|
|
|
für deutschsprachige navigation siehe untere navigationsleiste
|
Kerekes Amália - Teller Katalin: ELŐVÁLOGATÁS Mérjék meg a tanulók századrész méternyi pontossággal a tanterem hosszúságát és szélességét, továbbá számtankönyvük hosszúságát és szélességét, és számítsák ki, hogy hány számtankönyvet kellene a padlóra szorosan egymás mellé elhelyezniök, hogy azokkal a tanterem padlóját egészen befödjék. 1. RETRO – ALAPOK ÉS HÉZAGOK
Rész és egész, tudás és cselekvés, felelősség és alávetettség, birodalmi tervgazdálkodás és egynapos terv – az Osztrák-Magyar Monarchia palackpostája, melynek bejáratott olvasata a birodalom szerkezetének részleges átláthatóságát, a rejtve maradt téloszt hangsúlyozza. A Váltó- és keresztkapcsolások kötet összefüggésében Franz Kafka hagyatékból előkerült elbeszélése mindezen túl azt is kívánja jelezni, miként játszhat mesterien egybe a publicisztika közösségi retorikájára emlékeztető képviseleti beszédmód és a tudás töredékességével, bizonytalanságával, biztosíthatatlanságával számot vető közösségalkotás, miközben az elbeszélő a belenyugvás erénye, a kompromisszumkészség jegyében „vizsgálódásait” átmenetileg lezárva előrevetíti a birodalom hanyatlását. Amikor a két világháború közti tudásközvetítés folyamatairól esik szó, az egész tételezésének szükségszerűsége és a gyakorlati tudás hitbizománya közötti átjárók rokoníthatók a kafkai íróasztalok, odúk, kapuk, kakasülők, ügyosztályok, fegyencgyarmatok és akadémiák rendszerint a Monarchiára vonatkoztatott korszakalakzataival. A szakosodás és az egyetemes műveltség eszméi, a technika tudatos és automatikus használata, a tudománynépszerűsítés és az elit tudományosság egyúttal olyan sarokpontokat jelölnek ki, amelyek a szabályozottság, az anyagiság és öntörvényűség, az átláthatatlanság, a kísértetiesség érzetét a vizsgált időszakban egyre inkább a tömegesség saját dinamikája felől teszik láthatóvá. A kafkai parabolikusság általános és transzcendens érvényét megalapozó egyén-közösség-hatalom szintkülönbség ezáltal úgy módosul, hogy a tudáshoz való hozzáférés mindinkább a tudásközvetítés horizontális szóródásának megragadhatóságára irányuló kérdésként fogalmazódik meg, és ennek következtében a tudás-hatalom vertikális rétegződésében megerősödik az a köztes szint, ahol a tudásközvetítés folyamatai a rendszerszerűség, a szimbolikusság, a cselekvésirányító hatékonyság legkülönfélébb formáit képesek egymás mellett felkínálni és működtetni. Kötetünk munkahipotézise szerint ennek az iránymódosulásnak egyik kitüntetett terepe a két világháború közt intézményi formát öltő s mint ilyen az új audiovizuális médiumokkal versengő, azokat kísérő-kiegészítő tömegsajtó, amely a maga rendszerező képességével megjeleníti a tudás akkumulálódásában rejlő egymásmellettiséget, eklektikát, s keretet ad a nem-tudásnak, méghozzá azáltal, hogy az információk, tudásanyagok elrendezésével érintkezési felületeket teremt, amelyek a sűrítés, az aktualizálás és a pars pro toto funkció révén a tetszőlegesség ellen hatnak,2 s egyúttal visszautalnak a korszak önreflexióinak alapvető paradoxonjára, a gyorsulás és az időhiány együttes jelenlétére.3 A tömegsajtó ezáltal olyan kompenzációs feladatot tölt be, amely a korszak modernizációs és modernizációellenes törekvéseiből eredő, a tudásközvetítésről folyó vitákban máig eleven bináris gondolkodási képleteket ritmizálja, pillanatnyi keresztmetszeteket és kapcsolódási pontokat kínálva fel.4 Az a kétosztatú rendszer, amely a két világháború közti időszak német és magyar nyelvű publicisztikáját a konzerválás és a megújítás kettőssége miatt korszaktünetként láttatja, a művészet és a technika között szoros kapcsolatot létesítő irányzat, az Új Tárgyilagosság monográfusa, Helmut Lethen szerint a következő fogalompárokba rendezhető: tősgyökeresség – mobilitás szimbiózis – szétválasztás melegség – hidegség átláthatatlanság – átláthatóság növekedés – tervezés emlékezés – felejtés összefogottság – szétszórtság organizmus – apparátus egyén – típus eredeti – másolat természetes körforgás – mechanikus idő sötétség – világosság nőiesség – férfiasság 5 A pártpolitika és az izmusok által felerősített fogalmi különválástól eltérően a kötetünk alapját adó „középpályás” németországi, ausztriai és magyarországi sajtótermékek éppen a tudáskoncentrálódás és a tudománynépszerűsítés viszonyára összpontosítva árnyalják az iménti oppozíciókat, illetve általában az első világháború után húzható cezúra kérdését. A 19. században az országos és világkiállításokon, a múzeumokban egyfajta ünnepi kultúra részévé váló széleskörű tudásközvetítés újdonságértéke, a művészet és a technika teátrális, több médiumot ötvöző megjelenítése („szimbiózisa”), a tömeg- és szaksajtó térnyerése6 alapozta meg a tudás privilégiumának kiterjesztését, a szekularizáció pedig a szociális intézmények vallási és erkölcsi érvrendszere helyére a humán- és természettudományok legitimáló funkcióját s ezzel a társadalmi érdekek „eltudományosodását” helyezte.7 Az egyes szaktudományok versengése az egészelvű ember- és tudományképért, a tudományosság állami és nemzeti intézményes kerete, valamint a tudásközvetítő formák nemzetközisége az első világháború kitöréséig erősen támaszkodott a kánonok újraértelmezésére, s ezáltal egy tudásközvetítő aktusban a legkülönbözőbb kódok sűrűsödtek össze. A tudásközvetítés ilyen jellegű szinesztéziája, a tudomány és a kultúra együttese az első világháború idején felbomlik a kultúra átfogó technicizálása és fordítva, a technika átfogó kulturalizálása miatt: a tudás felelőssége, amelyet korábban a humán- és természettudományok szellemtudományos kapcsolódási pontjai biztosítottak, a szórványos nemzetközi viták dacára is belpolitikai színezetű reflexiók tárgyát képezi, s az apolitikusnak mondott tudományközvetítés és technikai fejlesztés a tudás racionalizálásának hangoztatásával az országok újbóli felépítésének, visszaszerzendő versenyképességének, összemérhetőségének rendelődik alá. Ez a szándék egyfelől cezúraként láttatja az első világháborút, ugyanakkor a tudásszóródás fokozott tömegessége a korábbi kánonok kanonikus státusának megszilárdulása felé hat, és a műveltség értő alkalmazása megint csak szűk rétegekben összpontosul.8 A tömeg mint legitimációs erő és az idealizált tudáskép olyan konstansként működik, amely a két világháború közti időszak kutatásában emblematikus szerepet betöltő tömegkultúra analógiájával fölerősíti a tömegtudományosság mediatizálódását és rétegspecifikus (az alkalmazotti réteghez köthető) példaértékét. A két világháború közt a technika szaktudományos berkeiben, illetve az avantgárd irányzatokban programként tételezett átláthatóság a korszak publicisztikáját is olyan cselekvési kényszer elé állítja, amely a tudomány mitizálása és magától értetődősége között egyensúlyozva próbál konszenzust kialakítani.9 Ennek retorikáját Hans Blumenberg az evidencia hiánya és a cselekvés kényszere közt helyezi el, ami így összekapcsolódik kötetünk központi problémafelvetésével, a felgyorsulás mint korszakmetafora állításával és ennek szövegszerű lenyomatainak vizsgálatával:
A kötet a budapesti, szegedi és pécsi germanisztikai intézetek „Regionalitás, kulturális technikák, tudományképek a századforduló és a két világháború közötti korszak kultúrájában” című hároméves, államilag dotált projektjének nyitódarabja, s a tudásközvetítés fentebb vázolt mechanizmusai fényében maga is gyakorolja a két ellentétes irányú szándék közti egyensúlyozást: egyfelől igyekszik megfelelni az inter- és transzdiszciplináris módszertani követelménynek, másfelől egy szaktudományból kifejlődő kezdeményezés marad, amely interdiszciplináris kapcsolódási pontokat szeretne föltárni. Az intézeti keretekkel számoló, szaktudományos önlegitimáció mai napig érezhető kényszere, a tömegesség és az elitizmus viszonyának tárgyalása visszatekintve, a szellemtudományoknak a két világháború között bekövetkezett első látványos megrendülése miatt válik aktuálissá: az idealizmus kristályosodási pontjaként működő, az egyes szaktudományokat egybefogó szellemtudomány egyetemi dominanciájának kérdésessége párhuzamba állítható a szintén egyetemes értelmezési kompetenciára számot tartó kultúratudományos reneszánsz felülvizsgálatával.11 A szaktudományok integratív szerepének részleges megőrzése érdekében a projektben kitüntetett helyet foglal el a publicisztika, mivel olyan terepek feltárását teszi lehetővé, amelyek egyrészt az irodalomtudományos eszköztárral meghódítható fenségterületek közé sorolhatók, másfelől nemcsak tematikusan, hanem retorikailag is közelíthetők a kultúratörténet, a művészettörténet, a társadalomtudomány bevett alapanyagaihoz.12 A tudásközvetítés applikatív-mechanikus folyamatainak feltárása a sajtótörténeti források alapján összességében a kulturális tudás esszencialitására, szakosodási útvonalaira kérdez rá, arra a szükséges minimumra, amely a tárca önreflexivitásából, rugalmasságából kitűnik. A válogatás óhatatlanul paradigmába hajló „elasztikus keménysége”13 lehetővé teszi, hogy elkerüljük a (kultúr)technikai értelemben vett szegregációt: nem az egyes médiumok köré rendezve, hanem funkcionalitásukat előtérbe helyezve kapcsoljuk egymáshoz a szövegeket, s így a médiatörténetet olyan diszkurzív fonalak fölmarkolásával közelítjük meg, amelyek másfelé mutatnak, mint az anyag- és motívumtörténet, méghozzá a medialitás ideologikumának kérdése felé. A nyelvi és térbeli nyitásból adódóan a monotematikus birtokbavétel14 helyére a komplementer, konkurens viszonyok, funkcióátvételek vizsgálata lép, vagyis az a kérdés, hogy a kulturális transzfer,15 az interdiszkurzivitás szempontjából milyen fő áramlatok tekinthetők a keveredés előfázisainak, hogyan azonosíthatók a diszkurzív és kulturális szegmensek, mennyiben válik monolittá az egy újságon belüli hang, az egy pozíció által megfogalmazott és deklarált vélemény, s miként őrizhető meg az egyes cikkek mint talált tárgyak kiváltotta heuréka-érzés.
