hogy a 19. század második felétől az egyre inkább különváló diszciplínákban felhalmozódó tudáselemek pointilisztikus együtteséből nem áll össze az a világkép, melynek hiányát ekképp hiábavaló lenne a mégoly gyenge írói vénával rendelkező népszerűsítőkön számon kérni.20 Amennyiben pedig a tudomány népszerűsítésének jogosultsá- 40 19 Vö. Walter Kaufmann, Eva Reineke (szerk.): Wer war der Herr mit der Zigarre? Der Ingenieur und Publizist Erich Laßwitz (1880–1959). Murnau: Arbeitsgemeinschaft Technikgeschichte, Ed. Wolf & Fuchs, 2004 (Ausstellung Coburg 2002). 20 Vö. ehhez Balázs Béla és Siegfried Kracauer II. fejezetben közölt írásait. ga van a sajtóban, akkor éppenséggel az újságírást magát is képessé kell tenni e feladat ellátására. A Pesti Hírlap állandó munkatársa, Porzsolt Kálmán nem véletlenül javallja (1919-ben, amikor a mindent átalakítás hite és lendülete mozgatja őt is), hogy az újságírásnak is legyen egyetemi tanszéke: a politikum és az esztétikum összehangolása, az ideológia szépirodalmi átformálása az újságcikkek interdiszkurzív jellegéből adódóan problémaként, sőt kimondatlanul is a marxista esztétika alapkérdéseként vetődik fel.21 A tudományos ismeret közvetítésének intézményes módján, az oktatáson ironizál a soktehetségű kultúraközvetítő Egon Friedell, aki a szertárt a középkori kínzókamrához hasonlítva a tanítás mint ismeretközvetítés árnyoldalait villantja fel, s a metaforikus természeti neveket feloldó nyelvi „analízis” útján enged bepillantást természet anyánk tréfás kedvébe. A technikának a köznapi használatban való ellaposodását mutatja meg a vígjátékíró Stella Adorján jelenete, mely egyúttal a kiüresedett emberi kapcsolatok felé küldött oldalvágással, a természethez való visszatérés nosztalgiájának gunyoros ellaposításával is él. Az ellentmondások és ellentétek pedig más síkon is jelentkezhetnek, éppenséggel a szakújságírás követelményeként állított esztétikai- irodalmi igényesség is kijátszható, ha a vizuális művészetek perspektívájából nézzük, hiszen – amint a képzőművész Martyn Ferenc élesen rámutat – az amúgy is kompromisszumok és alkuk szabdalta, az alantas közönségigényt kiszolgáló kritika őket éppenséggel elhanyagolja, figyelme perifériájára szorítja, s egy igényes kritikai folyóirat hiányában nincs a független véleményalkotásnak fóruma. Martyn Ferenc Pécs példáján mutatja be problémáját, ezáltal implicit módon a vidék(iség) kérdését is sugallva, amely Kóbor Tamás írásának középpontjában áll: főváros és vidék kulturális és szociális különbségei felülíródnak a politika (a trianoni békeszerződés következményei) miatt, s kissé utópisztikus lendülettel tételeződik a különbségek gondolati kiegyenlítésének közvetlen gyakorlati alkalmazása.22 Olyan impetusz ez, mely a világjobbítás egyszerűségét is sugallja, melynek utópikus mivolta kiviláglik a többi szöveggel való összevetésből is. A különböző szerzők eszmefuttatásai, ellentételezéseik és összekapcsolódásaik szövedékéből felsejlik a differenciálódó jelenségvilág és a technicizálódó társadalom képe,23 benne az emberrel, aki e fénytörésben magára hagyatva próbálna – hatalmas parányként – önmagára lelni: 41 21 Az újságírás technikájának közvetíthetőségét parodizálja Kálnoki Izidor (Vulpes): Újságíróiskola [1915]. Szeged: Maxim, 2003. A magyar nyelvű novelliszika újságíróportréihoz vö. Az újságíró. Szerk. Kőrössy P. József. Budapest: Noran, 2003. 22 Kóbor Tamásról vö. a Budapesti Negyed tematikus számát (1999/1). 23 A tudományos haladás és a technika emberi-etikai hatásaihoz vö. Theodor W. Adorno, Max Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Ford. Bayer József é. m. Budapest: Atlantisz, 1990. – Ilyesmi nincs ma már – vélekedett Ulrich. – Nézz csak bele akármelyik újságba. Mind maga a mérhetetlen áthatolhatatlanság. Annyi mindenről van ott szó, hogy az még egy Leibniz-méretű elmének is sok. És mi történik: észre se vesszük, egyszerűen mások lettünk. Immár nem egy egész ember áll szembe az egész világgal, hanem csak valami emberi ezvagy- az úszkál valami általános tápfolyadékban.24 Orosz Magdolna 42 24 Musil 1977, 305. o.