2. HIPO – ELŐZETES KÉRDÉSEK A kötet munkahipotézise szerint a német és a magyar nyelvterületen a tárcahagyomány közös vonásainak köszönhetően a műfaj két világháború közti továbbélése elágazásokat és kereszteződéseket tesz láthatóvá, s az értekező próza, illetve a könnyed, csevegő etűd közt mozgó tárcaforma a tudásközvetítés legkülönfélébb eljárásainak terepévé válik.16 A kötet három ország sajtójának vizsgálatával olyan összehasonlítási szempontrendszert próbál kialakítani, amely a két világháború közti időszak diktatórikus, illetve demokratikus folyamatait figyelembe véve négy kérdést kíván előtérbe helyezni: 1. Mennyiben működött általános tudásközvetítő rubrikaként a tárcarovat? Miként szervezte egységgé az ott megjelenő tudományokat, művészeteket és közéleti-politikai témákat, s reflektálta önnön versenyhelyzetét a vizuális/akusztikai médiumokkal? Milyen viszonyban áll a különféle tudásterületek programatikus egymásmellettisége, ezek általános párt- és szellempolitikai kötődése és az egyes műfajokhoz, diszciplínákhoz kapcsolható újságírói önformálás? 2. Mennyire átütő jelentőségű a tudásközvetítés horizontális térhódítása? Mennyiben tölt be a sajtó ebből a szemszögből nivelláló szerepet a város társadalmi rétegződésében, illetve milyen körkörös rendbe szerveződik a tömegesség mint a leírás tárgya, a cikk és a tömegmédium fogyasztója, az olvasó? Beszélhetünk-e a napisajtó esetében a történelmietlen tudománykép kultuszáról? Milyen szövegalkotó eljárások teremtik meg a tudásközvetítés aktualitásának térbeli és időbeli dimenzióit, szociális hatóerejét? 3. Milyen régi és új funkciók ötvöződnek a közművelődési intézményekben, köztereken és kiállításokon? Milyen azonosulási formákat kínálnak fel a városi és állami szimbolizációs terek, milyen külső és belső cenzúra működik az azonosságteremtő közösségi rendszerek kialakításában? 4. Végül pedig: mennyiben közvetíti a szélesebb körben terjesztett sajtó a modernség és az avantgárd reflexióját a technikai életvilágra, miként helyezi el az egyéni alkotás, a szerzőség, a l’art pour l’art kérdését az újság intézményi keretei között?
3. LEGO – A VÁLOGATÁS SZEMPONTJAI A kötetté szervezett fejezetek és azokon belül az egyes szövegek helyi értékének meghatározási kísérlete a válogatás műfajából adódóan csupán a vérbő konstruktivizmus tompítását tűzheti ki célul. A konstruktivizmus szögletesség és innováció közötti alapállásából kinövő eredeti, reprezentativitásra és szimmetriára irányuló kötetkoncepció gyakorlati átültetése éppen az összehasonlíthatóság átfogó strukturális feltételeinek hiánya miatt feneklett meg, ugyanakkor – amint az az egyes fejezetek előszavaiból reményeink szerint láthatóvá válik – a szövegek tematikus-funkcionális érintkezési pontjai mégis azt igazolják, hogy a részleges megfelelések szinopszisa hozzájárul néhány tendenciaként érzékelhető korszakjelenség megragadásához. A kötet a munkahipotézis lehetséges elágazásai közül egyszerre próbált átfogó, a lapok mikroklímáján túl is hatékony, idővel kanonizált, illetve a helyhez és időhöz szorosan kötődő, alkalmi szövegekből válogatni, amelyeket motivikusan a technicizált életvilág, retorikailag pedig a publicisztika öntükrözése kapcsol össze. A fejezetek súlypontjait kijelölő három-három (részben tárcajellegű) „főszöveg” az aktualitásoktól lehetőség szerint elrugaszkodva, tudományos, illetve összegző igénnyel tárgyalja a fejezetcímekben jelzett témakör aspektusait, mégpedig az egyes országok tudományos, művészeti és közéleti vitáinak jellegzetes mozzanatait képviselve. Az ezekhez rendelt folyóiratszövegek csoportjai nemcsak térben, hanem a két világháború közti korszak metszetét időben is árnyalva bővítik ki a főszövegek interdiszkurzív lehetőségeit, amennyiben egy-egy szempontot fölerősítve és a műfaji másság előnyeit kihasználva az adott lap összefüggéseiben aktualizálják a tágabb és általánosabb problémafölvetést. A lapokat az első világháború befejezésétől Németország esetében Hitler hatalomátvételéig, Ausztriában az anschlussig, Magyarországon pedig a második világháború kitöréséig szemléztük.17 Az időbeli határok eltérésének triviális, de még a „nem egyidejű egyidejűséget”18 is megbontó oka a folyóiratok betiltása (a bécsi Der Tag, a berlini Die neue Rundschau) vagy a szerkesztőség, szerzőgárda meghatározó alakjainak emigrációja volt (Frankfurter Zeitung, a berlini Die Weltbühne). A folyóiratok kiválasztásában a fő szempont az volt, hogy a lap lefedje a két világháború közti időszakot, képviseltesse magát az országos terjesztésű napisajtó, valamint a periodikusan megjelenő társadalmi és kulturális folyóiratok szegmense, illetve hogy a lapok lehetőség szerint távolságot tartsanak a deklarált vallási és pártpolitikai irányzatoktól. A németországi sajtóból elsősorban a Frankfurti Iskola meghatározó szerepe vezetett a Frankfurter Zeitung, illetve az irodalmi recepció szempontjából kulcsfontosságú Die Weltbühne – Die neue Weltbühne kulturális hetilap és a Die neue Rundschau havilap kiválasztásához: a Magyarországon is jól ismert szerzők esetében célszerűnek tűnt a tudományos és művészi tevékenység publicisztikai hátterének föltárása,19 s az újságok profilját tekintve hasonló funkcióban író, de mára elfeledett munkatársak cikkeivel való ütköztetésük. Az osztrák és magyar szerzők írásait is megjelentető németországi lapokhoz képest az osztrák sajtó jóval szegényesebb összképet nyújt: az első világháború előtt főként a szerzői jogvédelem hiányosságai és az erős kulturális folyóiratok csekély száma, rövidéletűsége következtében elterjedt volt a németországi publikálás; a két világháború között pedig a domináns napilapkultúra és a periodikus sajtó politikailag rendkívül polarizálódott terepe miatt maradtak vonzóak a széles körben terjesztett németországi folyóiratok. Az ausztriai vidéki sajtó vallási és politikai egyoldalúsága, a katolicizmus és nem ritkán a nemzetiszocializmust megelőlegező irányzatok dominanciája miatt nem volt alkalmas arra, hogy olyan cikkeket találjunk benne, amelyek nem pusztán egy-egy dogma illusztrációiként, hanem bizonyos mértékig önmagukban is megállják helyüket. A bécsi Der Tag című napilap a fizetett kulturális rovatok dacára is kiemelkedik ezen sajtótermékek közül, s liberalizmusán, illetve az osztrák irodalom meghatározó képviselőinek publicisztikáin túl a magyarországi vonatkozások, a bécsi magyar emigráció, jelesül Balázs Béla működése miatt is figyelemreméltó jelenség. Cikkei a nehézkesebb, inkább esszébe forduló németországi és a könnyedebb, belletrisztikus magyarországi tárcák között helyezkednek el. Az osztrák sajtó egyedi helyzetét példázza Karl Kraus magánvállalkozása, a Die Fackel, amely a szociáldemokrácia és a konzervativizmus közt ingázva olyan következetes antimilitáns álláspontot foglalt el, amely a tudásközvetítés szempontjából kijelöli kötetünk bevallottan ideáltipikus nyomvonalát. A hasonlóságok szempontjából a magyarországi sajtóviszonyok sokkal inkább a németországiakkal állíthatók párhuzamba: a Pester Lloyd nemzetközisége, a bulvár és igényes szövegeket egymás mellett szerepeltető napi- és hetisajtó, valamint a tudományos-közéleti műhelyként felfogható Századunk műfajilag a német sajtóhoz