Jegyzetek 1 Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Ford. Tandori Dezső. Budapest: Európa, 1977, 59. o. sk. 2 Uo., 61. o. 3 A mérnöki tudományokkal ismerkedő, majd matematikát és filozófiát tanulmányozó, s filozófiából doktorált Musilnak a tudománnyal szemben elfoglalt ironikus-szkeptikus álláspontjához vö. Sieglinde Grimm, Knut Hüller: „Schönes Wetter oder was? Robert Musils Kritik an »moderner Wissenschaft«”, in: Musil-Forum 28 (2003–2004), 57–83. o. 4 E kérdéskörhöz vö. Christine Maillard, Michael Titzmann (szerk.): Literatur und Wissen- (schaften) 1880–1935. Stuttgart, Weimar: Metzler, 2002, különösen a két szerkesztő összefoglaló, áttekintő bevezetését: Christine Maillard, Michael Titzmann: „Vorstellung eines Forschungsprojekts” (uo., 7–37. o.). A fogalmak és viszonyaik szemiotikai definiálására ld. még Karl Richter, Jörg Schönert, Michael Titzmann: „Literatur – Wissen – Wissenschaft. Überlegungen zu einer komplexen Relation”, in: uők (szerk.): Die Literatur und die Wissenschaften 1770–1930. Stuttgart: M & P. Verlag für Wissenschaft und Forschung, 1997, 9–36. o. A kultúra és a tudomány 20. századi tendenciáinak áttekintéséhez vö. még Frank- Lothar Kroll: Kultur, Bildung und Wissenschaft im 20. Jahrhundert. München: Oldenbourg, 2003.
5 Az írásbeliség és szóbeliség viszonyának áttekintéséhéz vö. Nyíri Kristóf, Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Budapest: Áron, 1998. A két világháború közti magyar nyelvű kultúra esetében ez a téma leghangsúlyosabban Hajnal István életművében jelenik meg, amire a bőséges szakirodalom és az újraközlések miatt itt csak utalunk (vö. Lakatos László: Az élet és a formák. Hajnal István történelemszociológiája. Budapest: Új Mandátum, 2001; Kosárkó László: „Írástörténészek és szociográfusok. Hajnal István recepciójához az 1930-as, 1940- es években”, in: Korall 2000/2. 110–127. o.).
6 Érdekes mozzanat, hogy Cassirer pontosan Walther Rathenau birodalmi minisztert, korábbi hadiipari felelőst emeli ki a technicizálódás veszélyeinek felismerőjeként, aki Musil nagyregényében Arnheim fiktív figurájába vetítve a tudományos-technikai haladás ironikus ellenrajzát szolgálja. Cassirer és a természettudomány kapcsolatához vö. Enno Rudolph, Ion O. Stamatescu (szerk.): Von der Philosophie zur Wissenschaft. Cassirers Dialog mit der Naturwissenschaft. Hamburg: Meiner, 1997. 7 A részben Bloch nézetei által is inspirált modern város-tapasztaláshoz vö. Elisabeth Blum, Peter Neitzke (szerk.): Boulevard Ecke Dschungel. StadtProtokolle. Hamburg: Edition Nautilus, 2002, valamint Alexa Geisthövel (szerk.): Orte der Moderne. Erfahrungswelten des 19. und 20. Jahrhunderts. Frankfurt am Main: Campus, 2005. 8 A racionalitásnak és a technizáltságnak ez a démoni vonása jelenik meg Thomas Mann Doktor Faustusában a modern művész alakjára vetítve. 9 Bloch nézeteivel kapcsolatban vö. Hartmut Böhme: Natur und Subjekt. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1988, 33. o. skk. 10 Az 1907-ben alapított iparművészeti, formatervezési, építészeti szövetség történetéhez vö. http://www.werkbundarchiv-berlin.de.
11 A technika mindezen mozzanatairól összefoglalóan vö. Peter Fischer: Philosophie der Technik. München: Fink, 2004. 12 Kîenekről, aki Schönberg hatására a tizenkét fokú zene híve lett, vö. Meret Forster: Reflexe kultureller Modernisierung: Ernst K îeneks Radikalismus der Mitte und der Einfluss von Karl Kraus 1928–1938. Frankfurt am Main: Peter Lang, 2004. 13 Vö. Maillard, Titzmann 2002, 7. o. sk.
14 A modern természettudományok, illetve a fizika és a képiség, láthatóság kérdéséhez, irodalom és természettudomány közti átjárhatósághoz vö. Ernst Peter Fischer: „Wovon man nicht sprechen kann, davon muß man erzählen. Poetische Hilfen für die Wissenschaften von der Natur”, in: Norbert Elsner, Werner Frick (szerk.): „Scientia poetica”. Literatur und Naturwissenschaft. Göttingen: Wallstein, 2004, 9–29. o., különösen 14. o. skk. 15 Az őshang rekonstrukciója hallható lesz a jelen kötethez kapcsolódó CD-ROM-on, Kovács Bálintnak köszönhetően. Rilke szövegének kultúratudományi összefüggéseihez vö. Ursula Renner: „Schädel-Meditationen. Zur Kulturgeschichte eines Denkmodells”, in: http://www.renner-henke.de/renner-henke_s171_bis_s220.pdf (utolsó megtekintés: 2006. augusztus 20.). Rilke költészetéről és prózapoétikájáról magyarul vö. az Enigma 31. számát (2002). 16 Vö. továbbá a kötet összefüggésében: Siegfried Kracauer: „A fotográfia”, ford. Schulz Katalin, in: Bán András, Beke László (szerk.): Fotóelméleti szöveggyűjtemény. Budapest: Enciklopédia, 1997, 137–146. o.
|
|
|