hasonló pluralisztikus képet mutat, habár funkciójukban sokkal inkább tetten érhető a politikai irányváltásokhoz való igazodás. Ahogy a német nyelvű sajtó válogatásánál mérvadó szempont volt, hogy magyarul már hozzáférhető szerzők még nem lefordított szövegeit, illetve azok környezetét emeljük be a kötetbe, a magyarországi folyóiratoknál az újrakiadási gyakorlat erősen megkötötte a kezünket, ezért a funkcionalitásukban, tematikus újszerűségükben jellemző szövegeket válogattuk ki. A Pester Lloydban az első világháború után továbbélt a német értelemben vett, a vezércikkel majdhogynem azonos fajsúlyú tárcarovat, s ezáltal olyan fórumot teremtett a fordításoknak és az egyébként is németül megjelenő cikkeknek, amely a magyar sajtó palettáján egyedülálló volt, és a tudásközvetítés legkülönfélébb formáit gyűjti egybe, s állította egymás mellé. A Pesti Hírlap két húzóneve, Karinthy és Kosztolányi árnyékában olyan újságírók ténykedtek, akik produktivitásuk és sokoldalúságuk miatt külön kis intézményekké, méghozzá önnön állításuk szerint tudásközvetítő nagyhatalommá váltak a lapban, visszatekintve mégis inkább vagy tiszavirág-életű kuriózumnak, vagy pedig a napi tárcaszükségletet kielégítő iparosoknak tűnnek, ami éppen a tudásközvetítés mechanikus mivoltára irányítja a figyelmet. A Pesti Hírlap ennyiben rokonítható a Tolnai Világlapjával, amely részben hasonló, ez esetben szépirodalomra szakosodó stábbal dolgozott, mindazonáltal hiányzott belőle a Hírlap tárcaműfaja – ehelyett képekkel dúsított ismeretterjesztő, a híradások stílusával rokonítható rovatok vették át ezt a funkciót. A kiválasztott klasszikus szépirodalmi szövegek retorikai érdekessége mégsem elhanyagolható, hiszen az, amit glosszában vagy tárcában dolgozott fel a többi sajtótermék, itt az újszerű szocioportréhoz közelítve jelenik meg. A kiválogatott folyóiratok közül leginkább a Die neue Rundschauhoz hasonlítható Századunk szintén tudományos igénnyel, de a közérthetőséget és az aktualitást szem előtt tartva tárgyalt részben közéleti, illetve szaktudományokhoz szorosabban kötődő témákat, valamint fórumot teremtett a harmincas évek elején felerősödő szociográfiai kísérleteknek. A kötetben olvasható szövegek egyes kortünetekre összpontosítva általános tendenciákat próbálnak tetten érni, és oly módon irányt mutatni, hogy a felülről jövő törekvéseket végül az osztálykülönbségek felszámolásának vágyott céljára futtassák ki. A szegedi lapok, illetve a Pécsi Napló esszéiből és tárcáiból az urbanisztikai kérdésekre összpontosító írások kerültek be a válogatásba, különösképpen azok a kísérletek, amelyek az országos és a helyi lépték közt próbáltak kapcsolódást találni, hogy ezzel láthatóvá váljék a tudásközvetítésnek az a rétegződése, amely a legváltozatosabb városi kontextusokból kinövő kezdeményezéseket tágabb összefüggésben próbálja elhelyezni. Az előző szakaszban megfogalmazott hipotézisek részleges igazolásának és a szerkezeti aszimmetriák dacára a tallózás az aktuálisan érdekes problémák felvetése s az aktualitás nyitottsága felől a hézagok érzékeltetésével azt a mozgást képezte le, amely az erős tételezések és ezek kontingens járulékainak megítélése és rendszerezése miatt a klasszikus szellemtudományos „kettős reflexió” megkerülhetetlenségét vonta maga után. Ennyiben reményfutam, hiszen a kötet egésze azt a dialektikus váltást feltételezi, amelyet a mai kultúratudományok az esetlegességek reflexiójának szükségességét feledtetve mélyen a föld alá próbálnak süllyeszteni. Ennek a dialektikus mozgásnak a feltételeit ezúttal a különféle „kötetrubrikákba” szórtuk szét, miáltal mégis lehetőség nyílik arra, hogy a szövegek között keresztkapcsolás jöjjön létre. Azt az alapvető kérdést, mennyiben érhető tetten a tudásközvetítés, a tudománypolitika teleologikus, a második világháborúhoz vezető mozgása, mennyiben élnek újító és konzerváló retorikával a tudománynépszerűsítés eljárásai, két programadó szándékkal föllépő szöveg között próbáltuk körüljárni. A technikai-tudományos beszédmód képiséget és anyagiságot egymásba fordító képességének Karl Kraus által megfogalmazott kritikája az 1918-as A technoromantikus kalandban a militáns retorika folyamatosságát, látens mozzanatainak felerősödését teszi felelőssé az első világháború propagandagépezetének az élet minden területét korrumpáló hatásáért, míg Brandenstein Béla 1939-es, az Athenaeumban megjelent előadása, amellyel a Magyar Filozófiai Társaság közgyűlését nyitotta meg, a nemzetiszocializmus foglalkoztatáspolitikájának méltatásával és a marxizmus materializmusának kárhoztatásával a technika erkölcsnevelő és diszciplináló erejét egy ködösen meghatározott közösségiséggel, a racionalizálásban megjelenő szabadság képzetével kapcsolja össze. Brandenstein a vezető, öntudatos ember mérlegelő képességét, a tudás humánus alkalmazását a már csak tételezett, de nem definiált szellem és a morál kategóriáinak ideológiai hangsúlyaival az egyenlőség és az uralkodás együttes hatékonyságára futtatja ki, s ezzel ismét a politikai kisajátítás szabad prédájává teszi a tudásközvetítés folyamatát.
4. OPTO – ÚTMUTATÓ AZ OLVASÓNAK A kötet két szerkesztője konszenzus híján két optimális olvasási technikát javasol az olvasónak „bizalmi alapon”: az egyik út a vadorzó induktív nyomkövetés, amely az egyes szegmensekben megjelenő tudásközvetítésre, a szövegek önműködésére helyezi a hangsúlyt. Ezen olvasási mód hozadéka a tágan értelmezett tudásközvetítés terepét olyan tematikus csomópontokra hegyezi ki, melyek nemcsak a korban játszottak kulcsfontosságú szerepet, hanem közvetlen kapcsolat létesíthető köztük és a mai kérdésfelvetések között. Ez a „haszonelvű” megközelítés természetesen csak akkor biztosítja a kellő profitot, ha a határozott kijelentéseket elbizonytalanító tényezőket is számba vesszük, mégpedig színleg paradox módon a retorikai és tematikus kapcsolódások feltérképezésével. Ez a látszólag egyértelműen a sajtótörténeti funkcionalitás vizsgálatának visszájaként felfogható megközelítési mód éppen a retorika révén illeszkedik a másik ajánlathoz, s egyúttal szembe is megy vele, amely a folyóirat-ismertetések felől rugaszkodna el, és az egyes szövegek közvetítő szerepét elsőrendűen a lapok retorikai megformáltsága és tagolása alapján gondolná értékelhetőnek. Nem tudtunk igazságot tenni. Az időigényes, de vélhetően leginkább produktív ronggyá olvasás mechnizmusa a kötet szövegeinek összeválogatásához hasonlóan az állandó ingázás lenne a folyóiratportrék és az egyes szövegek között, illetve fordítva. Eközben a szerzők rövid életrajzai, amelyek célirányosan a kötet koncepciójához szorosan kötődő tudományos-művészi tevékenységet vázolják fel, a magyarországi recepcióra s ezáltal a hozzáférhető tudásanyagra támaszkodnak; ezzel egy olyan horizontot feltételezünk, amely révén saját építményünk egyes koordinátái legalábbis bemérhetők lesznek. Praktikus szempontok: a magyar nyelvű szövegeket hozzáigazítottuk a kurrens helyesíráshoz, a magyar és német nyelvű szövegek nyilvánvaló betűtévesztéseit és nyelvtani bukkanóit jelöletlenül javítottuk, az anonim szerzőknél az „N. N.” rövidítést alkalmaztuk. Nyolc szöveg kivételével, amelyeket vagy a túlzott helyi érdekeltség miatt, vagy pedig terjedelmi okokból kénytelenek voltunk lerövidíteni, a szövegeket teljes egészében közöljük. A borítókép az olvasástechnikák betájolása közben felmerült kételyekkel szemben a mérés, formatálás és ritmizálás útján egyesíti a szétbontást, széttartást és az összetoldást. A kép a három nyelvterületen irányzatként kevéssé ismert, de nemzetközi izmust, a bécsi kinetizmust képviseli, amely elvette a futurizmus kardcsörtető élét, de továbbvitte a nagyváros dinamizmusának, a gépesítés ábrázolhatóságának problémáját. Mindezt az eklektika báját nem nélkülözve egyrészt a szecesszió motívumkészletének, az ornamenseknek a rendszerezésével a kézműipar felé nyitotta meg, másrészt megelőlegezte a konstruktivizmus egynemű felületek között kapcsolatot létesítő gesztusát, s ennyiben a modern és az avantgárd hagyomány folyamatos újraértelmezését jelentette. Klien Fej. Ébredés című rajza a kötet koncepciójához hasonlóan a folyamatszerűséget töri meg, ennek egy-egy mozzanatát felnagyítva s részekre tördelve, miáltal a kép tektonikája az egyes rétegek határait és összefüggését egyszerre mutatja fel. A fejezeteket bevezető montázsok visszakapcsolnak a két vagy több utas olvasástechnikai lehetőségre, mivel olyan szintetizáló művészeti és dokumentarista anyagfelhasználásra támaszkodnak, amely pillanatnyi érintkezéseket létesít a deduktív és az induktív irányok között. A montázsok német, osztrák és magyar városfotókból, technikai tárgyat ábrázoló felvételekből és a mindennapi, technicizált életvilághoz szorosan kötődő képzőművészeti alkotásokból merítenek. Az előszómottókként szereplő szöveges példák korabeli matematika-tankönyvek korfestő feladványsoraiból származnak – kafkai bájuk az absztrakt tudás életvilágbeli beágyazási lehetőségeit jelzik. A mediális határvillongások révén a válogatáskötet esetlegességeivel összehasonlíthatóan a képlékeny hipotézisekhez próbáltunk hozzárendelni lehetséges kiindulási pontokat, s ezek kapcsolatainak felrajzolása által az erős korszakkonstrukciók és a mikrológiai vizsgálatok között átmeneteket kívántunk teremteni, ily módon középutat találni, amely reményeink szerint járhatónak bizonyulhat egyrészt a kánonteremtés mechanizmusait kutató, valamint a tudásszociológiai és urbanisztikai jelenségekre irányuló (komparatisztikai) tanulmányok számára, illetve azon a terepen, amelynek egyik szegmensét a jelen kötet igyekezett kijelölni. Ez a szöveggyűjtemény egyúttal a további két antológiát, két tanulmánykötetet és egy CD-ROM-ot felölelő projekt nyitó darabja. A soron következő válogatás az 1870 és 1918 közti médiatörténetből a tánc, a muzealizálás és a tudományos-fantasztikus irodalom területeire merészkedik, ezzel folytatva a jelen kötetben is tárgyalt populáris kultúra és tudásközvetítés intézményi, valamint kommerciális vetületeinek kutatását. A harmadik gyűjtemény a két világháború közti időszak kulturális technikáit főként a regionalitásra és a köztérhasználatra szűkíti, s a nagyvárosi terek szimbolikáját és funkcionalitását helyi és regionális szempontból közelíti meg. A konferenciákból kinövő tanulmánykötetek írásai a feldolgozott anyag részaspektusait helyezik tágabb elméleti és diszkurzív keretek közé, valamint általános módszertant próbálnak kidolgozni a tudástranszfer irodalom- és kultúratudományos vizsgálatához. A minden válogatásban rejlő hiábavalóság derűjét, s ezzel a hiábavalóság részleges visszavonását a konstruktivizmus nagyszerű bukásaként érti a kötet térbeli koordinátáin kívül eső, de a szövegek gondolkodási hagyományokhoz fűződő viszonya miatt megkerülhetetlen Franz Kafka A város címere című elbeszélése, amely 1920 őszén keletkezett, és éppen azt az építő-romboló gesztust viszi színre, amely a szövegek egymás mellé rendelésének maradandó hozadéka:20
Jegyzetek 1 Ford. Tandori Dezső, in: Franz Kafka: Elbeszélések. Szerk. Györffy Miklós. Budapest: Palatinus, 2001, 357-368. o., itt 357. és 361. o. vissza 2 Vö. Helmut Wilke: Dystopia. Studien zur Krisis des Wissens in der modernen Gesellschaft. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 2002. vissza 3 Az egyre inkább időtlenné váló időparadoxon történetiségéhez vö. David Harvey: „A tér-idő sűrűsödés és a posztmodern állapot”, ford. Vargha Zsuzsanna, in: Café Bábel 2006/52. 91-104. o.; a technológiában, a társadalmi rétegződésben és a magánéletben bekövetkezett változások felgyorsulásához a modernségben vö. Hartmut Rosa áttekintését: Beschleunigung. Die Veränderung der Zeitstrukturen in der Moderne. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 2005. vissza 4 Vö. Odo Marquard: „A szellemtudományok nélkülözhetetlensége”, ford. Mesterházi Miklós, in: uő.: Az egyetemes történelem és más mesék. Budapest: Atlantisz, 2001, 343-360. o. vissza 5 Helmut Lethen: „Freiheit von Angst. Über einen entlastenden Aspekt der Technik-Moden in den Jahrzehnten der historischen Avantgarde 1910-1930”, in: Götz Großklaus, Eberhard Lämmert (szerk.): Literatur in einer industriellen Kultur. Stuttgart: J. G. Cotta’sche Buchhandlung, 1989, 72-98. o., itt 82. o. vissza 6 Az 1900 körüli magyarországi és nemzetközi tömegsajtó társadalmi szerepéről vö. Lakatos Éva: Sikersajtó a századfordulón. Sajtótörténeti megközelítések. Budapest: Balassi Kiadó, Országos Széchényi Könyvtár, 2004; Sipos Balázs: A politikai újságírás mint hivatás. Nyilvánosság, polgári sajtó és a hírlapírók a Horthy-korszak első felében. Budapest: Napvilág, 2004; a korszak németországi tudománynépszerűsítő eljárásairól, a természettudományos műveltség és a nyilvánosság, illetve az irodalom viszonyáról vö. Andreas Daum: Wissenschaftspopularisierung im 19. Jahrhundert. Bürgerliche Kultur, naturwissenschaftliche Bildung und die deutsche Öffentlichkeit 1848-1914. München: Oldenbourg, 1998; Werner Michler: Darwinismus und Literatur. Naturwissenschaftliche und literarische Intelligenz in Österreich, 1859-1914. Wien: Böhlau, 1999. vissza 7 Vö. Lutz Raphael: „Die Verwissenschaftlichung des Sozialen als methodische und konzeptionelle Herausforderung für eine Sozialgeschichte des 20. Jahrhunderts”, in: Geschichte und Gesellschaft 1996/22. 165-193. o., valamint Margit Szöllösi-Janze: „Wissensgesellschaft in Deutschland: Überlegung zur Neubestimmung der deutschen Zeitgeschichte über Verwissenschaftlichungsprozesse”, in: uo., 277-313. o. vissza 8 Vö. Astrid Deilman: Bild und Bildung. Fotografische Wissenschafts- und Technikberichterstattung in populären Illustrierten der Weimarer Republik (1919-1932). Osnabrück: Der Andere Verlag, 2004, amely a Weimari Köztársaság képes újságjainak példáján a széleskörű tudásközvetítés formáinak homogenitását szemlélteti. vissza 9 Vö. Hans Blumenberg: „Lebenswelt und Technisierung”, in: uő.: Wirklichkeiten in denen wir leben. Aufsätze und eine Rede. Stuttgart: Reclam, 1981, 7-54. o. vissza 10 Hans Blumenberg: „Antropológiai közelítés a retorika aktualitásához”, ford. Molnár Mariann, in: Literatura 1999/2. 107-126. o., itt 118. o. (a fordítást kissé módosítottuk – a szerk.) vissza 11 A vita németországi példákat is tartalmazó áttekintéséhez vö. Bónus Tibor, Kelemen Pál, Molnár Gábor Tamás (szerk.): Intézményesség és kulturális közvetítés. Budapest: Ráció, 2005. vissza 12 A Kulturwissenschaftliche Technikforschung (Kultúratudományos technikakutatás) elnevezésű hamburgi kutatási projekt – etnológiai dimenziók előtérbe állításával – hasonló premisszákból indul ki: vö. http://www1.uni-hamburg.de/technik-kultur. vissza 13 Carlo Ginzburg: „Fülcimpák és körmök. A következtetésen alapuló paradigma gyökerei”, ford. Farkas Krisztina, in: Café Bábel 1998/4. 49-67. o. vissza 14 Bednanics Gábor, Bónus Tibor (szerk.): Kulturális közegek. Médiumok a 20. század első felében Magyarországon. Budapest: Ráció, 2005. vissza 15 Ennek módszertanához vö. Michael Werner, Étienne François, Marie-Claire Hoock-Demarle, Reinhart Meyer-Kalkus (szerk.): Marianne-Germania. Deutsch-französischer Kulturtransfer im europäischen Kontext 1789-1914. Leipzig: Leipziger Universitäts-Verlag, 1998, 2 kötet; Michel Espagne, Katharina Middell, Matthias Middel (szerk.): Archiv und Gedächtnis. Studien zur interkulturellen Überlieferung. Leipzig: Leipziger Universitäts-Verlag, 2000; Celestini Federico, Helga Mitterbauer (szerk.): Ver-rückte Kulturen. Zur Dynamik kulturellen Transfers. Tübingen: Francke, 2003; Helga Mitterbauer, Katharina Scherke (szerk.): Ent-grenzte Räume. Kulturelle Transfers um 1900 und in der Gegenwart. Wien: Praesens, 2005. vissza 16 A tárca fogalmának meghatározásában a retorikai sajtókutatást vettük alapul (vö. Almut Todorow: Das Feuilleton der Frankfurter Zeitung in der Weimarer Republik. Zur Grundlegung einer rhetorischen Medienforschung. Tübingen: Niemeyer, 1996), mivel olyan eszköztárat nyújt, melynek segítségével vizsgálható a sajtótermékek belső szerkezeti rendje, topográfiája, a captatio és az inventio összehangolásának kontingenciacsökkentő hatékonysága, a kompetencia és a hitelesség felépítésének folyamata. vissza 17 A korszak németországi kultúratörténetének legújabb szakirodalmi áttekintéséhez vö. Wolfgang Hardtwig (szerk.): Politische Kulturgeschichte der Zwischenkriegszeit 1918-1939. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2005. Az ausztriai politikai kultúra összefoglalásához vö. Robert Kriechbaumer: Die großen Erzählungen der Politik. Politische Kultur und Parteien in Österreich von der Jahrhundertwende bis 1945. Wien: Böhlau, 2001. Magyarország kultúratörténetéről a jelen kötet szempontjából lényeges támpontokat ad: Laczkó Miklós (szerk.): A két világháború közötti Magyarországról. Budapest: Kossuth, 1984, illetve átfogóan: Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914-1945. Debrecen: Csokonai, 1998. vissza 18 Reinhart Koselleck: „Történelem, történetek és formális időstruktúrák”, in: uő.: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Ford. Hidas Zoltán. Budapest: Atlantisz, 2003, 147-162. o., itt 150. o. vissza 19 A tudásszociológia tárgyalásáról a magyarul hozzáférhető kiadványok nagy száma miatt mondtunk le (összefoglalásként vö.: Mannheim-tanulmányok. Írások Mannheim Károlytól és Mannheim Károlyról. Szerk. Gellériné Lázár Márta, Karádi Éva, Cs. Kiss Lajos. Budapest: Napvilág, 2003). vissza 20 Tandori Dezső fordítása, in: Kafka 2001, 306-307. o. vissza |
|
|
